Dalos Margit

NAKONXIPÁNI PÖRKÖLTSZAFT

2000 május

NAKONXIPÁNI PÖRKÖLTSZAFT

A mikrobusz puhán ment, kellemesen dunnyogott, a kabátot már beszálláskor az ajtó melletti fogasra akasztották, és ez jól is volt így, mert néhány méter után már jött hátra a jóleső meleg, kezükkel a rugalmas biztonsági övet a gyomruk és mellük előtt időnként megnyújtogatták, hogy a kényelem- és lazaságérzés teljesebb legyen. A zunnyogó ringatásban először a tenyerét szorította a párás, hideg ablakra, aztán a karját könyékig a feltűrt pulóver alól, s amikor ezt már sokadszor tette jólesően, akkor tudatosodott benne, hogy itt meleg van, nagyon meleg. A két költő ült előtte, legelöl a sofőr mellett a folyóiratszerkesztő, öten még bőven elfértek volna a kényelmes kisbuszban, de néhányan nem fogadták el a meghívást, egypáran meg már előbb a megyeszékhelyre utaztak.

ezen lehetett nevetni

Nézte a zakósan, pulóveresen ülő férfiakat – hogyhogy ezeknek nincs melegük? – s háromszor is meggondolta, hogy szóljon-e: nincs itt nagyon meleg? – mondta végül is, mire elölről jött a készséges hang: melegebbet?, fáznak ott hátul? Ez a félreértés indította meg a beszélgetést, ezen lehetett nevetni, viccelődni, élcelődni, s a pergő táj, az enyhe motorhang mozigépház-hangulatában dialógusokat, monológokat mondani, amikből foszlány-párbeszédeket, foszlánymondatokat lehetett kihallani, mint a régi mozikban, ahol időnként mindent elnyomott a vetítő-surrogás:

A munkaruházati bolt helyén volt a nagy drogéria.

Nem. Ott a tejivó volt.

A tejivó. A szagával. Alumínium-tejeskanna-szag.

Alumínium tejeskannák. Kocsiról le, kocsira föl.

Blokkra adta a kövér asszony a bögrés tejet, bögrés kakaót.

Az ablak mögül mérte a bögrékbe. Lábosban állt a forró tej.

dm2

Meg a kakaó. Egyszer a bögre helyett a szájához emelte a merítőkanalat. Biztos azt hitte, egyedül van. Elfeledkezett a sorban állókról. A fejére akarták borítani a lábost. „Tudni akartam a hőfokot. A hőfok, a hőfok”, ezt visította. Ordítottak a meleg kakaószagban.

Reggel mindenki éhes. Mindenki ott volt, aki nem a kollégiumban lakott.

„Máskor majd az ujját dugja bele, hogy megtudja a hőfokot”. „Vagy a könyökét, mint a fürdővízbe.”

A kisuszoda büféjében a joghurt.

Csurgott a rózsaszín lé, és olyan szaga volt, mint a pálinkának. Mint a cefrének.

Dongtak a nagy fekete legyek meg a darazsak.

Ki volt akkor a fürdőmester?

Nem a Snuki bácsi?… Vagy a Vili?…

Aki délben haza akart menni, annak a pénztáros a karjára nyomta a körbélyegzőt.

Ebéd után visszamehettünk.

Emlékeztek az Augusztinovicz fürdőköpenyére?

… azt kérdezte tőle: kérlek szépen, mért hív téged mindenki Guszti bácsinak? Hát mert benne van a nevemben: AuGusztiNovicz. De hiszen a tinó is benne van: AuguszTinoVicz.

Ezeknek ez mind gyerekkori emlék, gondolta magában a szófoszlányok közben, míg a tenyerét ismét a hideg üveghez nyomkodta. Mondják egyre-másra az azonos korúak bennfentességével, de aztán belegondolt: ‘messze nem egykorúak ezek, nyolc-tíz év különbség is lehet négyük között, de amikor az egyik már iskolás volt, a másikójuk még iskolás volt, tág a gyerekkor ideje, és egy városon belül az élmények is öröklődnek; vagy a világ ismétli önmagát, vagy csak a szájról-szájra szálló történetek.

valódi gyerekkor

Tudott mindenről, amit az előtte ülők mondtak, már-már úgy tűnt, hogy az ő képsorai alá mondják csak a töredékes narrátor-szöveget: suhantak az út melléki sokszor látott falvak, szántók, pocsolyások, bakterházak, majorságok, hársfaallék, felködlöttek a tejivóban sorba állók – rendkívül finom volt a nagy töpörtyűs pogácsa hideg tejjel – nem, meleg kakaót ő sosem kért, de a tejet is a kövér asszony adta, aki a kakaóba beleivott, és a Guszti bácsinál lehetett venni a hangversenybérleteket a TIT-ben, s a fürdőköpenye is úgy állhatott rajta, mint a begombolt sötét zakói: hátul a fenekén fönnakadva. Valódi képek a köd színével megpuhítva –, nagy egységesítő, stílusteremtő a köd, játszva gombolygatja egybe az út széli panziókat a tejkiméréssel, a cukorgyárból jövő répafuvarok gőzeit a kisuszodai büfé cefreszagával. Valódi ködök és stiláris ködök, valódi étkezdék és a köd által stilizáltak, valódi szagok és az összes benne rejlők, valódi gyerekkor és az örökre prolongált: amikor ezek a férfiak még a gyerekkorukat élték, ő már kilépett belőle, felnőttként ismerte meg a várost a kisuszodával, tejivóval, komlószaggal, az Augusztinovicz zakóival, és mégis úgy érzi, hogy mindezt ő hagyta rájuk, ezekre a buzgó utána jövőkre, a maga bizonytalan időre prolongált gyerekkorából. Tudnak ezek mindent, majdnem mindent. Azért vannak meg nem ismétlődő és szájról szájra nem adható dolgok is, gondolta. Tudják-e ezek, hogy a gyerekkor minden külön értesítés és külön felhajtás nélkül meghosszabbítható? Csak ottfelejti magát az ember, mint egy nézőtéren, és szájtátva esik egyik ámulatból a másikba.

dm3jpg

Na és hol volt a Bleibendné kifőzdéje?, mondta nem túl hangosan a zümmögésbe. Csak úgy, mint egy költői kérdést, amit alámond a vetítő-hangú zúgásnak, a fellinisen vonuló ködnek, a sokadszori újravetítés képsorainak. BLEIBENDNÉ KIFŐZDÉJE, csupa nagy betűvel, úgy mint a QUO VADIS volt a könyv vörös kötésén; a betűkből kikopott az arany, de ettől nem lett a cím fénytelenebb, csak titkokkal telibb. A Quo vadist csak kevesen olvasták a hatodikban, nem mintha nem adták volna oda szívesen bárkinek, de nem kérték, nem kellett nekik. Csak ketten-hárman mondták, idézték, játszották a Quo vadist heteken át, tízpercekben, órákon, hazafelé, a többiek voltak a magukat kirekesztő tudatlanok.

Bleibendné kifőzdéje: voltak, akik ismerték, fölfedezték maguknak, mint ők néhányan a hatodikban a Quo vadist, de a többség sose nyitotta ki a Bleibendné ajtaját, mint ahogy bizonyos könyveket sem nyitottak ki soha.

Bár a Bleibendné ajtaja nyaranta mindig nyitva volt, 1959-ben is; megállt az ajtó előtt a rózsaszín csíkos húzott szoknyájában, derekán a szoros raffia övvel, lábán a raffia színű antilopszandállal, lógatta a lapos táskáját, alig volt holmija, pénze meg szinte semmi, nem is tudta még akkor, hogy mi minden kell egy utazáshoz, ugyanabban a ruhában állt a felvételi bizottság elé, amiben utazott oda-vissza, nem ismerte még a nyári vonatozások széngáz-szagát, elkenődött koromfoltjait, a forróságtól és izzadtságtól a ruhába vasalódott gyűrődéseket. Egy szál ruhában kelt útra, ahogy az Óperenciás-tengeren átkelők is szoktak, nem számolt vele, hogy a keményített alsószoknyája megtörik, hogy a rózsaszín ruhájának vonatszaga lesz, s hogy a megszokottságból kilépve is ugyanúgy jön az éhség, mint máskor.

tettetett

Már megint a Beibendné kifőzdéje, intette le magát, évtizedek óta érezte, hogy ez már olyan, mintha valakinek az olvasottságát firtatná, mondjuk, mintha nekiszegezné a kérdést, hogy olvasta-e Joyce-ot, szereti-e Hrabalt, ismeri-e Krúdyt. Ódzkodott az ilyen kikérdezésektől, s a Bleibendné kifőzdéjét is legszívesebben csak úgy mellékesen említette. A tettetett közöny mögött meg figyelt, szinte lesben állt, s aztán vagy azt gondolta, hogy ó, hiszen az embereknek van szemük, kíváncsiságuk, humoruk, vagy azt, hogy az emberekből hiányzik a képesség az élményre.

Képesség az élményre, képesség az élményre, szinte dúdolta legbelül, a hangszálai barlangjában. A kérdést egy sebességváltás fölpörgetése nyomta el, aztán a visszaszelídülő zünnyögésben legbelül ő is zünnyögött tovább, kezét a rezgő torkára tette, és azt gondolta, hogy így remeghet a föld, ha alatta egy barlangban muzsikálnak. Fúvószenekar kürttel, tubával, trombitával, harsonával.

dm4

Az ünnepi hetek megnyitóján szólt a fúvószenekar, tubával, kürttel, trombitával várták a különvonatot, a civilbe öltözött detektívek a zenekar mögé álltak, tele volt a pályaudvar, s az emberek majdnem könnyeztek, mint amikor a Himnuszt muzsikálják. Az ádámcsutkák mozogtak föl-le, s rezegtek belül a torkok. A zenekar és a vonatvárás nagy dolog, még akkor is, ha körbe-körbe detektívek állnak, az IBUSZ hálózatába vonták be a várost, s úgy jöhettek az emberek, mintha csak Szegedre, Pécsre, Debrecenbe mentek volna, befutott a dízel, az emberek kihajoltak az ablakon, s várták, hogy a zeneszóban feltáruljon előttük a város. 59-ben nem volt zeneszó, se zászló, se kivilágítás, az éjszakában a másik pályaudvarra futott be a vonat, de ő akkor nem tudta még, hogy ez a másik, kopogtak a léptei a kihalt éjszakában, a magas sarkú antilopszandálban futni sem tudott volna, ha úgy alakul. Komolyan számolt ilyesmivel, egyre csak forgatta a fejét hátra, akkor még nem tudta, hogy itt mindenki lajstromozva, iktatva, leltározva van, másnap őt is beírták az őrsön a könyvbe, s a beutazási engedélyét is lebélyegezték.

Az emberek azt hiszik, hogy beérkeznek a pályaudvarra, és feltárul előttük a város, pedig a városok rejtőzködők, külvárosokkal, mellékutakkal, álépületekkel, hamis tornyokkal álcázzák magukat, s a gyanútlant egykettőre megtévesztik.

álcázások

Ő résen volt. Látta végig az éjszakában, hogy ez nem az igazi; réginek álcázott új itt szinte minden: neorégi villák, tornyok, templomok. Az utca kiöblösödésében éjfélt mutatott a század eleji óra, de aztán látta, hogy ez akár dél is lehet, mert a mutatók nem mozdulnak. Ezekről a villákról, tornyokról, erről az óráról nem írt dr. Cseperke András, ezeknek a képét sose látta, ez itt mind csak álcája az igazinak, külső labirintusok meg éjszaka, a vonaton nem akarták elhinni, hogy Budapestről jön; ezen a vonalon?, néztek rá hitetlenkedve az ablakon beáramló erdő szagú éjszakában. Betéve tudta a várost, a kapualjakat, polgárházakat, templomokat, tereket, szobrokat, stílusrétegeket; Dr. Cseperke Andrást egyszer kikölcsönözte a Szabó Ervin Könyvtárból, s azóta egyre csak hosszabbítja-hosszabbítja, el is hozhatta volna magával, dehát úgyis minden a fejében van. A labirintusokról, elágazásokról, álcázásokról, vasútállomásról, a hegy-szagú éjszakáról úgysem tesz még csak említést sem dr. Cseperke András, meghagyja magánügynek, esetlegességnek, annak már mindenki maga járjon utána: nyomozzon, nézzen, szagoljon, képzelegjen; ha elkerülhetetlen, féljen is, egy kis félelem sosem árthat; rávillan az éjszakára, mint a magnéziumfény, és a képek élesek, élesek évtizedeken át is. A megállt órán túl egy igazi klasszicista épület, szép arányokkal, a feketén csillogó ablakok fölött nagybetűs kiírás: KÁDFÜRDŐ, és az egymásba nyíló utcákba, a hegyi erdőszag mellé bekúszott a frissen súrolt kádak hypó- és savillata, jaj, a belégzéssel vigyázni kell, alattomos, gyorsan ható méreg, jobb átfutni a fekete éjszakán, az út kellős közepén kopogni az antilop magas szandálban, egyforma távol a kihalt kapuktól, kőkerítésektől, az Intézmény társtalanul magasodott ki az alacsony sziluettekből: emeletek, neobarokk dudorodások, csend és feketeség végig, és igen, minden kapudíszen, ablakpárkányon, élesen elnyúló fekete árnyékon ott ült és lélegzett megnevezhetetlenül, aminek csak később talált nevet: Báró Klebelsberg Kunó, Az Isteni Megváltó Leányai, a felső emeleti klauzura, a Szürkék, és tudni lehetett, hogy itt belül még fehérre maratott, fújt üveg lámpaburák vannak, és a hidegedő csendből az is kiérezhető volt, hogy egy buzgó gondnok majd ezeket az üvegharangokat az udvaron kupacba hordatja, és egy vasrúddal összetöri. Az új intézmény nevét még nem írták ki, a házszám-táblát is éppen csak sejteni lehetett, s a csengő megnyomása után a szorongása megduplázódott: körben az idegen éjszaka, orra előtt az idegen ház, még jó, hogy lehet magyarul beszélni, ami annyit tesz, hogy magyarul lehet félni: mindenre adódott már magyarul elmondott példa: egy nő a kihalt éjszakában, gumicipőben lopóznak utána, valakit beengednek az idegen házba, ahonnan soha többé nem jön majd elő.

dm5jpg

Hogyhogy ilyen későn érkezett?, mondta barátságtalanul égre meredő hajjal és összeragadt szemmel az ember, akibe még most sem tudja belegondolni a későbbi Gyuszi bácsit, valahogyan egy kisablakon kinéző kolostor-kapusnak és egy intézmény-portásnak a keveréke volt, de akkor szinte senkiről sem lehetett eldönteni, hogy melyik a hiteles formája, őróla is sok mindent hihettek és hittek is; a budapesti vonat már hat órája befutott, mondta az ember mogorván, de én a másik vonalon jöttem, mondta bizonytalanul, mert nem tudta, mi a neve az egyik vonalnak, és mi a másiknak, már a vonaton érezte, amikor az útnak sohasem akart vége lenni, s a kalauz is, meg az utasok is furcsállkodva egy bizonyos speciális vasútvonalról magyaráztak, már akkor érezte, hogy valamiben melléfogott, valamire nem ügyelt eléggé, nem mondta időben senki, hogy csakis a rövidebb úton menjen, a fölösleges kerülőktől gyanússá válik, úgy néznek rá, mint az emberi mértékegységek elherdálójára: pazarolja az órákat, kilométereket; mit gondol ez, mire futja az élet hosszából, a szigorúan kiszabott nappalokból és éjjelekből, ez mindig ki fog potyogni a mértékegységekből – olvasta az emberek szemében nemegyszer; ő lett az idők és távolságok méricskélőinek örökös gyanúsítottja, és jött is mindig a büntetés, a kegyetlen szorongás, az éjszakában is állt az elő-Gyuszi bácsi kisablaka előtt: bebocsátást kért az időn kívüliségből az időben érkezők, az időben elalvók, a jó vonaton utazók közé, és ráadásul a hosszabb út csak gyötrelmeket hozott: kánikulában kitágult füstöket, napon kozmált széngázt, szétolvadt koromszemcséket; a hűvösödő éjszakában mindez kihűlve jött vele, vitte a ruháján, haján, kezén.

füstfoszlányok

A Tót Jucit kérdezte csak, hogy merre mennek a vonatok, és mikor indulnak; Juci kiismerte magát az összes menetrendben, és ismerte az utazási szabályokat, szokásokat, az egyik állomásfőnökségből költöztek a másik állomásfőnökségbe, és ha olykor-olykor náluk volt, látta Juci apját a főnöki vasutasruhában, és ha elhúzott az épület előtt egy gyorsvonat, Juciék lakása is rezgett, mint egy indulni akaró szerelvény. A kis állomáson csak a személyvonatok álltak meg, a gyorsvonatoknak itt csak tisztelegtek, és olykor az emeleti ablakokból kihajolva néztek utánuk, ahogy robognak a Balaton vagy délebbi vidékek felé. Juci kiismerte magát a számok, betűk, jelek között, s rövid bogarászás után mondta, hogy két út lehetséges, egy rövidebb és egy hosszabb, a rövidebb Győrön át megy, a hosszabb érinti Veszprémet és Szombathelyt, Szombathelyen várakozni is kell, és átszállni. És ahogy a gyorsvonatok elrobogtak az állomásfőnöki lakás ablaka alatt a széles dunai töltésen, s a kátrányos Duna-szagba belevegyültek az illó füstfoszlányok, nyilvánvaló volt, hogy a hosszú úton kell menni, sokat menni, sokat látni, akkor még ő is úgy képzelte, hogy a befutó vonatok előtt kitárulkoznak a városok, mint egy Canaletto vagy egy Guardi látképen; a lehető legszebben és legpontosabban; eszébe se jutott, hogy más rendezőelvek is lehetségesek, mint az áttekinthetőség és szépség. Úgy szállt föl a vonatra, mint a későbbi ünnepi hetek IBUSZ-utasai: festői látképek és fúvós-zenék előérzetével.

A mattra maratott fújtüveg-lámpa alatt a lepedőt, paplant, párnát megfordította, mert látta, hogy ebben az ágyban már aludt valaki; már aznap is folytak a felvételi vizsgák, s az éjjel közepén igazán nem lehetett szólni. Éjszakai szólásképtelenségek: amikor az ember önként, felelőtlenül begyalogol az éjjel közepébe, s aztán csak evickél, kapkod a feketeségben, mint a zavaros folyóvízben.

Sose merte senkitől megkérdezni az elmúlt évtizedekben: lehetséges-e, hogy a gyerekek némelyike mezítláb volt, vagy csak ő látja a meztelen, védtelen kis gyereklábakat a rálépésnek, beverésnek kitett ujjacskákkal, szinte hihetetlen, hogy egy csoport gyerek ilyen csendben és figyelemmel várja a belépőt, az egymás után belépő idegenek sorát: Eszterlánc-eszterlánc, énekelte a kis ismeretlenekkel, kifordultak-befordultak: közben egyre a mezítlábakat nézte, nehogy rájuk lépjen: a gyerekek a dal másik variációját tudták, de engedelmesen énekeltek vele. Lehetséges ez? Az asztal mögött többen ültek, négyen-öten, de csak a középen lévő nagy kerek fejre emlékszik, s a belőle áradó jóindulatú figyelemre, Gumi bácsi: egy év múlva éjszaka lopóznak be a szobájába, s a szerteszét hagyott vizsgatételek hátulját sorra megjelölik.

dm6

Kertészet, kukoricaföld, patak fahidakkal, csukott kapujú családi házak, külterületi pályaudvar, alagsori élelmiszerbolt, neo stílusú cifra villák elvadult kertekkel, ezek, amiket könyv nélkül kell tudni, mert a könyvek ezekről nem tudósítanak, ki kell tanulni a külső köröket, amelyek labirintusában csak lassan juthat beljebb az ember, nézi a város fölött magasodó tornyot, s mint egy spulniról, gombolygatja le óvatosan a körbe-körbe tekeredő szálakat: ez az, amit mindig elölről lehet kezdeni, mert a város minden éjszaka visszagombolygatja önmagát: feketén, bolyhosan, szöszmősen, aztán hagyja, hogy szürkén, fehéren, fényesen, ködszínűre tapogatva letekerjék.

Kifakult a város, mert kánikula volt. Gondolta. És azt is gondolta, hogy a járatlansága, tapasztalatlansága minden lépésében ott volt, az antilopszandálja magas sarkában, a kánikulától, éhségtől bizonytalan tartásában, a minduntalan elvétett irányban, már megint úgy tűnt, hogy a tornyot elvétette, mintha kifelé menne abból, amibe igyekszik; Dr. Cseperke András terei, szobrai, templomai, házai valahol legbelül vannak, meg kell találni a fonalak irányát, gubancokat kell szétszálazni, de erre a nyárközepi hosszú nap is rövidnek tűnt, rövidre nyeste a vonatindulás; még hátravolt a másik vonal pályaudvarának megkeresése, a vonal neve megint kiment a fejéből.

kánikulai délutánban

Megint zünnyögött magában, azt zünnyögte, hogy Nakonxipánban hull a hó, a torkán tapintotta a zünnyögés ritmusát, a négyesbe kapcsolt mikrobusz puhán ment, halkan muzsikált; nem tudja már soha kideríteni, hogy a Bleibendné kifőzdéjéhez mióta társult Nakonxipán, az biztos, hogy amikor a kánikulai délutánban megállt a földszintes ház előtt, Nakonxipán még nem jutott eszébe, ahhoz az kellett, hogy a megállás emlékké váljon, hogy sok év múlva emlékezzen rá, hogy a forradalom után két és fél évvel olyan üzlethelyiséget látott, amilyeneket csak a háború előtt láthatott egész kisgyerekként: szögletes barna asztalok mellett tonetszékek, az asztalokon tálcán vizeskancsó és poharak, a kőpadlón még az ebéd utáni felmosás nyoma, a nagy barna külső ajtó és az ablakos belső ajtó kitárva, a külső ajtó kifelé, a belső ajtó befelé, de attól, hogy az ajtóhoz három nagy kőlépcső vezet, a helyiség az utcától mégis erősen különválik, szinte elhatárolódik, a kihűlt ebédszag is csak a lépcsőkig terjedt, és attól a szótól, hogy kihűlt, szinte hűvöset hoztak a rég elfogyasztott ételek összevegyült illatai. KIFŐZDE, állt az ajtó fölött, ilyet még kisgyerek korában sem látott, kifőzdékről, régen-régen működő kifőzdékről csak hallott, és ez a szó mindig tűnődésre késztette: miért kifőzde? miért nem csak főzde, vagy főzöde, amikor a mosoda sem kimosoda, vagy kimosda, pedig a ruhákat kimossák, s kifőzni is inkább csak a ruhaneműt szokták, a fehér holmikat; esetleg kifőtt tészta, bár náluk ezt is csak főtt tésztaként emlegették. Olyat, hogy kifőtt krumpli, kifőtt lencse, nem szokás mondani. Vagy azért kifőzde, mert a megfőtt ételt elviszik, kiviszik az ajtón át?

Nakonxipában hull a hó, Nakonxipánban hull a hó, belepi a rezgő torkát, szétolvadnak a pelyhek, olvadnak le a rezgést tapogató tenyere alatt a nyeldeklőjébe, a másik tenyerét meg mindig arrébb rakja a hideg ablakon.

dm7

Bleibendné kifőzdéjét 59-ben bámulta, mint egy műsorról rég levett film motívumát, mint a moziablakban véletlenül kint felejtett képet, és később, sok éven, évtizeden át ez lett az egyik vezérmotívuma a beláthatatlan ideig tartó prolongálásnak: járt a kifőzdébe, mint a moziba, egy rántott velő, egy töltött paprika, egy pirított máj ára volt a beugró; Bleibendné jól főzött, otthonos ízekkel, a legszebbek a déli előadások voltak, sose látott alakok jelentek meg az asztaloknál, egyszer egy kreolbőrű, idősödő nő szomszédságába került, a nő mintha egy déli kolóniáról jött volna ide, finom anyagokból varrt, itt-ott raffolt ruha feszült a terjedelmes idomain, a fején kalap, ő a rakott kel evése közben alig tudta leplezni bámulatát: egy koloniál stílusú középkorú asszony, én az utamat megjártam, mondta az asszony Bleibendnének, amikor fizetett, az asztal alól olyan táskát vett elő, amilyen a felcsereknek vagy szülésznőknek lehet, a lábán hosszú szárú fűzős cipő. Az asszonyt a városban se előtte, se utána nem látta soha, pedig a körülkerített és jól őrzött területen – bármekkora is volt – az emberek előbb-utóbb összetalálkoztak, idővel fel is ismerték egymást, olykor hallottak is egymásról: Bleibendnét az ura, a Bleibend a nyilvánosházból hozta ki, a nyilvánosház vagy ott volt, ahol a nagy bizományi van, vagy a sarki emeletes házban, ahol a fodrász-szövetkezet működik, vagy a Vince-dombi Fall Leó utcában, ezt mindig másként mondták, bizonyos dolgok elfelejtődtek, a háború mindenbe belerontott, mondták, háromszorosára duzzadt föl a város a menekültektől, aztán szétszéledtek, 56-ban pedig megcsappant a város, aztán a vidékiekkel felduzzadt újra; nem lehetett tudni, ki a hiteles szemtanú, és ki játssza csak a jólértesültet: Bleibendnét az ura, aki SS katona volt, a nyilvánosházból hozta ki, mondták, de ez a Bleibend már nem létezett, talán nem is volt soha. Ha húsz tojásból kérnek rántottát, akkor tudom, hogy most jöttek ki a börtönből, mondta egyszer Bleibendné, és az arcán látszott, hogy a húsztojásos rántottát mindig finom rezgőre, fél-lágyra süti, vagy jó roszogósra, ahogy a börtönből szabadult éppen kívánja. Egyébként a vendégek gusztusa iránt sosem érdeklődött: ő volt a főzés-nagyhatalom, a szakács-királyné, az ízek és adagok kiporciózója, ebédidőre mindig hibátlanra igazította a kárminpiros rúzst a száján, ropogósra vasalt hófehér köpenyének hol itt, hol ott volt nyitva egy-egy gombja, mintegy véletlenül. Bleibendné nem olyan volt, mint a forró kakaóba belekóstoló tejkimérős asszony, ő nem fizetett állami alkalmazott volt, mint akkoriban mindenki szinte, ő állam volt az államban, kicsi, de valamitől kikezdhetetlen ez a birodalom, éhesek és fáradtak az alattvalói: uralkodott rajtuk a „házias ízek”-kel, egy-egy nagylelkűen juttatott finomabb falattal, Gyöngyit, a felszolgálót Zalából hozta, ahonnan a reménytelen öreglegényeknek is szerezték a feleségeket akkoriban, Zala úgy látszik, még kimerítetlen lelőhely volt. Gyöngyi!, kiáltott mindig a szelíd falusi lányra, és a hangjában bizonyos reminiszcenciák rezegtek, de ezt csak azok érezték ki, akik hallottak Bleibendné előéletéről. A két fiatalember, aki a sarokban evett, járatlanul és gyanútlanul mondta, hogy mit kiabál azzal a kislánnyal, és járatlanságukban végképp nem tudták, mit tegyenek, amikor a rafináltan trágár szidalmak rájuk zúdultak; hang nélkül hajoltak a tányérjuk fölé, mert egy asszonyságot mégse verhetnek meg.

direkt csinálja

Az állami éttermekben szertartásosan beszélt a pincér, még akkor is, ha a fehér kabátja foltos volt, és kifényesedett a fekete nadrágja, jobb helyeken a tányért is kicserélték előmelegítettre, diszkréten csörrentek az evőeszközök és csengtek a poharak, napról napra ugyanúgy, de Bleibendnénál történések voltak, epizódok halmozódtak epizódokra, ha egy-egy kimaradt, nem történt semmi, legközelebb úgy lehetett folytatni, mint az Isaura tévésorozatot évtizedekkel később: várkozástelin leült az ember a tévé elé, éhesen beült a kifőzde egyik asztalához, és várta, mit hoz a jószerencséje: min lehet nevetni csodálkozó bosszankodással, min lehet ámulni, hogy ilyesmi létezik, a legjobb persze úgy volt, ha társ is akadt hozzá, a közös nevetésnél üdítőbb nincsen, a legpompásabbak az iskolai nevetések voltak, amikor úgy tudtunk nézni, mintha nem is nevetnénk, csak a szemünk vált meredtté, és a hátunkon remegtek az izmok, Bleibendnének sem mertünk a szemébe nevetni, és ez az ingert csak fokozta – gondolta, és arra készült, hogy ezekkel a férfiakkal most mindent felidéz, ami a kifőzdében egyáltalán megeshetett, a Bleibendné csípőre tett kezét, amitől a nagy farán a köpeny felhúzódott, és ettől kilátszott a hosszú szárú rózsaszín bugyija, ezt direkt csinálja, súgta akkor Irénke, akit magával csalt. Ekkortól számítja, hogy Bleibendné gyanakodni kezdett, gyanúsnak találta a megmeredt arcukat, de meg különben is a férfi vendégeket jobban szívelte. Egyszer tanúja volt, ahogy két sovány nőt, két beutaltat ebédeltetett valamelyik üdülőből. Hogy ezek mit gondoltak és mit reméltek, ki tudja: az üdülői ebédet odahagyva bebuszoztak a városba, mert előző nap megrendelték a Bleibendnétől a rántott csirkét, nem, nem mirelitből, frissen vágottból, talán azt gondolták, hogy egyszer üdülnek az életben, és egy kis jó, egy kis rendkívüli mindenkinek kijár; finoman, jólnevelten ették a csirkét, dicsérték, mintha az édesanyjuk sütötte volna, Bleibendné szembe velük leült, és fogadta a hálálkodásukat. Ez nem tápon nevelkedett. Kukoricán. Ez nem ketrecben nőtt fel, mint a nagyüzemben. Ma vágtam le. Magam pucoltam. Ez egy percig nem volt hűtőben. A nők dicsérték, fönséges, mondták, de a hangjukból kiérződött valami szorongásféle, ment minden az elkerülhetetlen végkifejlet felé: Bleibendné aztán olyan árat mondott, hogy a sovány beutaltak talán már fagylaltozni sem mehettek. De lehet, hogy a rántott csirke-fogyasztás – a különösen szép városban – életük egyik felejthetetlen élményévé nőtt. Nakonxipánban sült csirke… Nakonxipánban sült csirke…

dm8

Bleibendnének a magányos nővendégek csak fél vendégek voltak, a férfiaknak, de még a pároknak is sokkal több figyelem és törődés járt, és ebben volt valami archaikus; egyáltalán, Bleibendné megtestesítője volt valamiféle archetípusnak – ezt még jobban végig kell gondolnom, gondolta magában –, álmélkodva lehetett rajta mérgelődni, meglepődni, nevetve szitkozódni, mint később az Isaurán; ilyen nem létezik, mondta magában az ember, de csak beült a következő folytatásra. Az egész napi fürdés és napozás után, leszállva a tófürdői buszról, látta, hogy a kifőzde ajtaján az is ki van írva, hogy túrós palacsinta, s ennek nem lehetett ellenállni, tikkadtan, vörösre sülve, vizes holmikkal a szatyrában beesett a kifőzdébe, és mondta, hogy túrós palacsintát kér, Bleibendné meglepetten nézett, mintha krampampulit kértek volna tőle, ki van írva az ajtóra, mondta ő nevetve, és ez baj volt, nevetni semmiképpen nem szabadott volna. Süssön a hölgy magának, mondta Bleibendné, és valóban, aki napozni ráér, és nem átall vizes hajjal lófrálni, az palacsintát is süthet magának. Régen gyanította, hogy Bleibendné kifőzdéjében nem munkáról, munkaerőről, áruról és annak ellenértékéről van szó csupán, hanem valami egészen másról is, amiről a közgazdaságtannak fogalma sem lehet. Akkoriban volt, hogy a férjét is rábeszélte a kifőzdére, legalább néhányszor jöjjön vele, kóstoljon bele a légkörbe, ha szerencséje van, valóságos előadásokat is láthat, a koszt meg igazán jóízű, de a férjének az egész valahogyan nem volt ínyére, két vasárnap eljött vele, de többet nem. Közös megjelenésük valamitől – talán a vasárnaptól, több szolid házaspár étkezett megfontolt vasárnapiassággal, talán attól, hogy több fogást is ettek – nyomatékot kapott, a legközelebbi egyedüli portyázásánál Bleibendné leült vele szemben, és megkérdezte, hogy hát az úr hol van. Ő azt mondta, elutazott, és bánatosan nézett hozzá, bólogatott is lemondóan; most beléptem a színműbe, valami ilyesfélét érzett; legközelebb Bleibendné már egy házaspárról mesélt neki, belehajolt az arcába, és úgy mondta, hogy egyszer csak az asszony egyedül kezdett jönni, s a végén kiderült, hogy elváltak, a férfi elment, és nem jött vissza. Ő csak vágott, harapott, rágott, mint akinek egyedüli vigasza az evés, a kést letéve a kezével mutatta, hogy nincs mit tenni, van ilyen. A férjét egyszer még elcsalta egy vasárnapi ebédelésre, ezt az epizódot nem lehetett kihagyni. Bleibendné Gyöngyit küldte az asztalukhoz, kivel a szép zalai tájakról is váltottak néhány szót, érdeklődtek, hogy érzi itt magát; nem csodálkoznak, ha Bleibendné kikiabál a konyhából, hogy ahhoz senkinek semmi köze, de nem jött hang, se edényzörgés, se vízcsobogás.

exkluzív

A kifőzde utcájából aztán elköltöztek, s mire ő ismét arra járt, a földszintes ház helyén emeletes épület állt, exkluzív illatszer- és ruhaboltokkal. Semmi sem prolongálható a végtelenségig, de azért Nakonxipánban akkor és addig hull a hó, ameddig én akarom, gondolta, egy kicsit még zünnyögött hangtalanul, aztán egy sima gurulás közben ismét megkérdezte, most már hangosabban:

Na és hol volt a Bleibendné kifőzdéje?

Egyszerre fordult hátra a két költő és a folyóiratszerkesztő, és felélénkülve magyarázták az utcát, az emeletes házat, az exkluzív boltokat, és mondták, hogy a kifőzde földszintes volt, az egyetlen földszintes ház az utcában, és mindig a zárás előtt kellett odaérni, a kollégiumi vacsora után, és beosztották, hogy mikor ki mehet, és ki kérdezheti, hogy tessék mondani, nem maradt egy kis pörköltszaft? És maradt, mindig maradt, Bleibendné hozta a lábost a zsírkarikás piros szafttal, legtöbbször még apró húsok is voltak benne, és mindig eléjük tette a napi veknik serclijét is.

Nakonxipáni pörköltszaft, nakonxipáni pörköltszaft, ez se rossz, gondolta magában, de aztán leállt minden zünnyögéssel, a keze is az ölébe hullt: se hangszálrezgés, se föld alatti tubák, kürtök, trombiták: a gyerekkor sem prolongálható a végtelenségig.

kép | shutterstock.com