ANGYALI MOSOLY?
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1986 május]
Fontos, hogy nyelvünk megkülönbözteti a kacajt, a nevetést, a hahotát, a röhejt, a mosolygást, a vigyort meg a társaikat.
Fontos, hogy a gyerek életében nagy jelentőséget tulajdonítunk a derűnek; még fontosabb azonban mélyére látnunk e tulajdonságnak, mert kacaj és kacaj között nagy különbség van; egy jófajta vigyor és egy idétlen röhögés között egész világ tárulhat fel. (Lásd: olykor nagyon vicces gyerekekből szabályszerű szörnyetegek fejlődnek, másszor az ifjúkorban megilletődöttekből válik a legpompásabb, legszabadabb észjárású felnőtt ember.)
A kacaj világa ott kezdődik, ahol a hiánya. Vagyis a komorságnál, amit megfigyeléseim szerint, kiváltképp gyerekeknél, mindenütt bujkáló somolygások vesznek körül. Komor, koravén gyerekekkel nem nagyon jó együtt élni. Minden savanyújóska besavanyítja a szülei örömét, valósággal légtornász-mutatványokra készteti családtagjait, akárcsak egyetlen félig sikerült ajkbiggyesztésű mosolygásért.
megvetően pislog
És mit szeressen (mit szerethet?) az óvó néni, a tanító, a tanár az unott képű, fád kölkön, aki megvetően pislog ki a világra a maga képzeletbeli szürke erődítményéből, akinek semmi sem elég színes, nem elég változékony, érdekes vagy mulattató? S mindez azért, mert az élethez elengedhetetlenül szükséges hangulatérzékenységét és elevenségét még a homályos csecsemőkorban elveszítette, vagy elfeledték kifejleszteni benne. Mert talán a gondviselői mindent megadván neki, csupán a mosoly képességét ölték ki belőle?
Én ugyan a „kisded angyali mosolyá”-ról szóló leírásokban mindenkor érzek valami elviselhetetlen, édeskés ízt, és főleg giccses szentképmásolatok jutnak ilyenkor eszembe, mégis abban az angyali mosolyban van némi igazság. Kezdem a helyesbítéssel. A kisded valójában „ránk vigyorog”, azaz somolyogva keresi az övéivel a kapcsolatot, s fülig szalad a szája, ha megtalálja őket. Ez a vigyor helyzetjelentést ad arról, hogy a kisded egészséges, normális, és most merészet állítok: van humorérzéke. Igen, meg vagyok győződve róla, hogy négy-öthónapos korában már szinte kideríthető: lesz-e a gyereknek humorérzéke. Mármost, hogy angyali lesz-e vagy sem, az nagyobb részben az övéin múlik.
„Küldök egy mosolyt, kivárom az övét. Megvan. Dümdüm – megvagyunk. Mi újság? Van újság? Nincs újság. Dümdüm. Akkor ki-ki végezze a dolgát. Dümdüm.”
A dümdüm jelentsen időmúlást, jelentse azt, hogy biztonságban érezzük magunkat, mert a közösen kialakított életritmusnak alárendelve végezzük közös ügyeinket, tehát nem váltunk tolakodóvá, nem erőszakolunk egymásra kölcsönösen fölösleges és terhelő dolgokat. Időről időre meglepjük egymást újdonságokkal. Én felfedezem, hogy ő felfedezett valamit, egy vigyor felé, egy vigyor felém. Talán árnyalatnyival tartalmasabb és személyesebb az ő vigyorgása is. Mikortól kell észrevennem, hogy le akar kenyerezni vele? Ezt is ki kell várnom. Íme átnyújtok egy piros-zöld csörgőt. Újdonságom az adott pillanatban mégsem időszerű, mert partneremet a hasgörcs foglalkoztatja. Jókora hasgörcs, elfog múlni – biztatom vigyorral, csakhogy meg kell tanítanom rá: a szülő megbékéltető vigyorgásának is megvannak a korlátai, tisztelt fiatal lakótársam. A dümdümök próbája akkor következik be, amikor már jócskán megszoktuk egymást, számtalan közös kudarc, meg külön leküzdött hasfájás után is jelent számunkra valamit a vigyorunk.
teljesen feddhetetlen fickó
Hogy mosolyunk mennyire marad meg angyalinak, ártatlannak, azt csakis a kölcsönös belátás mértéke határozhatja meg. A gyerekemnek be kell látnia, hogy nem én rántom ki a földet alóla, amikor elesik; továbbá, hogy nem lehetek teljesen feddhetetlen fickó, vidámságot mímelve, kezemben keserű orvosságot tartalmazó kanállal. Nekem is muszáj belátnom… rengeteg dolgot. Ezek felsorolását mellőzöm is. Viszont nem akarok és nem tudok elsiklani amellett, hogy mind több célirányosságot vélek fölfedezni az angyali vigyorokban. Dicsérően elismerem:
„Dümdüm… leleményes akaratod van, mókásan érvényesíted, s gyűjtőd a jogaidat, de az erőszakot mégsem tudom megkedvelni. Egyezkedjünk. Töröljük a hibapontjainkat, és azután vidámkodjunk.”
(Hogy úgy mondjam: igen-igen személyes oknyomozás tapasztalatait tárom elő, s így nem állítom, hogy azok abszolút érvényűek. A pedagógiában régebben már megbukott az a szemlélet, amely a gyerekben eredendő kis szörnyeteget vélt felfedezni; újabban végre szűnőben van az a hiedelem, amely szerint a gyerek romlatlan, édeni kis teremtmény – e végletek közül kell valahogyan visszatalálnunk a közép felé. Ami azonban merőben különbözik a felnőttes komolykodó magatartástól: a gyerek nem törpe felnőtt.)
A gyerekem meg én akkor vagyunk jó humorúak (azaz hogy én, a tapasztaltabb akkor iskoláztam helyesen az ő kezdő humorérzékét), ha a kellő rugalmasságból és változékonyságból együtt tudunk vizsgázni. Hiszen semmiféle neveléstani norma nem igazíthat el hangulataink, kis rítusaink-mókáink folyton változó útvesztőiben, ha kivész belőlünk a kapcsolatfelvételhez szükséges vigyori cinkosság. Mert kierőszakolhatom én életének 4227. estéjén az időbeli lefekvést, de kezdeményezhetek is egy olyan hirtelen előráncigált pricc-pracc-prucc mókát, amivel megkönnyítem neki az igent. Majd a 4228. estén ugyanez nem válik be, komolyra kell fordítanom a szót, hiszen annyira túlviháncolta magát, hogy a mókából csak sírás következnék. De ha ilyenkor megsértődik, akkor is kötelessége néhány perc múlva angyalian vissza vigyorogni. Ha mégsem szakad le a világ; de ha még reggel is morcos, akkor…
A változékonyságot nemcsak így értem. A kicsi gyereknek azonkívül, hogy a növekvő akaratával is küszködik, bizonyosan van egy-két érzékeny pontja, a jelleméből, a személyiségéből fakadó. E pontjait féltve vigyázza. Természetesen nekem is vannak ilyenek. És én sem szeretem, ha kipécézik őket. Közös életünk bizonyos sarkpontjain elkerülhetetlen a nyílt ütközés: muszáj megérintenünk a legérzékenyebb húrokat.
beszáll a mókába
Ez a „muszáj” igazi előkészítés híján érvényét veszti, mert csak a támadást érezzük ki belőle. Úgy gondolom, előbb a közös mókáink (miközben tartalommal telítődnek, mind többet beszippantanak sajátos dolgainkból, és mókák lévén, idézőjelesek, tehát nem támadják a személyiséget) alapozzák meg a kényszerű „énfeltárást”. Lássunk egy példát. Mondjuk kisgyerekem vészterhesen irigy, örökké csak kapni akar, adni soha. Mint egy kotlós, úgy ül a tárgyain. Rettegve adja más kezébe játékait, holmijait. De van már humorérzéke. Az ő esetében mit ér egyszer, többször megdorgálni, szidni, oktatni? Miért ne apellálhatnánk arra, hogy érti, elérti a viccet? Miért ne módolhatnám ki tréfás csereberék egész sorát: játékos értéket adok vicik-vacakoknak, azután elkótyavetyélem őket, azután irigyebb leszek az irigynél; ezután tűröm, hogy családtagjaim tettenérjenek emiatt; azután kitör rajtunk az általános irigység-láz, majd a visszája: az osztogatási láz. Ha van a gyerekemnek humorérzéke, akkor legalább egyszer-kétszer beszáll a mókába s ugyanennyiszer kívül kerül önmagán. És megnő az esélye a következő komoly sarkos helyzetben a vicc emlékeztető erejének. Lehet, hogy a gyerekem újra kitépi a játszótársa kezéből azt a nem tudom mit, de… emlékeztető vigyorgásomra talán „angyalian” válaszol, és ezt a féktelen ösztönét e pillanatban már nem találja olyan nagyon fontosnak.
A mókázásnak persze van egy hátulütője. A felnőtt sem kerülhet ki érintetlenül. A gyerek egyszer csak előáll a maga külön bemutatójával, s egyáltalán nem angyali tekintettel figyeli, vajon a felnőtt képes-e kívül kerülni önmagán.