MAGÁNMONDÁS-KÖZMONDÁS
2002 május
MAGÁNÜGY-KÖZÜGY, MAGÁNÉLET-KÖZÉLET
Cebu, mondtuk gyerekkorunkban, ami azt jelentette: szerbusz. Ha többeknek köszöntünk, úgy mondtuk: cebukó. Ennek csak a családon belül volt érvényessége. Idegen nyelv, anyanyelv, tájnyelv, családnyelv: vannak a bensőségességnek fokozatai. Ha idegen családba megy az ember, illetve embergyerek (főleg nagy családba, ahol sok gyerek van), az kicsit olyan, mintha idegen nyelvterületre érkezne. A Pesten kibombázott Hajbáék rövid ideig a nyugatra menekült szomszédaink lakásában laktak, náluk is három lánygyerek volt, nálunk is, így hamarosan napirenden lett az egymáshoz átjárkálás. Talán senkivel nem tudtam olyan gazdagon, boldogságosan „babaszobázni”, mint a középső lánnyal, a Csöpivel. Amikor Pestre visszamentek, napokig azt hittem, hogy megáll az élet, vagy legalábbis az öröm kiszáll belőle. Nagyon tudtunk a Csöpivel egy húron pendülni, s mégis, amikor a konyhájukban egyszer valamire azt mondta, hogy kiröpül az ablakon, megcsapott az idegenség: ők nem mi vagyunk. Illetve ezt eddig is tudtam, de hogy a repülés náluk röpülés, attól valósággal megrendültem, és egy egészen kicsit gyanakvóvá váltam.
saját tájnyelvükön
Fiatal barátném meséli, hogy amikor már át lehetett kelni a határon, meglátogatni az évtizedekig nem látott rokonokat, a nagymamája is vonatra ült, hogy a karácsonyt a Wiener-Neustadtban élő húgánál töltse, s őt is magával vitte, mint kisgyereket. A két idős testvérnek szép lehetett az ünnep, nem tudtak betelni a mesélés, az elmondás gyönyörűségével: három nap alatt akartak elmondani mindent, ami a harminc év alatt történt: ültek vagy a szobában, vagy a konyhában, és gyerekkoruk ágfalvi tájszólásában mondták, ami egyáltalán elmondható, és én szinte látom a két idős nőt, akik boldogok, mert végre a saját tájnyelvükön, a saját családi nyelvükön, értő fülek hallatára mondhatják a saját életüket. Az ilyen elmondásokban akkora boldogság rejlik hogy átmenetileg szinte másodrendűvé válik magának az életnek a boldogsága vagy boldogtalansága. Sőt, igazi hévvel, drámai fűtöttséggel méltánytalanságokról, küzdelmekről, szenvedésekről lehet a legjobban beszélni. A barátném meg mint kisgyerek ült a két nővér között (mellett, előtt, vagy mögött), s a gondolatai – a hosszú, szenvedélyes, vagy a lecsituló monológ-hullámokon ide-oda csapódó gondolatai –megteltek honvággyal: otthon karácsony van, otthoni süteményekkel ajándékokkal és saját szavakkal. Neki már nem jelentett családnyelvet, magánnyelvet az ágfalvi német és a két idős nővér gyermekkorból átmentett magánszavai. Amit az egészből kihallott, ez volt:
– Hot gsogt
– Hob i’gsogt
Ezt megjegyezte, mert ez mindig ismétlődött, mint a refrén, s több évtized múltán is emlegeti. Gondolom, ez számára egy furcsa, szokatlan, idegen érzés adekvát kifejezésévé vált. Hívó szóvá. Nagyon jó, ha az ember őriz ilyen hívó szavakat, varázsszavakat: csendben kimondja magában, és kész a varázslat. Pákolitz Istvánnál olvastam, hogy az apja sokáig krenkolta magát az egyik fia halála miatt. Nekem a budafoki nagymamám krenkolta magát, ő mondta így, s én ezt a szót mástól soha nem is hallottam, már-már azt hittem, hogy ezt csak mi tudjuk, családon belül, s amikor Pákolitznál olvastam, elfogott az otthonosság, bennfentesség érzése: láttam az apját, ahogy a megviseltségtől szürkére sápad és ráncosodik az arca, és hallottam a szomorúságtól gyenge hangját, meg a légszomj miatti nagy levegővételeit.
– Aszmonta.
– Aszmontam.
Ez nekem is ismerősen hangzott, de már abból az időből, amikor a szomszéd udvarokba is átjártam, szomszédoltam az osztálytársaknál, tartottam a sort a felnőttek helyett a péknél, a Hangya boltnál. Az itt begyűjtött szavak külön kerültek az otthon használatosaktól, tudtam róluk, hogy mit jelentenek, használni is tudtam volna őket, de az otthoni használatuk olyan lett volna, mint az idegen szavak halmozása: fontoskodó, nevetséges, rongyrázó.
nyomozni kell
A szomszéd ház előtt beszélgetett a kis alacsony Puzcsizna néni egy idegen asszonnyal, és erős, panaszos hangon azt mondta (ASZMONTA): MAGÁNYOSAN. Puzcsizna néni a Micu nevű barátom nagymamája volt, voltak fiai, lányai, unokái, mindig többen voltak náluk, s ettől a MAGÁNYOSAN szó titkos értelmet kapott, valami olyasmit, ami után nyomozni kell, vagy legalábbis figyelni szüntelenül. Puzcsizna néni erősen sántított, s a neve második fele mintha csizmát jelentett volna, csak egy kicsit hibásan, s a hibás csizmától, a hibás járástól a MAGÁNYOSAN szó is megbiccent: mintha a közepén a sánta Puzcsizna néni a testsúlyát a hosszabb lábáról átdöccentette volna a rövidebbre.
Idő-idő-idő kell, és bővülő élettér, hogy a nyelvünk egészen sajátunk legyen: ha semmi másban esetleg nem is, de ebben halálunkig gazdagodhatunk.
GALLÉRUNK ALÁ PÖKIK AZ NÉMET, szoktuk otthon, a felnőtti otthonunkban mondani, ha az alkalom úgy kívánja, és egy kicsit büszkék vagyunk, hogy ez a mi családi mondásunk, egyenesen Pázmány Pétertől tanultuk, aki Kemény Jánosnak, a későbbi fejedelemnek is mondta, de közmondássá bizonyára mi tettük, mert mi alkalmazzuk nagy szeretettel. Hogyne alkalmaznánk, amikor kettőnk másikának a nagyapját is Kemény Jánosnak hívták. A fejedelemmé választás ugyan sosem fenyegette, de a gallér alá pökés feltehetően igen, csakúgy, mint mindnyájunkat.
szép beszédű hitszónok
És akkor a kedves LIGET-esek azt mondják: KÖZMONDÁS, s erre az ember utánanéz annak, aminek lehet, és ott találja az O. Nagy Gábor gyűjteményében, hogy GALLÉRJA ALÁ PÖK VKINEK = megszégyeníti, megveti. De az is oda van írva, hogy régies és ritka, s ezzel azért lehet vigasztalódni. Talán sose fogjuk megtudni, hogy már Pázmány előtt is a köz tulajdonában volt-e, s így élt vele a szép beszédű hitszónok, vagy ő találta-e ki, és hagyta miránk.
A szép, s alkalmasint dús barokk gallérok alá pökni pedig nem is lehetett könnyű, ehhez kellett a csavaros, barokkos körmönfontság. Vagy lehet, hogy a mondás még régebbi, szikárabb időkből származik? Tűnődöm, hogy miért a gallér alá kell pökni. Az érvényesebb, mint az arcul köpés? Hogy a pökő részéről több ravaszságot, becselezést, képmutatást, hízelkedést kíván, az biztos. Arcul köpni messzebbről is lehet, míg gallér alá csak szoros testközelből. S aztán a gallér mindent eltakar; az ilyen pökés letagadható, lefedhető; tetszés szerint elrejthető vagy felfedhető: lehet róla hallgatni vagy beszélni; visszaköpni nyíltan, vagy csak úgy a gallér alá: önérzet, virtus, tehetség és elszánás kérdése ez már. A legjobb a gallér alá pökőket távol tartani. Ha lehet. Nem mindig lehet.
Másik barátnémmal emlegetjük a régebbi időket (így, hogy barátném, csak most, írás közben mondom, ASZMONDOM, HOB I’ GSOGT, mert ha már Pázmány Pétert megidéztem, örülök, ha egy kicsit még itt időzik), ASZMONDGYA: Emlékszel a Pálma nevű lányra, aki nálam gyakorolt? Arra a két méter magasra, aki mindenben olyan okos akart lenni. Hát azt a tanárnője, a Liliann külön beajánlotta hozzám, hogy külön is törődjem vele, ápoljam a lelkét, mert a társnői nem szeretik, még azt is ráfogták, hogy lesbosi hagyományokat ápol. (Ezt a barátném nem így mondta, és a Liliann nevű tanárnő sem őneki, de én így mondom, tekintettel P. P.-re.)
ASZMONTAM (HOB I’GSOGT): És te ápoltad a lelkét?
akinek esze van
ASZMONTA (HOT GSOGT): Egy darabig igen, meghallgattam minden családi búját-baját, hogy mitől kapott gyomorvérzést az apukája, s hogyan ápolta az anyukája; meghívtuk az értekezletünkre is, szinte mindenbe beavattuk. ASZMONDOM: Tudom már, miről van szó: akkor állt elő a Zsófi azzal, hogy március 21-ét, a tanácsköztársaság megünneplését ki kéne iktatni az országos programból, mert óvodásokkal ez nevetséges, lehetetlen, s akkor mondtuk nevetve, hogy akinek esze van, az mindig is kihagyta.
ASZMONGYA: Akkor azt is tudod, hogy a városi továbbképzésen, ahová a Liliannt hívták meg előadónak, Liliann ASZMONTA fönn a dobogón, hogy van egy olyan óvoda, ahol a március 21-ét nem akarják megünnepelni, s ő el nem tudja gondolni, hogy ez hogyan lehetséges. Mindenki tudta, hogy ezek mi lehetünk. Ez még akkor egyáltalán nem volt mindegy.
ASZMONDOM: Erre mondják, hogy gallérunk alá pöknek.
De tudok egy még jobbat, egy kifogástalanul szabályos közmondást: Nem kell a tetűt gallér mellé ereszteni, úgyis odamász.
(Ezt is O. Nagy Gábor gyűjteményéből tudom, mert Pázmány Péter barokk gallérja és a pökés úgy megmozgatta a képzeletem, hogy kutakodni kezdtem a galléros közmondások után.)
AZ ÉN KÖZMONDÁSOM című összeállításból