Dalos Margit

IRKA

1998 április

IRKA

S képzeljétek, jövő nyáron
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom!
(Zelk Zoltán)

Az élvek tovaszállnak…

… énekli Hegedűs Lidike a veszélyes zóna peremén, így mondja: élvek, és ettől a dal, amit múlt vasárnap tanult az ebergőci búcsúban, különös jelentést kap: Lidike belelátott valamibe, amit nem neki szántak, s amit a búcsúi éneklők sem éreznek át olyan velejéig, mint ő, az ötéves.

Lidike a vashinták sora mellett áll, a vaskorláton kívül; elunta a várást, két oldalról kígyózik a sor, sose fog már odaérni, hát rázendít, tetőtől talpig tele van a dallal, az embernek az az érzése, hogy a száján csak a fölösleg tör ki nagy erővel; Lidi vasárnap óta színültig van a dal-táplálta érzelemmel:

A börtön ablakába
soha nem süt be a nap,
Az élvek tovaszállnak
mint egy múló pillanat.

Lidit megcsapta valaminek a szele, amit a nagyok csinálnak, amit a nagyok élnek meg, s amibe mindenki belenő egyszer; valaminek, amit egyenesben soha nem mutatnak, nem mondanak, de titkolni úgysem tudják, benne van az összekarolás táncolásukban, a tekintetükben, a félszavaikban, a dalukban, amit a zenekartól újból és újból megrendelnek, benne van a búgós hangszerükben, a söprögetős dobolásban, az énekes fejtartásában és a hangjában; ragyogón süt a ho-old, és szikrázik a fény, csak a szívem szomorú, mert nem vagy már enyém. Lidi hangképzésén hallom, hogy tenor hangja volt az énekesnek, és mélyen átérezte a rabság kínját, és a ho-oldsütéses, mindent betöltő vágyakozást. Most percekig nem kell attól félnem, hogy valamelyik gyerek a vaskorlátok közé berohan, s a nagy erővel visszalendülő hinta fejen találja; aki most ül a hintán, még ülhet sokáig; Lidit nézzük és hallgatjuk mindahányan, a kígyózó sorokból a háromévesek, négyévesek, ötévesek, és azok is, akik ősszel iskolába mennek, megállok én is elbűvölve; itt valami gyönyörű dolog történt; a búcsúban valószínűleg viszolyogtam volna az egész édesbús, dél-amerikaias szenvelgéstől; vagy esetleg a dolgok humorát, visszáját élveztem volna, mint ahogy a nemrég bemutatott filmben a falusi zenekar által előadott „Kombiné, kombiné, csipkés kombiné”-t. Finnyásak vagyunk, válogatunk, humorizálunk: felnőttünk.

adobestock 517321058

Lidike nem finnyás, nem válogat, nem humorizál: ami a nagyoknak, a szüleinek, szóval a szeretteinek jó és szép, az neki is az: az érzelmi biztonságban kaput nyithat az élet titkaira a legbanálisabb dal is: kombiné, kombiné, csipkés kombiné… a börtön ablakába soha nem süt be a nap…

És megint itt a nagy kísértés: a felnőtt művészi alkotásával rokonítani a gyerek játékát, rajzolását, éneklését, rögtönzéseit. Hogy mondja Proust? „… alighanem az értelmes emberek értenek meg a legkevésbé minket, mert nem tudják azt, amit egyedül a művész lát, hogy a dolgok önálló, látható értéke elhanyagolható, mert az igazi értékrend magában a művészben rejlik. Lehetséges, hogy egy silány zenei előadás valamely vidéki színházban, egy bál, amit a jó ízlésű emberek nevetségesnek találnak, inkább ébreszt emléket az íróban, vagy jobban kapcsolódik az álmodozások és az elmélyülés sorrendjéhez, mint egy csodálatosan színre vitt opera…” Tisztelettel és nagy szeretettel kiegészítem Proustot: nemcsak a művész tudja a fentieket, hanem a gyermek is, még akkor is, ha az ő tudása nem is tudásnak nevezhető, hanem magának az életnek. Rövid még ez az élet, csekély tapasztalattal és ismerettel, de ez a rövidség, csekélység élményekben egy egész teljességet jelent: minden újabb – a mi szemünkben csekély – tapasztalat fölér egy kolumbuszi felfedezéssel, s a gyermek mindig hajlandó rá, hogy ezt a teljességet magában mozgósítsa. Ebben rejlik meggyőző ereje: a maradéktalan odaadásban.

Az igazi értékrend magában a művészben rejlik, mondja Proust; a gyermeki játszásnak, rajzolásnak, festésnek, éneklésnek, rögtönzésnek az igazi értékrendje meg magában a gyermekben.

a legtitokzatosabb

Lidike a felfokozott érzelmek, a búcsúi gyönyörűségek közepette, vagy csak azok felidézésekor, újraalkotásakor túltett minden dalszerzőn, érzelemdús előadón, létrehozta a nagy szintézist, megalkotta az „élvek”-et. Az élvek tovaszállnak. Mi száll tova? Az évek, az élvezetek, az élet. Együtt mind a három. Hogy is gondoltuk felnőtt fejünkkel, hogy ezek szétválaszthatók? Legalábbis akkor, amikor tovaszállnak? Az évek, az élvezetek és az élet közül nyilván a legtitokzatosabb az élvezetek. Van egy külső, kézzelfogható burka: amikor azt mondják, hogy élvezzük a havat, a sétát, a játékot, a hógolyózást, mindent, ami örömös és szóval elmondható; de a burok alatt ott vannak a másfajta élvezetek, amikről a felnőttek hallgatnak, talán nevük sincsen, csak tekintetekből, mozdulatokból, hallgatásokból, a búcsúi énekből, a felnőttek táncolásából lehet megtudni, hogy vannak, és ahogy az évek szállnak, az élvezetek remélhetőleg sorra megmutatják magukat, bejutunk a hógolyózás, a játék, a séta burka alá; az évek mérhetők, kiscsoport egy év, középsőcsoport két év, nagycsoport három év, három évig tart az óvoda, az iskolai élvek is a búra alatt vannak, a nagycsoportosok már mintha valamit tudnának, ráírták a faház oldalára, hogy EMESE JÓSZI, és mindennap titokban megnézik. Évek kérdése csak minden, azok meg szállnak, mint egy múló pillanat. Évek, élvezetek, élet.

adobestock 517321464

Állunk a vashinták sora mellett, a hintázók is megállnak, kiszállnak, jönnek Lidit hallgatni, én a hat darab hintát a beakasztó horoggal gyorsan magasra akasztom, használaton kívül helyezem, a zsigereimben igazából csak ekkor lesz béke: félek a lengő vashintáktól, láttam már vérző és kékre-zöldre vert gyerekfejeket; hármasával vannak az állványokra szerelve a hinták, a középsőt csak úgy lehet elérni, ha a két szélső valamelyike előtt átmegy, vagy ha a vaskorlát alatt középen átbújik a gyerek: ember legyen a három-, négy-, öt- vagy hatéves is, hogy a lehetséges módokat jól tudja bemérni, s számolni tudjon a hátralengő hinta várható előrelengésével; nekem ez a veszélyek zónája, a hintázás örömét egészen csekélynek látom a veszély nagysága mellett; hát megkönnyebbülve iktatom ki a veszélyforrást; szájtátva hallgatjuk Lidit. Hangja betölti az udvart, túlszáll a kerítésen, fasoron, eléri a lakótelep szélső erkélyeit, ablakait; a nyugdíjas pedagógusok felkaphatják a fejüket, hogy miket énekelnek ebben az óvodában, milyen ízlése van ennek az óvónőnek!? Írni kéne a művelődésügybe, vagy szóvá tetetni egy szülői értekezleten.

Hát igen, ez nem tananyag, belátom, és teljesen átérzem a helyzet visszásságát; én, aki mindig a népi játékdalok szépségét hirdettem, és haragudtam a gügye műdalokra, íme gyönyörködve hallgatom a kisóvodásom szájából harsányan szálló slágert:

Ragyogón süt a ho-old,
és szikrázik a fény,
Csak a szívem szomorú,
mert nem vagy már enyém,

és elölről újra, hogy a börtön ablakába, meg hogy az élvek tovaszállnak. Ez a teljes ambivalencia. És mert a hintákat kiiktattam (az óvodát patronáló szocialista brigád ajándéka, amit a vezetés visszautasítani nem tartott illendőnek, s így a maga vas mivoltában megszüntethetetlen feszültség-forrás, akkor is, ha kiiktatom, mert hogy miért iktatom ki!?), szóval, hogy a hintákat már kiiktattam, hagyom az emléket is felvillanni: Csibuki Csaba énekli a háború utáni udvaron, hogy Volt egyszer egy hadnagyocska, ki vidám volt és bohó, szavát adta egy kislánynak, hogy örökké az övé. Ez a fogalommá vált dal, amit a testvéreimmel mindig emlegetünk, amit az életben semmi nem tud túlszárnyalni, sem a Csipkés kombiné, sem a Puszta néma táj, sem A néma téli éjszaká-ában. A Volt egyszer egy hadnagyocska felülmúlhatatlan, mert bár Csibuki Csabának semmi hitele nincsen, se akkor, se a későbbiekben, hogy mást ne mondjak, azt is énekelte egyszer az udvaron, hogy

Fel traviáta, öld meg a bikát,

szóval általában Csabának nincs hitele, de akárhányszor a hadnagyocskás dalt énekelte, olyan őszinte átélés és megrendülés érződött a hangján, hogy vihogva bár, de elfogadtuk, addig-addig, hogy szinte átadtuk magunkat a dal mindent betöltő bánatának, s értizedek múltán is idézzük néha. Újra és újra nem akarunk hinni a fülünknek; Csibuki Csaba előadásában egy szabadvers bukdácsol szaggatottan, pedig az a negyvenes években még igazán nem volt elterjedt divat. Lehet, hogy ez is hozzájárul a maradandóságához? De azért, hogy semmi híja ne legyen az igazságnak: mégiscsak a dolgok visszáját látjuk és nézzük boldog elégedettséggel, amikor csibukicsabásan kieresztjük a bánatunkat:

És egy véres éjszakában vörös gránát csapta meg,
És amikor ő felébredt, hiányzott a jobb keze.
Külvárosi füstös kocsma, bor szagtól is megremeg(?)
Most is ott ül a sarokban három deci bor mellett.
Cigaretta, cigaretta, te utolsó jóbarát,
Füstöd elszáll, mint a pára, engem itt hagysz egyedül.(!)

adobestock 517321862

Bizony, „a dolgok önálló, látható értéke elhanyagolható, mert az igazi értékrend magában a művészben rejlik”, vagy amint hinni szeretném, ott rejlik a játszó, éneklő, rajzoló, a magát maradéktalan odaadással kifejezni akaró gyermekben is. És Csibuki Csaba akkor még igencsak gyermek volt. Velünk együtt.

Azt hiszem, a gyerekek között eltöltött hosszú időnek is köszönhetem, hogy egészen sajátságos örömet érzek, ha egy írónak, vagy bármely más művésznek sikerül a dolgok önálló, látható értékén átlépve a saját értékrendjét szentesíteni. (Szentté avatni?) Lehet, hogy ez a ráismerés öröme?

Bereményi Géza az Eldorádó-jában (a filmben) hihetetlen magasságokba tudta emelni a mamáról szóló, egyébként kissé banális dalt. Ott, a megalkotott környezetben, a Teleki tér környéki vendéglő (mulató?) háború utáni izgatott, megtépázott, mégis boldogan zsizsegő méhkas-zsibongásában olyan megrendílően szólt, mint egy katedrálisban a Mozart-rekviem. Ritkán jön össze az ilyen.

A Hegedűs Lidike féle gyermek-megnyilatkozások szerencsére gyakoribbak, még ha nem is mindig ilyen átütő erejűek, mint a búcsúból megjött Lidié.

átszellemültség

Hogy is állunk akkor az értékrendekkel? Kedvenc dalom lesz a mamáról szóló ének? Ezt fogom hallgatni üres időmben? Vagy a gyerekeknek az élvek-ről szóló slágert fogom dalolni? Esetleg megtanítani? Tán csak nem. De az Eldorádó című film lehet kedvencem, egyebek mellett a mamáról szóló dal fantasztikus átlényegítésének köszönhetően is, s Lidike átszellemültségét sem felejthetem el soha, köszönhetően a búcsúi dalnak.

adobestock 517322142

Süt a nap, mondom a gyerekeknek, rámehetünk a fűre. A veszélyes zóna kiiktatva, háborítatlanul énekelünk, átbújunk, fordulunk, kieresztjük a hangunk, ez a nekünk való: Bújj-bújj zöld ág, zöld levelecske; a nyugdíjas pedagógusok is elégedettek, tudja ez az óvónő a gyermeknek való dalokat, és tudja a gyermeknek való hangterjedelmet, ismeri a kívánatos tempót, tartani tudja a hangmagasságot, száll, száll az ének, Kodály is örülne, ha hallaná, így játszottak a legények és lányok a libalegelőkön, ki tudja, talán a régi búcsúkban is; azt az ablakból figyelő nyugdíjasok sem tudják, hogy ez kész szerelmi varázslat: szitaszita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda. Ez egy erotikus dal. Írta róla nemrég a költő, akinek ilyesmihez mindig jó füle volt, s elképzelem, hogy micsoda töltete lenne most ennek a játéknak, ennek az éneklésnek, ha az ebergőci, lédeci, gógánfai, pusztacsaládi búcsúkban még erre forognának, kanyarognának, hajlonganának a lányok és legények. Életes töltete lenne. Lenne benne élet, évek, élvezetek, egyszóval élvek.

kép | adobe.com