VONZALMAIM ÉS SZESZÉLYEIM SZERINT
1997 július

Beülhetek a belső ruhatárba. Gondolták, kell egy ruhatáros asszony. Esetenként felvarrhatná a leszakadt akasztókat, gombot kereshetne a belső fiókban az elveszett helyett, a köpeny gallérjába szúrva tűk sorakoznának különféle színű cérnákkal, a köpeny fakókék legyen, vagy az a bizonyos agyonmosott klott, amit még feketének mondanak, mert az emlékek konvenciói mindennél erősebbek. A gimnáziumi egyenköpeny volna a legjobb, ha meglenne még valamelyik batyu alján, a negyedik év végére a színe már gyönyörű múlt idővé érett (fakult), akkor még szorgalmasan cseréltem rajta a fehér gallérokat, ma már azt se tenném.
A ruhatáros asszonyoknak hatókörük van, felségterületük, a borravalóért is csak azért nyújtják a kezüket, hogy úrnak érezhesse magát a kliens.
Bár a belső ruhatárban nincs borravaló, ott a vonzalmak, mondhatnánk szeszélyek szabnak meg mindent, ácsingózzon csak, aki kívül rekedt, kotorásszon a zsebeiben a szám után, tegyen a fejére elcserélt sapkát, tekerjen a nyakára idegen szagú sálat, és sírjon az ellopott kabátjáért.
Beülök a belső ruhatárba. Ó, itt egész öltönyök sorakoznak, lógnak szorosan, de a tenyér élével benyúlva azért helyet csinálhatok; eltolva, tömörítve a vállfán lógó zakók sorát, egyre-egyre jobban beláthatok, látom a fazont, a rever formáját, a gombok dupla vagy szimpla sorát, végül is tudnom kell, miről van szó. Menyus bácsi a részleteken átsiklott, pedig ő is tudta, hogy a minőség a részletekben is megnyilvánul. csak annyit mondott, hogy a sajtgyáros kitárta a nagy szekrény ajtaját, és azt mondta, hogy tessék, válasszon, és sűrűn lógtak a finomabbnál finomabb öltönyök, gyapjúöltönyök, így mondta Menyus bácsi, és én nem álltam elő olyan kicsinyes kérdésekkel, hogy kasa? twid? zsakárd? Finom gyapjúöltöny, ennél több nem is kell, töltse meg mindenki színnel, formával, puhasággal saját tetszése és hagyományai szerint, minden családban akadt egyszer-egyszer egy finom gyapjúöltöny, valamelyik nagyapa, nagybácsi vagy apa mérete szerint. Talán Menyus bácsiéknál is volt, ha más nem, egy fekete vőlegény-ruha, de abban a tulajdonosát el is temették. Mennyi finom gyapjúholmi foszlik szét a föld alatt; egészen pucéron, mindentől megfosztva maradnak a fehér csontok. Ez a legnagyobb szemérem elleni vétek, mintha egész életünkben csak ettől félnénk: öltöztetjük magunkat twidbe, kasába, klottba, fehér gallérba, húsba, hámtakaróba.
össze nem illő dolgok
A sajtgyáros szekrénye nagy volt és jó illatú, a molyok ellen levendulát tartottak tüllzacskóban. s úgy nevezték: garde-robe. Ezt Menyus bácsi nem mondta, mégis megjelent mindez a prágai szálloda éttermében, ahol mindennap ültünk és ebédeltünk a soproni festőtársaság megtakarított pénzén: soproni festők és hozzátartozóik, Menyus bácsi öregen benősült egy soproni festődinasztiába, a házasságkötés utáni első napokat élte, kevergett, kavargott körülötte minden, az egymással vegyülni nem tudó dolgok sokasága: a rokonság masszív egyneműsége, a maga féllábon bicegő kiszolgáltatottsága, a soproni polgár-rátartiság, a miskei paprika- és majoránna-termesztés alföldies verőfénye, izzadsága, elszántsága. Az össze nem illő dolgok feszültek egymásnak, csúsztak, nyomultak egymás alatt, fölött, a hosszú asztalnál úgy éreztem magam, mint belső földcsuszamlások közelében, látni a rétegek szakadását, omlását, helyezkedését nem mindig lehet, de erejét, fenyegetését érezni igen, mozdulatlanul is rezgett minden, s szünet nélkül ott volt valami nem tudhatónak az előjele.
Azt választhattam a finom gyapjúöltönyök közül, amit csak akartam, nem is egyet, mondta Menyus bácsi. És nemcsak öltönyöket, hanem sajtot is adott a gyáros, sajttal fizetett a képekért. a ruhákat csak ráadásnak adta, és elképzeltük Menyus bácsit a sajtgyáros gardróbja előtt, meg nagy, fehér, kerek sajtokkal a hóna alatt; Menyust, aki a mesternek, Vaszarynak sem válaszolt, mert mindenből elege lett; időbe telik, míg az ember a világot meg tudja emészteni, ha nem is egészen, de részben legalább; ültem, és néztem Menyus bácsit, a klottköpenyes időszakomból éppenhogy kinőttem, és akkoriban legszívesebben én sem válaszoltam volna senkinek, még a mesteremnek se, ha lett volna; néztem Menyus bácsit, és azt gondoltam, hogy mindenen túl lehet jutni, végül is lehetséges, hogy marad a színtiszta lényeg. Tudjátok, fiacskáim, mondta Menyus bácsi, ez a gyáros értett a képhez, tudta, hogy miért mit kell adni, egyszer egy egész láda érett rokfortot adott, én meg hazaküldtem Miskére, jött is nagy sokára a levél: köszönjük, fiacskám, hogy miránk gondolsz, de a ládát az ágy alá tettük s megfeledkeztünk róla, mire kinyitottuk, penészes lett az egész, és ki kellett dobni.
Mosolyogtunk, de az igazi derű hiányzott, az a derű, amely jón és rosszon túl van. Tudjátok, fiacskáim, a legfontosabb a szintézis, mondta Menyus bácsi, míg tízesével-húszasával készítette apró rajzait. Akkor még nem kunyerálta el senki, s a hamisítóknak is csak harminc év múlva jutottak eszébe Tóth Menyhért egyvonalas, könnyen lemásolható rajzai. Már szálltak a kósza hírek a hamisításokról, amikor a testvéreim egy könyvet küldtek ifjúkorom színhelyéről. 1938-ban a kerület területén teljesen újprofilú gyár alapítására kerül sor. Ebben az évben létesítik a Spöttle testvérek a Budafoki Merinofort Sajtgyárat. Ők honosították meg Magyarországon a Roquefort sajt gyártását. Mivel e név védett volt, ezért nevezték el gyártmányaikat Merinofort-nak. A gyár a budafoki Pincék kiváló adottságait használta fel. A Merinofort a legértékesebb sajtfajták között is a legelső helyen áll, mert zsírtartalma eléri a 65%-ot, fehérjetartalma a 15%-ot, szárazanyaga a 25%-ot, így túlhaladja a francia gyártmány tápértékét. Évente legalább egyszer elolvasom a könyvben ezt a részt – kötés helyett most is ezt viszem magammal a belső ruhatárba, s végre zavartalanul tűnődhetem.
rohant űzötten
A Spöttle testvérek közül hová lett a testvér? Mert a mi időnkre maradt a Spöttle egymaga, finom gyapjúöltönyben sietett az utcánkon; végiggondolandó, hogy a Csap utcai háza nem éppen a sajtgyári pincerendszer fölött volt-e, mert akkor kézenfekvő, hogy a pincét a házzal alagút kötötte össze, vagy csak egy belső mélyudvarba ereszkedő lépcső, amit a mi időnkre már befalazhattak. Kihúzták a Spöttle-ház alól a talajt, s ez magán Spöttlén is nyomot hagyott: ő is rohant űzötten reggelente, mint bárki más, finom gyapjúöltönyei kifényesedtek és totyakossá váltak.
És végig kell gondolnom, amihez kétség nem férhet, hogy Spöttle és fivére volt az országban az első és egyetlen rokfortgyáros, így Menyus bácsi gyárosa is ő lehetett – vagy a fivére, és be fogom csukni a hátsó ajtót, hogy végiggondolhassam a már soha meg nem valósuló jelenetet: én halkan és szerényen azt mondom Menyus bácsinak: Spöttle, ő meg azt kérdi, hogy honnan tudod a nevét, fiacskám, és akkor én mesélnék neki a MERINOFORT kiírásról, amit átmeszeltek, de a betűk mindig átütöttek, felsorolnám a Merinofort százalékos összetételét, megemlíteném a szélirány szerint hullámzó illatáradást, a bőrkötényes, facipős asszonyokat, és hozzátenném. hogy Spöttle öltönyei valóban elsőrangúak lehettek, mert a MERINO a világ legfinomabb gyapjúkelméje is.
Tüllzacskóba kötött levendulát ne felejtsek el magammal vinni, meg hígított szalmiákszeszt, amivel a viseltes ruhák újjávarázsolhatók.