IRKA

„…Eső esik, mindig ázom, hideg szél fúj, mindig fázom… Légy olyan jó,
ákombákom: add vissza a nagykabátom!”
(Zelk Zoltán)

---

Olvasom a Ligetben Földényi F. László Hamburgban megjelent írásának magyar változatát (Följegyzések Berlinből. Együtt élni a felfoghatatlannal^[1]), és egyre izgatottabb leszek: ez az érintettek, az érdekeltek, a beavatottak izgatottsága. Mitől vagyok én érintett, érdekelt, beavatott? Berlinben még sosem jártam, se keleten, se nyugaton, és mégis, nemcsak értem, hanem érzem is, amit Földényi F. László mond, nemcsak azért, mert érzékletesen ír, hanem mert bennem homályos lenyomatok körvonalazódnak, élménytöredékek válnak plasztikussá: déjá vu, mondom finomkodó óvatossággal, egyensúlyozgatom az értelem és az érzelem serpenyőit: rosszérzések, ki nem beszélt dolgok, torokba visszanyomott szavak kőnehezékei a serpenyőkben: nem német rosszérzések, nem német szavak a gigába visszanyomva (visszanyelve); a ki nem beszéltség nyelve itt magyar; gyanítom, ha Földényi F. Lászlót egy magyar napilap kéri fel Budapesten megírt feljegyzésekre, az eredmény egyben-másban hasonlítana a berlinihez; bár az is lehet, hogy budapesti jegyzetekre nem magyar írót kéne felkérni, hanem mondjuk németet, de annak minimum olyan jó szeme kéne, hogy legyen, mint Földényi F. Lászlónak, de lehet, hogy a budapesti jegyzet megírásához már egy Thomas Mann is kevés lenne. Mert mit kéne abba a jegyzetbe beleírni? Megmondhatnám, ha Thomas Mann lennék, de így csak úszom az egyik déjá vu-ből a másikba: éreztem ezt én már, mintha mindezt valamikor átéltem volna; fogd be a szád, most jobb, ha hallgatsz, kell neked, hogy rád másszanak az osztálytársaid; csak szólj ellenük, majd rád fognak olyasmit, ami nem is igaz, nem számíthatsz egyre sem, benne hagynak a pácban, aláírásokat gyűjtenek ellened, aztán már mondhatsz, amit akarsz; ha igazad van, ha nincs, demokratikusan leszavazzák az igazságot.

Igen, bizony, Thomas Mann kéne ide, nemcsak az okossága, látóköre miatt, hanem hogy a háta mögött fedezéknek ott legyen egy ország (minél nagyobb és erősebb, annál jobb); elvégre Amerikából nem jöhet mindenki, pedig az ám a nagyágyú; már gyerekkorunkban is azt játszottuk, hogy Amerikából jöttem, két betűt hoztam, most meg ez valahogy így hangzik: Amerikából jöttem, nagy szavakat hoztam, ne ugráljatok, ne beszéljetek, mert lesz demokratikus dá-dá; akinél a pénz, annál a demokrácia.

Nem ismer Földényi F. László egy jó német írót, aki tud magyarul, és egy hetilapban megírná nekünk, hogy mit jelent mondjuk a felvilágosodás? Valahogy így: Megbélyegzés helyett mérlegelést, az értékek kimentését abból, amit mások a legértéktelenebb eszmék szolgálatába akartak állítani, a szellem sebeinek (dogmatizmus, sommás ítéletek, totális magyarázatok, fundamentális álláspont, a politikai korrektség kötelezővé tétele stb.) a kimutatását az olyan beszéd- és gondolkodásmódban is, amely szavakban egyébként felvilágosultnak, liberálisnak, politikailag korrektnek tartja magát.

Hogy miért kéne ehhez német író?

Mert a honi nagyon könnyen sommás ítéletek áldozatává lesz.

ravasz csavarintásokkal

Újraolvasom a Ligetben Poszler György Kései meditációját^[2] Füst Milán tiszteletére. (Ez a mondat kétértelmű, de hagyom, mert a meditáció is, és újraolvasása is F. M. tiszteletére történt.) Több mint öt éve jelent meg az írás, de időnként visszatérek hozzá, mert szívügyem, többszörösen, áttételesen, ravasz csavarintásokkal is szívügyem: a szívügyek már ilyenek, beszivárognak mindenbe, mint a legvékonyabb erecskébe is a lüktetés véráram.

Amiben még semmi bonyodalom nem volt: kora ifjúkoromtól fogva nagyon szerettem Füst Milánt. Illetve ebben is volt, sőt mai szeretőimben is van némi bonyodalom, mert vallom, hogy Füst Milán tudta, ismerte (elismerte) tehetségének, életének nemcsak a színét, de visszáját is, s a Füst Milán-i jelenségnek a magány, az igényesség, a patetikus költőprófétaság mellett része az önirónia is, s ami a szín visszájának mutatja önmagát, az az író öniróniájának aranyozásában is ott ragyog. A játék aranyozásában. Szeretetem bonyodalma abból fakad, hogy az önironikus játék olyannyira szerves egészet alkot a patetikus költő-prófétasággal, hogy mindig mindent elölről kell kezdenem: hogy is állunk ezzel? De ki az, aki nem tudja, hogy a legtöbb valamirevaló szeretet (szerelem) bonyodalmakkal van tele? (Néha gyanakodva kémlelek, mint egy Störr kapitány, de ez is csak örömömet tetézi: mi aztán tudjuk, hogy kell gyanakodni!)

„Magas fövegem” – mondja Füst Milán, amikor visszatér a régi nyomorúságok színhelyére. Most „magas föveg”-e van, és ettől elkezdődik a játék: higgyem, ne higgyem? Komolyan mondja? Némelykor úgy gondolom, hogy komolyan mondja, de szinte azt is látom, hogy boldog örömmel dörzsöli a két tenyerét: mit talált ki megint!

Dráma, irónia, önirónia, játék, pátosz, idézőjelbe tett pátosz angyali – ördögi – földönjáró bújócskája A feleségem történetében: szó sincs róla, hogy ennek az írónak egy másik író (mondjuk Déry Tibor) fedje fel a lelke, az élete, a sorsa visszáját, ez az író tudta, látta, láttatni tudta minden dolgok színét és visszáját, és főleg egyszerre a kettőt: a színben a fonákot, és a fonákban a szín ragyogását.

De belátom: nem jó szót használok. Helyesbítenem kell: nem iróniát kell mondanom, hanem humort. Ahogy ő kapcsolja össze esztétikájában: humor és pátosz. Ezen kettő egymásba olvadásáról van szó. „Vajon édesanyánkon nem mosolygunk-e, mikor észrevesszük, hogy még hatvanéves korában is igyekszik egy-két évet letagadni korából? Nem úgy van-e, hogy a szívünk, a szánalmunk és minden szeretetünk mosolyog ilyenkor? De minek is magyarázzuk ezt még tovább? Ami humor, az sohasem szól az értelemhez, hanem mindig az érzésekhez – s a mosoly, amelyet kelt, mindig az érzelmek mosolya, tehát elsőrendűen művészi princípium rejlik benne…”

Störr kapitány féltékennyé akarja tenni Lizzyt a nagy kalapos, szép kisasszonnyal, de Lizzy elsiet, mert neki is olyan kalap kell, amilyen a szép kisasszonynak van: rezgős. Rezdüljön a karimája minden lépésre. Boldog ovációval röptetjük magunkat a brilliáns megfigyelések szárnyán, és közben mégis érezzük, hogy e szárnyak a lélek sötét kazamatáiba visznek: kiszámíthatatlan, fekete üregekbe. Ez adja olvasó-ovációm baljós, sötéten élvezetes hátterét: mindenről barlang-visszhang verődik vissza. Vonzanak a barlangok.

,,Ő a belső szemlélet embere, a lesütött szemű – olvasom Poszler Györgynél. – Nem fogalma sincs a világról, hanem szuverén módon semmisnek tekinti. Nem nem tudja megfigyelni a tényeket, hanem mindent magára vonatkoztat.”

A nagy belső terek homályai, visszhangjai, sötét zegzugai, az introverzió kiteljesedése a művészetben.

gyermekkorban fogant szeretet

Szeretem Poszler György meditációját, mert Füst Milánhoz „ős-szeretet” fűz; mint mondtam, szinte gyermekkori, s mint ahogy az ember a legtöbb gyermekkorban fogant szeretetét nem elemezgeti, nem magyarázza, úgy én sem tettem ezt a szeretetet górcső alá; hagytam, hogy melegítsen, időnként visszatértem a Füst Milán-i világ otthonosságába. És akkor a meditáló odahív a górcsövéhez, betekintést enged; irányítja a nagyítóját erre-arra; gyanútlan a górcső irányítója, nem tudja, hogy egy másik lesütött szeműt szabadít rá a borzippaira, egy másik introvertáltat, aki magára vonatkoztat mindent, és amikor ezt olvassa: „A gyermeki látásmód megőrizhető minőségében a rácsodálkozás aranykori frissessége, merész képzelőereje. A titok intuitív megragadása és asszociatív kifejezése. Az intuitív megragadásban a világ minden mozzanata jelenség lesz. Az asszociatív kifejezésben a világ minden mozzanata jelenés lesz. A megőrzött gyermeki látásmód naiv művészete ezt az utat teszi meg”, a górcsőbe leső introvertált azt mondja, ez nekem szól, ez énrám vonatkozik, ehhez hasonlókat már én is mondtam; de nem baj, Füst Milánnal hajlandó vagyok mindezt megosztani, nagy a gyermeki világszemlélet tartománya, benne van ő is, és lehet, hogy innen ered a régi szeretetem egyre meghittebb volta. Hova sietsz annyira?, kérdezték, amikor rohantam az óvodába. Megyek a gyermeki világszemléletet gyakorolni. Mondtam. Mit csinálsz ma?, fogják kérdezni. Gyakorolom a gyermeki világszemléletet. Mondom majd, mert éppen Füst Milánt fogok olvasni.

Margit néni, hol a Picsán Tamás?, kérdezte tőlem az óvodaudvaron Roland, és én tudtam, hogy a Tücsán Tamást keresi, de a Tücsánnak semmi értelme nincsen, tücsán nem rúgnak senkit, és azzal fenyegetőzni se szoktak, se az utcán, se otthon. Roland élettel töltötte meg az elvontságot; élmények, emlékek, asszociációk sorát indította el. Írók-költők örök ambíciója. Füst Milán még a „bodorindás”-nak örült, mint új gyermeki szóalkotásnak. Gorombább lett a világunk, s ez nem csak a művészetekben tükröződik. Bár Füst Milán is cinkosan arra biztatja az új szót kitaláló kisleányt, hogy a szobában lévő fiúcskát – aki nincs is – pofozza föl, rúgja meg. A gyermeki szemlélet a finomkodást sosem tűrte.

Füst Milánhoz ős-szeretet fűz; amikor Weöres Sándort megismertem és megszerettem, már húszéves is voltam, de hamar meglett nálam az állandó helye, jelenléte, s hamarosan az a gond kezdett gyötörni, hogy miben is áll a két költő rokonsága, mert hogy rokonságban vannak, abban biztos voltam, valami megfoghatatlan egymásra rezonálást hallottam, s kerestem egyre a konkrét jeleket, mondjuk mint a vérrokonoknál előforduló egyforma forgót a hajban. Irodalomértő – és Füst Milánt meg Weörest szintén szerető – jóismerősömnek előálltam a gondommal, de meg is bántam, mert úgy nevetett, mintha élete legpompásabb viccét hallaná. Az egyik egy csöngei örök nagy játékos, a másik egy siránkozó, látomásos öreg zsidó. Mondta. És nem tévedett. A Füst Milán-i esztétikában is olvashatjuk, hogy „Talán Jezsajás indulattól remegő látomásai lehetnének e téren legmeggyőzőbbek, amelyekben mint a görgeteg sziklakövei, úgy robog és dörög egymás hegyén-hátán a sok indulat felvetette látomás.”

Weöresben és Füst Milánban a bizonyos „közösének a mibenlétét tovább nem firtattam, nem kutattam, hagytam hol derűs, hol borongó titoknak, mindenesetre azt tudtam, hogy van.

konzervált gyermek-lét

És akkor, öt éve azt olvasom a Kései meditációban – amit időnként újraolvasok –, hogy Füst Milán poétikus naivitáselmélete és Weöres Sándor lírai disszertációja összecseng: „A gyermeki lét és szemlélet megőrzése – a költőiség megvalósulásának záloga. A felnőtt-lét hétköznapisága létrehozza a szemlélet- és gondolkodásmód sablonjait. A gyermek világa innen van e sablonokon. Nem simul hozzájuk. Az őrült világa túl van e sablonokon. Széttöri őket. A költő világa innen és túl van egyszerre. Óvakodik a felnőtt-lét sablonjaitól; tud az őrült-lét gesztusairól; őrzi a gyermek-lét lehetőségeit. A normális pubertás normalizálja – a rendhagyó pubertás konzerválja a felnőttben a gyermeket. Füst és Weöres pszeudofilozofikus ars poeticája a rendhagyó pubertás lehetőségére, a konzervált gyermek-lét megmentett költőiségére támaszkodik.”

Na ugye! Mondtam. Mondom.

Megvan a rokonságot bizonyító egyforma hajforgó!

Annak az évnek – 1992-nek – a végén jelent meg az elbeszéléskötetem^[3], szintén a Ligetnél. Újságíró is jött a megyei laptól, udvariasan érdeklődött: jelent-e valamit, hogy gyerekek közt vagyok?, mit írok?, miről és hogyan?, és én vonzódásaim, szándékaim, felismeréseim, egész szemléletem illusztrálására röviden el akartam mesélni a fentieket, de már az elején látom, hogy az újságíró sápad, fehéredik a szája, és azt mondja: „ne haragudjék, de én azt a szót, hogy zsidó, soha le nem írom. A számon sem ejtem ki.” Mondom neki: próféta, Ézsaiás. Ilyen vonatkozásban. Nem, ő nem. És láttam a tekintetén, hogy hiába beszél itt ez az elsőkönyves gyermeteg nő, akinek fogalma sem lehet az életes dolgokról. Jó, mondtam, hagyjuk az egészet. Annyi azért megmaradt, hogy nekem fontos a gyermeki látásmód, tudatosan is igyekszem ezt megőrizni, s hogy a foglalkozásom is segít ebben.

Lehet, hogy a megyei lap olvasói előtt felrémlett egy gyermekszerető asszony, aki talán valami olyasmiket írogat, mint az Öreg néne őzikéje.

De ha a Földényi F. László helyett egyszer jönne egy német csere-író, aki rólunk írna magyarul, az nagyon jó lenne.

1. https://ligetmuhely.com/liget/foljegyzesek-berlinbol/ ↑

2. Nyilas-hava a Szellemek utcájában, 1992/2. ↑

3. Szénszünet Kapernaumban ↑

kép | Luis Feito művei, wikiart.org