IRKA

A DODÓ

Egyszer régen az irkámon
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra áll az irkámon,
úgy indul el ákombákom.
(Zelk Zoltán)

Jött szembe az öregasszony, aki bizalmába fogad mindig, és azt mondta: Ezt nézze meg, a Dodót. És ennek ad a tanács segélyt tüzelőre! Három nap alatt elissza. Este volt már, gondolhattam volna, hogy az öregasszony másnak hisz a sötétben, de hát megszólított már világosban is, s úgy mesélt a lányáról, mintha ismernem kellett volna. Nem volt itt félreértés, nagyon is jól látott; nekem szólt minden, személy szerint nekem, és észre is vette, hogy valami egészen szíven ütött, ő azt hitte, hogy az elpocsékolt tüzelőpénz; némely öregnek hetedik érzéke van arra, hogy regisztrálja szavai hatását; észrevette, hogy valami lódul bennem, mintha a belső áramlás egy csöppet meggyorsult volna; Dodó! kit hívnak manapság Dodónak? Gyermekkorom óta nem hallottam ezt a nevet, és néztem be a sötét kapu alá: ott állt benn a Dodó-Matuzsálem, botra támaszkodva, vállig érő hajjal, az utcai lámpa fénye a lábát még elérte: a havas fénytócsában szandálban állt és lyukas zokniban. Ez hát egy Dodó, megőrizte magát Dódónak, vitte egy fél évszázadon át a gyerekkori becenevét, igaz, hogy hallottam én már olyat is, hogy Öcsi bácsi, egy iskolás mondta ezt a tanárának nagy tisztelettel; az én gyerekkori Dodóim, Öcsiim hiteles Dodók és Öcsik maradtak, mert azóta sose láttam őket: rohangálnak az utcán nevükhöz illően. „Mi az, titeket timsóznak, hogy nem nőttök?”, kérdezné a Fránci, mert mindig ilyeneket mondott, de közben kinőtte a Fránciságot, Feri bácsi lett belőle. „Mi az, az emlékeidet is timsózod, hogy meg ne nőjenek?”, mondaná Fránci, ha még élne, de már Feri bácsiként is meghalt, így mondani nem mond semmit, csak látja, hogy rohannak bennem a méretarányos Dodók, Öcsik, Micuk, az utca közepén kergetőznek, a parkban, ami elszórt szeméttel és kutyaszarral volt tele; még nem nőtték ki a Dodóságot, Öcsiséget, Micuságot, mint itt ez a Matuzsálem. Feri bácsi, látja, ennek a nevét timsózták, nevetek magamban, az öregasszony meg már nem tudja, hogy mit nézek és mit nevetek, megbolondult itt már mindenki a tanáccsal együtt, gondolja magában.

bűntény

Újabban néha szürkület után, a letaposott havon papucsban átosonok a kerekes konténerhez, s nejlonzacskót eresztek a fedő alá: maradék töpörtyűt, kétéves szilvalekvárt, s megfordulva látom, hogy rezzennek a függönyök a fűtött és fűtetlen szobákban; ha egyszer bűntényre derülne fény a kerekes kuka körül – gyilkosság, robbantás, halott csecsemő –, legelőször engem vennének elő.

A függönyt félre kell egy kissé hajtanom, hogy lássam a kuka felé induló Dodót, vánszorogva megy, a botra támaszkodva csoszog, viszi az éhségét, a csimbókos haját, a belülről felszívódott fél liter vodkát (olyan lehet belül, mint a vizes szivacs), két-három perc múlva már jön is vissza dolgavégezetten, hozza a fehér nejlonszatyrot. Soha eszébe sem jut, hogy a függönyök felé fölpillantson. Ezt irigylem tőle.

A MÁSIK DODÓ

A Barna Dodóék faluról jöttek. Ezt csak így mondták, soha senki nem említette, hogy pontosan honnan, végül is majdnem Budapesten éltünk, és hozzánk képest mindenki falusi volt, kivéve a pestieket.

Volt a Barna Dodó, a Barna Mariska, és még egy nagylány, akinek a nevét már nem tudom; a Barna néni és a Barna bácsi szőlőkbe járhattak el dolgozni, de lehet, hogy a Barna bácsi ezenkívül valamelyik gyárba is, a Mariska cigarettázott, ondoláltatta a szőke haját, és egyszer, amikor rágyújtott, azt énekelte, hogy egy kis cigaretta valódi finom…

ez nagyon csúnya

A Barnáék mindenhol előfordultak, segédkeztek, ahol kellett, egyszer egy kislány kezét fogta a Barna néni az udvarunkban, ennek pisállani kell, így mondta, és a kislányt megpisiltette ott az udvaron, gondoltuk, most fog szólni a Csibukiné, hogy ez nem illemhely, de csak a pisállani-t tette szóvá, azt mondta, ez nagyon csúnya.

A Dodó nagy fiú volt, ha az udvarba néha bejött, az összes homokot beépítette egyetlen várba, kanyarogtak a váron az utak és lépcsők, szerteágaztak az alagutak, mi meg engedelmesen gyúrtuk a homokgombócokat, hogy legyen mivel díszíteni.

Vezéregyéniség volt a Dodó, valóságos vezéreszmékkel, hirdette, hogy a fiúnak meg kell csókolni a lányt, és kergetéseket, bekerítéseket, lefogásokat szervezett, elpirultunk, ha csak messziről megláttuk, a nagymamám ezt egyszer észrevette, és álnok kedvességgel azt kérdezte: ő a vőlegényed?, mire én még vörösebb lettem, s a nagymamám ezt nyomban el is mesélte az egész családnak, nem zavarta, hogy én is ott vagyok.

Aztán kinevettük az egész Barna családot, az egész utca őket nevette: mert férjhez ment a Mariskájuk, az ondolált hajú, cigarettázó Mariska, volt fehér ruhája, koszorúja 5 méter fátyollal, násznépe ünnepi sötétbe öltözve; mindent előteremtettek, ami csak kell, mintha a pénz nem is számított volna, de figyelmen kívül hagyták, vagy nem mondta nekik senki, hogy itt Pest mellett – de hiszen akkor már mi is Nagybudapest lettünk – egy esküvő taxik nélkül olyan, mint az oltáriszentség monstrancia nélkül; nem tudták, hogy a templom előtt sorakozni kell a fekete taxiknak, míg benn felzeng az orgona, s útközben a menyasszony koszorús fejének úgy kell átderengenie a taxiablakon, mint a szentségtartó ablakán az Úr testének.

Mariska két kézzel felfogta hosszú ruháját, az 5 méter fátylat vitték utána; az aszfalton és a macskaköveken járták el hosszú utcák során azt, amit csak a piros kókusz-szőnyegen szabadott volna, orgonabúgásra. A násznépben ott ment a Dodó is fekete rövidnadrágban, mi álltunk az ablakban, és nevettünk, mintha cirkuszban lettünk volna, a Dodó meg – esküszöm – elvörösödött.

FEL NEM FOGHATOM MÁR,

mi volt az oka annak, hogy nem szóltam az anyámnak: adjon egy szatyrot, vagy varrjon valami zsákszerűséget. Vittem mindennap a kezemben a kisbográcsot, ami csinos darab volt, egy halványszürkére zománcozott kis bogrács, talán arra készült, hogy gulyást vagy halászlét tálaljanak fel benne, beleakasztott füle is volt fémből, lógatni lehetett rajta, amikor vittem. Talán azért nem szóltam, mert anyám az edényt szépnek találta, és helyénvalónak, hogy hozzam-vigyem mindennap a fülén lógatva, mint egy táskát.

46-ban az iskolában svéd ebédet kaptunk, egyszer egy főkatona is jött a vöröskereszttől, fölült a katedrára, és nézte, hogy a padokban hogyan kanalazzuk a sűrű szarvaslevest. A szarvashúson kívül a levesben valami más is volt, olyasmi, mint a lencse, csak fehér színű, ettől olyan sűrű volt a leves, mint a kása, én ezt szerettem, de volt, aki nem tudta megenni, és ez a svéd főkatona előtt valahogy illetlenségnek tetszett, a maradék karamellából is az kapott, aki a kását is megette, de ehhez egy darabig csendben kellett ülni; a tanerők mindig is kívánták a csendet: húzták az időt, hogy a csönd még tovább kitartson, úgy látszik, az ilyesmiben énrám mindig számíthattak, mert majdnem mindennap kaptam ráadás karamellát, ami finom puha volt, omlott a fogunk alatt. Amikor a sajtos kenyeret osztották, szerencsére nem volt itt a főkatona, mert azt meg én nem bírtam megenni, nem azért, mintha nem szerettem volna a sajtot, szerettem nagyon is, de ez finom puhaságában a kenyéren körben lecsurgott, s a kétszer bukott Wieslernek mind az öt ujjnyoma ott maradt a sajtban, ahogy a kenyeret megfogta, mert a Wieslerre bízták az osztást, mint a legnagyobbra.

zsibvásár

Néha evés közben a nagyobbaktól átjött egy tanító bácsi, s ha erősebbnek találta a zajt a tűrhetőnél, elkiáltotta magát, mindig ezt kiáltotta: Mi van itt?! Zsibvásár? És az arcán láttuk, hogy ez vicces dolog, a tanító bácsi azt akarja, hogy nevessünk, hi-hi, mondták is legtöbben tele szájjal, de én nem nevettem, megvetettem ezt az embert, mit dedóskodik folyton ezzel a zsibvásárral. És akkor már legtöbbször gyűlt is bennem a rossz érzés: a tele gyomromból nyomult lassan fölfelé, hogy végig kell mennem a kanyargós utcákon a bográcsot lógatva, a bográcson körben a kása nyoma, azt egészen letisztítani a kanállal sose lehetett, és a bográcsban ott tündökölt a fényes kanál is, használtan is tündökölt, a túlsó oldalról is láthatta mindenki; inkább olyan utcákon kerültem, aminek nem is volt túlsó oldala, a gazos rétek felé mentem, és amerre kevesen járnak. Az Alsósas utca sarkán ott álltak a nagyfiúk, és ha ott álltak, megkerülni őket nem lehetett, szerbusz Marcuska, mondták édeskedve, mindig így kezdték, és aztán, hogy jó-e elsősnek lenni, és én mindannyiszor megmondtam, hogy másodikos vagyok, de nem hitték el, pedig nagynövésű voltam, és undorítóan dedóztak nekem, ugyanúgy hülyéskedve és tettetve magukat, mint a zsibvásáros idegen tanító.

Mindeközben tudtam, ha a kezemben nem lógna ott a leveses bogrács a fényes kanállal, minden másképp alakulna.

kép | Frances Hodgkins művei, wikiart.org