Krimi
2002 október
A tettes öt-, talán hatéves, élénk szemű fiúcska. Alighanem cigány. Segítő- és bűntársai: két kamaszodó srác, az idősebbet az általános iskola hetedik vagy nyolcadik osztályába ültetném, továbbá egy szőke, fiatal lány. Az élénk szemű fiúcska a kis csoport megjelenésétől az esemény megtörténtéig a szőke lány ruhájához simul, a leányzó a kicsi felé fordítja fejét, a felvonóhoz vezető néhány lépcsőn majd kézen fogja, a liftben is szorosan egymás mellett állnak. Az oltalomkeresés és az óvó gyöngédség – most már tudom – a célt szolgálja: elérzékenyülést és bizalmat kelteni a kiszemelt áldozatban.
A rendezés gondos, ötletes. A rendező a cselekmény, a célhoz vezető mozdulatok számos változatát próbálhatta el a szereplőkkel. Commedia dell’arte. A lehetőségeket felismerni, a váratlan fordulatokban ügyesen helytállni, rögtönözni. A próbákon a gyerekek élvezhették a színjátszást. Talán a kézzelfogható sikernél, a pénzszerzésnél is jobban. Schiller már a XVIII. században léleklátóan fejti ki, mi mindent jelent a gyermeknek a játék!
Nekem a megtörténtek óta egyre az a réges-régi mozdulat jár eszemben. A nagynéném háztartásában tevékenykedő székely asszony, Jula né’, ha kirívó bűntényről hallott, az elkövető meglakolására azt javasolta: a tettest felhúzni, leengedni a kötélen. S a levegőbe emelt keze fel-le rángatta a képzeletbeli kötélen imbolygó képzeletbeli testet.
A Jula né’ fel-lemozgó kezét láttam a kerületi rendőrkapitányságon, amikor- már indulófélben – megkérdeztem a jegyzőkönyvet készítő századostól: ezekből a gyerekekből, ebből az öt- hatéves kisfiúból válhat-e épnek mondható ember. A százados hallgatott. A gépírásos papírt nézte az asztalon. Amikor rám pillantott, üres volt a tekintete. Súlyos és üres.
– Aligha – mondta.
Elköszöntem.
Az események
Időpont: szombat délelőtt 11 és 12 óra között.
Hazafelé tartottam. Házunkkal szemben megálltam a könyvesbolt kirakata előtt. Nyilván akkor vettek célba. Mire a kapuhoz értem és előhúztam a nyitott kapu mögé felszerelt rácsos bejárati ajtó kulcsát, a gyerekek ott álltak mellettem, s a nagyfiú, a tizennégy év körüli arra kért, engedjem be őket Hajdusek Józsefhez. (A lakók neve a kaputelefonnál kifüggesztve.)
Miért engedtem be őket ahelyett, hogy azt mondom: nyomjátok meg a kapucsengőjét. Beengedtem őket, mert Hajdusek bácsi mozgáskorlátozott. Beengedtem őket, mert a commedia dell’arte kosztümjei, a külsőségek is a célnak megfelelően bizalomgerjesztők voltak: a gyerekek tiszták, öltözékük gondozott, de nem menő, viselkedésük tisztességtudó. Falusias benyomást keltettek. Gyerekek, akik a környékről bejöttek Pestre a rokonokhoz. – Maga a kisfiúval jöjjön velem a liftben – mondom a szőke lánynak –, ti pedig menjetek gyalog – fordulok a fiúkhoz. Látom, hogy mennek a lépcső felé, de mire az oltalmazó szőkét a fiúcskával beengedem a felvonóba, s utánuk magam is belépek, mielőtt megnyomhatnám az indítógombot, a két fiú is benyomult, a nagyobbik – vállas, izmos gyerek – a nyitott liftajtóban áll és egyszerre beszélnek mindannyian. Hiába szólok rájuk: szálljatok ki, a liftajtót így nem lehet becsukni. Tehetetlenül állok a hangzavarban. De a nagyfiú leinti karattyoló társait. – Csönd! Ne zavarjátok a nénit! – És hozzám fordul. – A bácsinak só kéne. Menjünk fel a nénihez sóért!
Akkor már tudtam. Megmarkoltam a sétabotot, amellyel az utóbbi időben járok. Nyilván féltem, de az is felötlött bennem, hogy ebben a gondosan megrendezett színjátékban a só-kérés nagy baklövés. – Én majd leviszem a sót a bácsinak, ti csak menjetek hozzá a lépcsőn! – mondtam, szavaim feleslegességének tudatában.
Újabb hangzavar, s inkább sejthető, mint érezhető érintés. Valaki meglök, hátratántorodok, pénztárcám a kiszáguldó oltalomkereső fiúcska kezében. Valamennyien kirohannak, már a lépcsőházban futnak. Kiabálok: – Tolvajok! Ellopták a pénztárcámat! – azt remélve, hogy házfelügyelőnk előjön és elkapja őket. Egyidejűleg kifosztott táskámban kotorászok, személyi igazolványom meglétét ellenőrizve. Megvan. Ekkor üti meg fülemet a hang: – Tessék kijönni!
Happy end. Vagy mégsem?
Házunk előtt ismeretlen fiatal férfi markolja a kisebbik kamaszodót a karjánál fogva. Másik kezében mobiltelefon.
– Hívom a rendőrséget – mondja.
– Én nem voltam – kezdi a fiú.
– Majd a rendőrségen mesélj! – inti le a mobilos. És közli: ő éppen látogatóba jött a házban lakó zongoraművészhez, amikor meghallotta a hangomat és látta a kirohanó gyerekeket.
(Hogyan jutottak ki a rácsos kapun? Amikor a felvonó felé igyekeztem az oltalmazó szőkével meg a félősen hozzásimuló fiúcskával, a két nagyfiú tisz- tességtudóan hátramaradt. – Csukjátok be a rácsos kaput! – figyelmeztettem őket. Készséges igen volt a válasz. Nyilván nem zárták be, csak behajtották.)
Kiagyalt krimiben silánynak minősülnének az ilyen fordulatok. A leleményes Poirot és kedvencem, a bölcs Miss Marple teljesítményei nem véletleneken múlnak. Csakhogy én a valóságot igyekszem közölni.
Máris a helyszínen egy rendőr, felveszi adatainkat, s a tényállást, hamarosan ott egy másik, és én megtudom, hogy a környéken már többen panaszolták, hogy tolvaj gyerekek áldozatául estek.
Ekkor került sor a meghökkentő jelenetre.
A szőke leány fut felénk. Elém toppan. – Visszahoztam a pénztárcáját – lihegi, és felém nyújtja.
Sok mindent akarok mondani. Semmit sem akarok mondani.
– Köszönöm – mondom.
– Tessék megnézni, megvan-e a pénz – biztat a rendőr. – Mennyi volt benne?
– Kétezer ötszáz meg háromszáz és valamennyi apró. Megvan.
– Ő is ott volt velük? – a mobilos fiatalember ezt inkább megállapítja, mint kérdi.
– Ott volt – mondom.
Az oltalmazó szelídség maszkja eltűnt. A szőke lány ordít. Ő nem! Hogyan merek ilyet állítani róla! Ez rágalom! Ő visszahozta a pénztárcát! Hiánytalanul!
Amikor kifulladt, csöndesen – és tagadhatatlan, hogy egy kissé kárörvendően – azt kérdezem: – Ha nem volt velük, honnan tudta, kinél van a pénztárcám?
Hallgat.
Hallgatok én is, tépelődve, zavartan, elbizonytalanodva. Lám, a kiskorú fosztogatók nem hagyták cserben bajba jutott társukat, ellentétben számos közéleti személyiséggel. Persze az összetartást nyilván fenyegetéssel körítve kötötték a lelkükre. Igen, a lelkükre! Félholtra verem, aki…
Mielőtt beültem volna a rendőrségi kocsiba az oltalmazóból dühödt fúriává vált, majd néma rezignáltságba süppedt lány mellé, végignéztem, hogy a házunk elé kanyarodott rendőrségi járműbe tuszkolják a karon ragadott kamaszodót, a már elfogott két gyerek mellé. A kicsi a középen jobbra- balra forgatja a fejét, a két nagyfiú izgatottan összehajol, sustorgásukba belevegyül a fiúcska felcsattanó, éles hangja.
A kocsi mellett álló rendőr rájuk szól: – Pofa be! – És rájuk csapja az ajtót.
Eljutni a tanulságig.
Elképesztő, hogy mennyi minden gyömöszölődött a kerületi kapitányságig tartó rövid útszakaszba, a mozdulatlan szótlanságba falazott szőke lány mellett. Számjegyek és nevek kavarogtak. Százmilliók, milliárdok, sikerdíjak, kenőpénzek, repülőutak, végkielégítések összegei, pályázat nélkül épült utak és középületek. Az én elorzott 2800 plusz néhány forint aprópénzem, ami végül visszakerült tulajdonomba, elenyésző csekélység a lenyúlt, elherdált összegek kavalkádjának egyetlen tételéhez képest. S a számjegyekre rázúdul szakmám, az irodalom, Twist Olivér és a gyerek-tolvajok bandája, meg az irányító és haszonélvező öreg Fagin, aki majd az akasztófán lakói. De az igazi felelős nem Fagin, ezt Dickens is tudta.
Az élénk szemű fiúcskának vajon mi a jutalma, ha sikeres az akció? És a másik háromnak? Talán már önálló a kis csapat? Vállalkozók, a szőke lány menedzsmentje alatt?
Tudom, másutt is… Újságban olvastam, hogy Dél-Franciaországban romániai cigánygyerekek koldulnak. Elcsalták őket, vagy fizettek értük a szülőknek? Sok köztük a félkezű, csonkalábú. A nyomorék gyerek esélyes kéregető.
Az Elefántcsontpartról származó Renaudot-díjas író, Ahmadou Kourouma könyvében olvastam. A dél-afrikai törzsi háborúkban kalasnyikovokkal felszerelt tíz-tizenkét éves fiúk és lányok csapata gyilkolja meg és fosztja ki az utakon vonulókat, s a hadizsákmányt átadják a közelből figyelő parancsnoknak.
Őket látom a rendőrautóban.
Szólni a vezetőnek, hogy kiszállok, nem teszek panaszt, de tudom, hogy nem szállok ki, és panaszt fogok tenni.
Mi történik itt nálunk?… A kiskorú prostituáltakkal, a tizennégy és tizennyolc év közöttiekkel, akiket kivittek Bécsbe? Itthon hol éltek? Családban? Intézetben? Senki nem hiányolta, kereste őket?
És felbukkan Fót, a gyerekváros az egykori Károlyi-kastélyban. A hetvenes években többször voltam ott. Végigjártam a hálótermeket, nappalikat, folyosókat, az étkezőt; sétáltam a parkban, beszélgettem a gyerekekkel, figyeltem az arcokat. Az összkép alig különbözött első munkahelyemtől, az állami Erzsébet Nőiskola internátusától.
Csakhogy…
– Vasárnaponként ebédre sütemény, olykor tortaszelet. De ha egyik-másik gyerekünk még egy karéj körözöttes kenyeret enne, nincs mód rá – mondta akkor a gyermekváros igazgatója.
Tudom, újabban – az intézeti elhelyezéssel párhuzamosan – kis csoportokban, családmodellt alkotva, szociális munkások vezette otthonokban nőnek fel állami gondozottak. S a „számon kívül maradtak”.
Megérkeztünk. Egy rendőr kinyitja a kocsiajtót.
– Tessék velem jönni. Felveszik a jegyzőkönyvet.
– Önök mit tehetnek? – kérdeztem a jegyzőkönyvet gépelő századostól. – Behívjuk a szülőket. Kihallgatásuk anyaga a gyerekekével együtt átkerül a bíróságra. Ott döntenek a továbbiakról.
Rendőrnő nyit be.
– Azt mondja, csak az ügyvédje jelenlétében.
Ki mondja? Talán a szőke lány? Az oltalmazó? A fúriává változott? A mozdulatlan szótlanságba süppedt? Hány arca van egy embernek? Diderot azt írja: Egyetlen nap száz arcom is volt.
– A pénztárcában 2800 Ft és némi aprópénz – ismétli, és gépeli szavaimat a százados. – A pénztárca értéke?
– Fogalmam sincs.
– Tessék megmutatni!
Táskámba nyúlok. Megmarkolom, kiemelem a pénztárcát. A százados rápillant.
– Kétrészes, barna, bőr pénztárca. Értéke 5000 Ft. Egyetért?
– Egyetértek – mondom.
Fáradtság tör rám. Éhes vagyok. A százados gépel.
A gyerekeket is kihallgatják valamelyik helyiségben. Ott is gépel egy rendőrtiszt. Az élénk szemű fiúcskához, aki úgyszólván észrevétlenül nyúlta le az ötezer forintot érő, kétrészes, barna, bőr pénztárcát, őhozzá is intéznek kérdéseket?
Éhes és fáradt vagyok, ismételgetem magamban.
A százados befejezi a gépelést. A két példányt elém teszi aláírásra. Aláírom. A saját példányomat a táskámba teszem. Akkor kérdezem meg tőle, válhat-e ezekből a gyerekekből épnek mondható ember. Az üres, a súlyos és üres tekintetéből értem meg. És a hallgatásából. Aztán ahogy kimondja:
– Aligha.
Nem! – mondom magamban kifelé menet. – Én ebbe nem nyugszom bele! – ordítom hangtalanul. Hogy egy öt-, legfeljebb hatesztendős gyerek, és ezer meg ezer gyerek ítéltessen társadalmi kárhozatra sikerdíjak és kenőpénzek, lenyúlt százmilliók és milliárdok közepette. Veszélyeztetett gyerekek… Nem nyugszom bele, hogy megmentésükre nincs elegendő pénz, munkaerő, gondoskodás. Ne bújjunk a Dél-Franciaországban kolduló és megcsonkított gyerekek meg a Dél-Afrikában gyilkoló gyermekkatonák mögé! Itt és most. Magyar állampolgár vagyok. Állampolgári jogom és kötelességem a cselekvés.
Hogy a csodában? – kérdem magamtól.
Majd elválik. Nagyon fáj, ami Dél-Afrikában, Franciaország déli részén, meg másutt történik, de hazámban, amelynek állampolgára vagyok, ismétlem gondolatban a szót, jogom van a cselekvésre.
A tágas és kissé homályos előcsarnokban lépkedek – óvatosan – a kijárat felé. Arra gondolok, mit jelentett magyar állampolgárnak lenni Eötvös József, Deák Ferenc, vagy akár Aponyi Albert számára.
– Hazaviszem kocsin – fordul hozzám a kijáratnál álló rendőr. Alighanem ő segített ki az autóból, amikor ide érkeztünk.
Szabadkozom.
– Tessék csak beülni. A lakcím?
Itt és most – ismétlődik bennem hazafelé a három szó.