MAGÁBA ZÁRVA
2000 április
Anyám könyvszekrényében a legfelső polcon a sötétbarna Arany Jánosok mellett ott sorakoztak Arany László Összes Művei díszesen aranyozott, szecessziós mintájú piros kötésben. Az első kötetben az ajánlás:
„Laurának sok-sok szeretettel
Voinovich Gézáné, akit régen
Arany Lászlónénak hívtak.”
Szalay Gizella, a történész Szalay László fivérének lánya már két éve felesége volt Arany Lászlónak, amikor második férje megszületett. Emlékszem, azt beszélték, Voinovichné húsz esztendővel idősebb a férjénél. Az ilyen házassághoz iszonyatos önzés vagy nagy bátorság kell. Úgy érzem, az öregen is vonzó külsejű Gizi néni bátor volt. Áradozó szeretettel beszélt második férje irodalmi munkásságáról. Arany János nevét mindig áhítatos tisztelettel mondta ki. Tőle hallottam, hogy az ebéd végeztével, amelyet a feleség maga készített el beteg gyomrú férjének, Arany kézcsókkal köszönte meg a fáradozást. Arany Lászlóról, akihez huszonhárom esztendeig tartó házasság fűzte, soha egyetlen szót nem ejtett.
rejtélyes egyéniség
Ez a hallgatás vezetett el engem — sok megszakítással — Arany László rejtélyes egyéniségéhez, sokrétű és mégis torzónak maradt életművéhez, kimagasló verses regényéhez, A délibábok hőséhez, melyet alkotója is segített eltemetni. Elvezetett, hogy okát, okait keressem végleges elnémulásának, annak, hogy önmagát nagyvilági remetesorsra ítélte alig harmincéves korában.
„Magadba zárva hallgatsz” (A délibábok hőse). Miért? Hiszen a természet- és életkörülményei kegyesek voltak hozzá. Az Összes Műveiben közölt fényképen keskeny, okos, nyugodt arcot látunk, rendbe szedett vonások, figyelő szem. Apja szavaival „sugártekintetű”. Kortársai atlétatermetű, kiválóan sportoló fiatal férfiként rajzolják elénk, tréfálkozva „Vasmaroknak” nevezték. Tizennyolc esztendős, s elsőéves joghallgató, amikor nővérével, Juliskával közösen összegyűjtött magyar népmeséi 1862-ben megjelennek. Az apai útmutatás bizonyára segítette, de kétségtelen, hogy Benedek Elek Magyar mese- és mondavilágának megjelenéséig, amelyet majd 1894-ben irgalmatlan lecsepül, ő a legjobb mesélő. Kiváló jogi tanulmányok és párhuzamosan az irodalom. Az orosz költészet vonzza, Lermontov- és Puskin-verseket fordít, s mert nem eredetiből, hanem németből, egyet sem tesz közzé. Titokban készül a Shakespeare-fordítás, A két veronai ifjú, 21 éves, amikor elnyeri vele a Kisfaludy Társaság jeligés pályázatának első díját 1865-ben. Idővel még két Shakespeare-drámát ültet át magyar nyelvre és egy Moliére-darabot, A tudós nőket a Franklin Társulat 1902-ben megjelent kiadásában olvashatók Shakespeare-fordításai. Cikkeket és egy novellát ír apja folyóiratába, a Koszorúba, de már érdekli a közgazdaság. „Mitől gazdag Amerika?” — elmélkedik írásában. Jogi tanulmányait kitüntetéssel végzi, s a kiegyezést követő korszak tekintélyes bankjának, a Földhitel Intézetnek megbecsült munkatársa lesz. Huszonhárom évesen Elfrída című, ötletesen gúnyos, kitűnő verselésű elbeszélő költeményével elnyeri a Kisfaludy Társaság jeligés költői pályázatának első díját, s alig egy hónap múlva a Társaság legfiatalabb tagja. Huszonnyolc éves, amikor ismét első díjasa a Kisfaludy Társaság pályázatának, a saját korában meg nem értett, félreértett verses regényével, A délibábok hősével. S e mű után — címe is milyen keserűen, sokatmondóan szatirikus és mély — csupán egyetlenegy, manapság irodalomként olvashatatlan hosszú tanköltemény, A hunok harca. Adhortatio a 19. század utolsó harmadában, benne allegóriák a szimbolista költészet korában, buzdítás a honi ipar felvirágoztatására, újjáéledt Védegylet a kiegyezést követő korban, s ehhez fűzzük még hozzá, hogy Arany László mindvégig kitartóan és irgalmatlan élességgel bírálta Kossuthot.
S A hunok harca után, amelyet Gyulai Pál „szerzője legeredetibb alkotásának” nevez — az irodalmi ízlés eltévelyedése? vagy irodalompolitika? —, amelyet a korabeli kritikák nagy része magasztal, Arany László, a költő, az író elhallgat. Munkássága életének további huszonnégy esztendejében néhány alapos irodalomtörténeti, történelmi, közgazdasági, jogi és nyelvhelyességi tanulmány, okos, metsző kritikák. Az egyikben ízekre szedi a konzervatív politikai író, Asbóth János Három nemzedékét. (Asbóth értekezésében Széchenyi és Vörösmarty, Kossuth és Petőfi, Deák és Arany János között húz párhuzamokat. A címet majd Szekfű Gyula veszi át nagy hatású művéhez.) Petőfi- és Arany-versek angol nyelvű fordításait bírálja értőn és szellemesen, helyére teszi — nem kitüntető helyre — a zsurnaliszta irodalmat, s a fürge tollú Ágairól bebizonyítja, hogy mondanivalója, ötletei elakadnak a bőrhámon. Hozzáértőn foglalkozik a szerzői joggal. Metsző gúnnyal elemzi Kossuth emigrációs iratait, kiváló stilisztikai és nyelvészeti hozzáértéssel ír a magyar nyelvhelyességről. Szerkeszti Gyulai Pállal A Magyar Népköltészeti Gyűjtemény kiadványait, tagja, idővel képviselője a kormánypártnak, a Szabadelvű Pártnak. Szívszorító emlékezést ír nővére, Juliska és nővérének leánya, Széll Piroska haláláról, aki a gyermektelen Arany-házaspár otthonában nevelkedett. Gondozza és sajtó alá rendezi apja hátrahagyott írásait és levelezését. Vers, egy bohókás köszöntőn kívül — érthetetlen, hogy Gyulai miért iktatta az Összes Művek közé — csupán egyetlenegy, a fiatal Zichy Márta grófnőhöz, akit, akárcsak őt, Wörishofenben kezeltek. Nem jó vers. Címe: Az irgalom. Utolsó szava is ezt jelenti latinul: misericordia. Aztán még egy befejezetlen tanulmány: Hangsúly és ritmus. Horváth János nagyra tartotta.
hosszú, magányos séták
Magába zárva… Egyre kevesebbet ír. Munkáját a Földhitel Intézetben, amelynek az évek során igazgatója lett, példás kötelességtudással és hozzáértéssel látja el. Vagyont szerez. Szerencsés spekulációk? Dunántúlon birtokot vásárol, kastélynak is beillő udvarházzal. Hallása egyre romlik, az emberektől visszahúzódik, a képviselőségről is lemond. Az új írók műveit — Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc — nem olvassa. Olykor hosszú, magányos sétákra indul az akkoriban nagyrészt beépítetlen Gellért-hegyen. „Azon túl nem tudom, mi lesz. S aztán később és megint később és a télen, a tavasszal és tovább — sohasem tudom, hogy mi lesz.” — írta Piroska halála után egy levelében az érdemes politikai írónak, Grünwald Bélának. S ez az állapot mintha időtlenné vált volna benne.
Németh G. Béla értékes Arany László-tanulmányában úgy sejti-véli, hogy felesége nem illett hozzá. Megemlíti, hogy Arany Lászlóné fennmaradt leveleiben divatról, társasági eseményekről ír, férjéről szót sem ejt, vagy csupán annyit: Laci üdvözöl, második férje kiválóságát pedig lelkesen magasztalja. Bennem másmilyen kép él Gizi néniről. Igaz, anyámnak küldött leveleiben is áradozik Voinovich készülő verses történelmi drámájáról, a Mohácsról, és gazdálkodási hozzáértéséről, de ír a természetről, a vidéki életről, sőt olykor könyvekről is. Sajnálom, hogy vagy tíz éve helyszűke miatt valamennyi levelét elégettem.
Arany László harmincegy éves korában nősült meg. A fiatal feleségét talán nyomasztotta ez a zárkózott, túlfegyelmezett egyéniség. Talán hiába próbált közeledni férjéhez, s a megközelíthetetlenség elriasztotta. Magába zárva hallgatott ő is, s mert nem akart, nem bírt a lényegről szólni, ha megszólalt, semmitmondó szavakba burkolózott.
Huszonhárom esztendő Arany László mellett. S aztán Voinovich Géza, aki az ő első házasságkötése után két évre született. Második férje a szerelmese, a gyermeke, életének társa lett. Arany Lászlóhoz csupán a házasság kötötte.
Gizi néni Budapest ostroma alatt halt meg, lebombázott villájuk romjai eltemették sok Arany-kézirattal együtt. De mielőtt Arany László magába zárulásának okairól szólnék, szívemhez nőtt verses regényéről, A délibábok hőséről kell elmondanom…
„Születünk fog, haj és illúziók nélkül;
meghalunk fog, haj és illúziók nélkül.”
A délibábokat kergető, a groteszkül, szívszorítóan és szégyenletesen elsilányult Hűbele Balázs az eltiport szabadságharc utáni kor nemzedékének önáltató reményeit, a fennkölt célok csődjét, és persze egyetemessé tágulva „a nagy várakozásokat” testesíti meg. De ott sejlik benne valami a fiatal Arany Lászlóból is. Ilyen keserűen gúnyos kiábrándultság csak abban lakozik, aki — talán kétségek közt — egykor maga is lelkesedve bízott. Hűbele Balázs egyéni sorsa szorosan összefonódik a Bach-korszak elmaradott félfeudális társadalmi állapotával, majd a kiegyezést követő új világgal, ahol ez a furcsa hős és megformálója is „lát álnok és irigy, bújósdi harcot, szent cél alá dugott önérdeket.”
Úgy vélem, A délibábok hőse az a nagy távú, mélyre hatoló, sorskérdéseket felvető meg nem írt magyar társadalmi regény, amelyet talán Kemény Zsigmond alkothatott volna meg, ha el nem kötelezi magát a történelmi regényírásnak. Hűbele Balázs illúzióinak elvesztése a magyar- és világtörténelem eseményeivel fonódik össze, s mindez a nagy európai irodalomban már idejétmúlt verses regény formájában jelenik meg. (Byron verses regényeit a század tízes éveiben írta, Puskin 1830-ban fejezte be az Anyegint). Igaz, nálunk és a kelet-közép-európai irodalmakban a század utolsó harmadában is népszerű még ez a műfaj. Példaként csak Gyulai Pál Romhányiját említem, vagy a cseh irodalomban A hunok harcával egy időben írt huszita tárgyú Adamitákat.
De a verses regény — líraisága, verses volta okán — lehetővé teszi, hogy a cselekmény, olykor egyetlen strófán belül, jelenből a múltba, múltból a jelenbe suhanjon, miként az Proust óta a prózában is megszokottá vált. S az érzelmek kusza összefonódását, lebegő indázását, amelynek ábrázolására a prózának olykor oldalakra van szüksége, a verses regény egy-két sorban közli. Arany László, akárcsak Puskin, él is ezzel a lehetőséggel.
létbizonytalanság
Művében minden a visszájára fordul, önmaga szánalmas paródiájává válik. A célok, a tettek, az érzelmek. Minden igent egy nem követ, a küzdelmet kudarc, a bizonyosságot cáfolat. Még a természet ábrázolásában is. Az impresszionizmus ecsetével felvázolt Tisza-menti tájon utazó, szerelméről ábrándozó Etelke felett „az ég azúrja”, de alkonyatkor a kocsi kátyúba süpped, felborul, s Etelke késő este gyalog, sárosan ér a rokoni házba. Minden csak átmenetileg azonos önmagával. A délibábok hősének a romantikából jól ismert ellentéteiben olykor felsejlik a létbizonytalanság. A „társadalom öntőformáiba löttyintve” Hűbele Balázs bizonyosság, cél után kapkod.
Utat nem talált nemzedék.
„Be volt előttük minden pálya zárva”. Hűbele Balázs és jogásztársai, ezek a Bach-korszakbeli Julien Sorelek hőzöngenek és búsulnak a haza és a szabadság nevében. Hősünk apja a szabadságharcban esett el, s ő úgy érzi, hogy árvasága összeforrt az eltiport haza balsorsával. Nemzeti tragédiát akar írni zsarnokságról, szabadságról és árulásról, hiszen az igaz ügy mindig a gaz ármány miatt bukik el! A negatív alakhoz élő modellt keresve jut el a szabadságharc árulójaként megbélyegzett Révfalvy hajlékába. (A délibábok hősének írásakor Görgey erkölcsi felmentése, sőt áldozattá avatása és Kossuth elmarasztalása már javában folyt, az élen Kemény Zsigmonddal és Gyulai Pállal.) Balázs megvetése az áruló iránt az áldozat tiszteletére váltott.
A nemzeti tragédia megalkotásába beleszólt a világtörténelem. Balázs társaival a Szózatot énekelve részt vett a nagy tüntetésen a haza szabadságáért. A tömeget szétverte a rendőrség. Hősünket, akit ábrándos szerelem fűz Révfalvy lányához, Etelkéhez, büntetésként besorozzák az osztrák hadseregbe. Az Ausztriához tartozó Lombardiába kerül, ott, akárcsak néhány éve Türr István, átszökik az olaszokhoz.
Hűbele Garibaldi vörösingesei közé áll, s mint oly sokan, hazája függetlenségét várja az olasz nemzeti egységért folyó háborútól. És: szerelmének beteljesülését is. Hőstetteivel majd lemossa a szégyent, mely igazságtalanul tapad a Révfalvy névre.
Ábrándjai egyetlen strófában a nemzeti szabadság keretein túlnőve az egész emberiséget átölelő méretekre tágulnak.
S egy szent ügyért, együtt fegyvert ragadva
Kivívni a legvégső nagy csatát
És ember embert többé nem tapodva;
Mindent igazság, mindent jog hat át,
S leszen szabadság, örökig menő
Az utópista szocialisták gondolatai ott kavarogtak negyvennyolc forradalmaiban, s utóéletük még tart. Arany László nem ad kegyelmet az utópiáknak.
A történelem gyilkos iróniája még az ő keserű iróniáján is túltett. A pápai állam ellen vonuló Garibaldit annak az uralkodónak a kormánya fogatja el és zárja börtönbe, akinek (vörösingesei élén) segített kiűzni az osztrákokat Lombardiából.
Milyen hatásos ellentét! Akár két verssorba sűríthető: az uralkodó új székhelyén, Firenzében, segítőtársa a firenzei börtöncellában. De a verses regényben hiába keresnénk ezt a részt. Arany László nem írta meg. A Földhitel Intézet kapcsolatai talán Firenzéig is elérnek?…
„Marad nyakán a népnek régi járma”, összegzi csalódását Hűbele Balázs.
A kudarc után olasz földön bolyongó Balázs találkozik hajdani egyetemi társával. Dezső nászúton van Révfalvy Etelkével. A menyecskévé vált fiatal leányról így áradozik az újdonsült férj:
Tudom, ha látod, ínyed érte vásik,
Hát még ha látnád, mint én, pongyolán,
Mily melle van, minő gömbölyke térde —
Balázs nyilván elképzeli Etelkét pongyolában vagy anélkül, ezzel az otromba férjjel, s az elképzelt látvány elől egyenest Angliába menekül. (Megalkotója sok mindent beleplántált saját angliai tartózkodásának tapasztalataiból.)
Hősünk „ökonóm” szemmel tér haza egyenest kis birtokára, nagy reformtervekkel. De ez a vidék nem Mikszáth, nem Gárdonyi faluja. Ez a Móricz-regények világa. A délibábok hőse irtózva menekül a fővárosba.
A közélet… „A régi fogak helyébe hamisakat rak az idő” — írja Mikszáth. Arany László pedig kemény keserűséggel: ,,Honszerelem, becsület, hova tűnt el? Megette egy százgyomrú szörny: a schwindel”.
S a befejezés… Névnapi úri muri ismét vidéken. Találkozás Etelkével…
Egy regény sűrűsödik össze néhány verssorban. Egy átlagos női élet.
Etelke szerelmes volt Balázsba, bár talán nem olyan mély érzelemmel, olyan erős kötődéssel, mint azt a délibábokat kergető — saját szerelméről is — képzelte. Etelke
Egykor szerette, lassanként feledte,
Aztán Dezső jött, szíve változott,
A régi érzést újabb gond befedte,
Új élte új örömöket hozott,
Elfoglalá bölcső, ház, kert, tanya:
Arany László megajándékozza Etelkét a beletörődő megnyugvás kissé áporodott boldogságával, a valóság bölcs elfogadásával, a lehetőségek szabta tevékeny élet örömeivel.
A részeg Balázs a tökrészeg férj jelenlétében meg akarja kapni Etelkét. Arany László csupán egy csókot emleget, követi a klasszikus esztétika elvét: „rész az egész helyett”. Etelke rémülten és utálkozva menekül, Hűbele Balázs elterül a földön, és csak másnap, otthon józanodik ki.
A délibábok hősének befejezése korántsem édesbús, mint az Anyeginé (Puskin művére már a korabeli bírálatok is gyakran hivatkoztak). Milyen távol vagyunk a meghatódással vegyes ítélkezéstől, amellyel Puskin búcsút vesz hősétől. Etelkének nem adatik meg Tatyjana lelki emelkedettsége, s a társadalmi rangja sem a sarkantyúját pengető, rokonszenves hercegi férj oldalán.
sok bírálat
Mit ne tegyen a magyar? Arany László kora aligha észlelt ennél többet A délibábok hősében. Sok bírálat csepülte, még a neves polihisztor, Brassai Sámuel is lesújtóan írt róla. Kossuth hívei és a kiegyezést helyeslők vitáztak a mű felett. Arany László megőrizte inkognitóját, verses regénye anonim jelent meg. Idővel persze kitudódott a szerző neve, s a ledorongolások mérséklődtek, nyilván tekintettel az apára.
Arany László még a durván személyeskedő bírálatokra sem válaszolt. Példaképpen csupán egyetlen fullánkos megjegyzés: műve „nem igazi Arany”.
A délibábok hősének új kiadását soha nem engedélyezte. Az értetlenség csüggedt elfogadása okán? Vagy óvatosságból? A kiegyezés társadalmát helyeslő és helyeselni akaró közéleti férfi óvatossága intette?
A hunok harcában Arany László utat akart mutatni a nemzetnek: Mit tegyen a magyar? Elbeszélő költeményének megjelenése előtt egy évvel, 1873-ban akadémiai székfoglalóján a magyar politikai költészetről szóló értekezése már jelzi szándékát. „Legújabb időben az állam eszménye nálunk is erősebben látszik kiemelkedni, mint eddig bármikor. Nem egy kívülálló, s nem ritkán ellenséges főhatalom képviseli többé az államot szemközt a nemzettel, hanem maga a nemzet alkotja azt akár jól, akár rosszul. Ha ez irányból többé a régi útból vissza nem zökken … ha a merő ellenzéki tusa helyett föléledvén a társadalmi osztályok, elvek, pártok, igények, érdekek egymás közötti élesebb versengése új eszméket visz a küzdelem terére: akkor a politikai líra is hivatva lenne új húrokon zengeni meg.”
A bírálatok elismeréssel fogadták A hunok harcát. Arany László is legjobb munkájának nevezte. Vajon őszintén? És az apa? Ő hogy vélekedett? Csupa válasz nélkül maradt kérdés.
lelki kényszer
Költői elhallgatásával, amely önmagába börtönzöttségének egyik tünete, Somogyi Sándor 1956-ban megjelent könyve és Németh G. Béla 1970-ben írt tanulmánya részletesen foglalkozik. Mindketten a világnézeti meghasonlásban keresik, látják az okot. Arany László joggal megbecsült és kedvelt munkatársa a Földhivatal igazgatójának, Csengery Antalnak, ennek a nagyszabású üzletembernek, a Deák-párt, majd annak utóda, a Szabadelvű Párt szürke eminenciásának. Arany László is a párt tekintélyes tagja, idővel képviselője. Kétségtelen, hogy a kiegyezés volt az egyetlen járható út a magyar társadalom előtt, de Arany László képviselőként olyan lépéseket is helyeselt, amelyeknek méltányosságáról talán nem volt meggyőződve. Politikai írásait olvasva egyik-másik kijelentése mögött önként vállalt lelki kényszert éreztem. Temérdek okból kialakult lelki kényszert. A dualizmus korában érthető, hogy Kossuth dunai konföderáció-tervét mereven elutasította, de a belőle levonható gondolatokat, lehetőségeket is elvetette, s a nemzetiségi kérdésben a magyar „felsőbbség” álláspontját képviselte. A nemzetiségi jogok kibővítését azért is ellenezte, mert megállapítása szerint a tótok és oláhok általában az „alsóbb” néposztályhoz tartoznak — valóban odatartoztak, szegények voltak —, s ő tartott tőle, hogy a jogok esetleges kiterjesztése, a centralista kormánypolitikával szemben a vármegyék hatáskörének növelése az „alsóbb” néposztály elégedetlenségének hatóerejét növelné.
Hűbele Balázs képzelgéseinek ostorozója nem emelte fel szavát a pártjában és a pártja körül egyre mohóbban burjánzó korrupció ellen. Tudomást sem vett a munka és kenyér nélkül maradtak tömeges kivándorlásáról, amely élete utolsó szakaszában indult meg. A baloldalinak igazán nem nevezhető Apponyi Albertet főként a parasztság kivándorlása ösztönözte, hogy az „agrárius” kérdéssel foglalkozzon.
Végül is, hogy Arany László politikai-világnézeti állásfoglalásában mekkora része volt meggyőződésének: a Szabadelvű Párt vezeti a nemzetet az egyetlen járható úton, mennyi a kötelességtudásnak, mely pártjához, a hálának és tiszteletnek, mely Csengeryhez fűzte, mennyi a fáradt passzivitásnak, amely visszariasztotta a szembefordulástól, azt — a költészet nyelvén szólva — csak Isten tudná szétválasztani jobb és bal kezével.
Mindez igaz, de nem elegendő. Döntően esik latba az apai örökség, amely vezette, táplálta és emésztette.
A nagy gyermekhalandóság ellenére is megdöbbentő, hogy Arany László apai nagyszüleinek tíz gyermeke közül csupán kettő maradt életben: a legfiatalabb, s a legidősebb, egy leány. Férjes asszonyként ő szoptatta az újszülöttet, akinek jöttét az idős szülők szégyellték a faluban. Elapadó életerő? Hány depressziós, hallgatásba falazott a felmenők közt? … S aztán a traumákat, a lelki sérültséget, még a testi bajait is költészetében gyötrődve hasznosító Arany János.
Az apa, aki Lászlót gyermek- és ifjúkorában szerető gonddal vezette, megteremtette a maga veszélyeztetett lelki egyensúlyát. Tépelődő, önkínzó, ellentétek szaggatta alkat, de újra meg újra egyensúlyra vergődik. 1857-ben, amikor Ferenc József Magyarországra látogatott, megírta A walesi bárdokat. Csak később, jóval később adta közre. De megírta. „Majd ha látod, érzed a nyomort, melyet a becsület válla hord”, írja versében a gyermek Lászlónak. S a hátrahagyott irományok közül előkerültek az ugyancsak busás kamatra kölcsönzött összegek adóslevelei. (Akkoriban nem volt uzsoratörvény.) A vándorszínésznek — Arany János is az volt rövid ideig — felcsapott Bolond Istók félszegen szabadkozik: „Késő van instálom”, amikor a fiatal színésznő, Klárcsi a szobájába invitálja. S a hagyatékban megtalált, akkoriban pornográfnak számító versikék… S a korát riadt szomorúsággal szemlélő, a korától elidegenedett költő panasza: „Mi vagyok én, Senki Pál”… A tamburás öreg úr idejétmúlt dallamai, A tölgyek alatt II-ben „hiú vén poéta”. De „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad”. És — ezt is Gizi nénitől hallottam — Arany János kevesellte a felajánlott honoráriumot, s amikor a kiadó vezetője azt mondta, hogy Lévay József is ugyanennyit kapott, Arany felállt, és szó nélkül távozott.
A tisztelt, szeretett és csodált apa lénye, pályája útmutatás, de elriasztó veszély is a fia számára.
apai példa
„Lusta mélabú emészt”, írja önmagáról Arany János. A fiatal Arany László elől a „Vasmarok” időszakban az egymást követő sikerek elűzik a mélabút, amely végül elemészti. Az orosz költők fordításához — bár a szabadságharc bukása után az irodalmi ízlés feléjük fordult, olyannyira, hogy Bérczy Károly azért tanul meg oroszul, hogy az Anyegint eredetiből ültethesse át — Arany Lászlót mégis elsősorban az apai példa vezette. Arany János németből fordította Gogol A köpönyegét, s oly közel érezte magához a szánalmas és szánandó Akakij Akakijevicset, hogy saját írását is jegyezte Akakiévics Akaki alakban.
S a Shakespeare-drámák, a Moliére-színmű? Eltűnődhetünk, megbeszélte-e László apjával egy-egy nehezebb rész értelmezését. Elképzelhetjük őket, a magas, vállas fiatalembert és a korán megöregedett apát egymás mellett ülve, a kézirat lapjai fölé hajolva.
Idilli kép.
Csakhogy a szeretett és tisztelt mentor-apa meghasonlottságával riasztja is fiát. Hány irodalmi tanúbizonyságot olvashatott László apja gyötrődéséről. Tizenhárom évesen: „Minél messzebb haladok, annál mélyebb a sötétség, vissza sem fordulhatok.” Nap nap után testközelből olvashatja le a koravén arcról: „Lesz-e idő valaha még, melyben erőt, s kedvet kapok?”
Boldogtalan pálya! Arany János egykor — akárcsak a debreceni kollégiumból elkívánkozott, vándorszínésznek felcsapott Bolond Istókja — „lemondott minden hírnév utáni vágyról, praktikus ember akart lenni.” Nem ment. Ki volt szolgáltatva a benne élő költőnek. Az parancsolt. Kényszerítette. A kényszer kín volt, de feloldódást is hozott. A költészetet.
a költői pálya vonzása
A serdülő, majd idővel fiatalember László eleinte talán megdöbbent és tehetetlen részvétet érzett az „ország költőjévé” avatott apja iránt. S ő is a költői pálya vonzásába kerül. Nem éri be a klasszikusok fordításával, meg az apja folyóiratában, a Koszorúban időnként megjelenő ismertetésekkel. Titokban készül az Elfrída. Titokban küldi el a pályázatra, amelynek első díjazottja lesz.
Arany János aggodalmáról, hogy fia az ő útjára lépett, sógorának, Ercsey Sándornak küldött levele tanúskodik. „Laci legközelebbi bravourja nem lepett meg egy kissé? Engem nagyon. Íme, én beadom financiernek, hogy legyen praktikusabb ember, mint az apja, és egyszer csak kipattan, hogy poéta.”
Aggodalmát nyilván csillapítja, hogy fia végül is a „financier” pályán működik sikeresen. Talán azzal is nyugtatja magát, hogy a második generációs Lászlóra nem nehezedik annyi lelki teher, mint a paraszti létből kiszakadtakra.
És ismét A délibábok hőse. Arany László megírta a koráról szóló, korának szóló verses regényt. Talán felötlött benne, azt írta meg, amivel apja adós maradt. Művét talán tisztelgésnek is szánta apja előtt. Talán önmaga előtt rejtett vetélytársi becsvágy is hajtja: örökséget vesz át és gyarapít.
A délibábok hőse kudarc Arany László életében és választóvonal sorsában. Ettől kezdve menekül. A közéleti író szerepébe, a házasságba, politikába, tudományos és ismeretterjesztő cikkek írásába. Magába zárva menekül.
A halála előtt három évvel készült fényképen keskennyé vált arcán az önfegyelem kifejezéstelen nyugalma. „Mélyen ülő, nagy, sötét, szomorú szeme tágra nyíltan réved maga elé. Vád és panasz, ellentmondás és engesztelés, szemrehányás és megbocsátás, de mindenekelőtt valami kínzó kérdés szól e hallatlanul okos, beszédes szemből” — írja tanulmányában Németh G. Béla.
Arany László 1898-ban, ötvennégy éves korában halt meg tífuszban. Verstani tanulmánya, a Hangsúly és ritmus félbe-szerbe maradt. Ha Szókratész korában él, talán ő is azt mondta volna tisztelőinek, akik becsülték és meglehet, sajnálták is: Áldozzanak kakassal a gyógyulás istenének, Aszklepiosznak, hogy meggyógyítsa őt az élet állapotából.