A TÖBBES SZÁM, AVAGY MI VÁLTOZOTT MEG?
2002 január
Ennek az lesz a vége, hogy kizárják az ország összes óvodájából. Mondta Ómuci, és már folytak is a könnyei. Ez mindig csak a gyereket sajnálja, nincs benne más érzés, csak a sajnálkozó szeretet, és az is csak a gyerek iránt. Hiába mondtam, hogy az óvónő énrám támadt, és nekem mondta vérvörös arccal, hogy a gyerek vénspináknak nevezte őt; nekem mondta, hogy nagymama kérem, ennek nem lesz jó vége, tessenek ezt a gyereket szigorúbban fogni; én szégyenkezve és hebegve álltam, az óvónő nem tudta, hogy a szégyenem dupla, mert amit a gyerek őneki mondott, azt a gyerek apja miránk szokta mondani, énrám és Ómucira, és néztem az óvónőt, akinek már egész halványan ráncosodik az arca, és ezért fájhatott neki olyan nagyon a vénspinák, de nem mondhattam, hogy ne vegye úgy, hiszen az egész miránk lett kitalálva, énrám és az Ómucira, és ezt Ómucinak sem mondtam, mert ha magától nem jön rá, akkor én úgyis hiába mondok bármit.
félfenékkel
Hallod, mit mond a gyerek?, kiabálja a konyhából Ómuci. Megyek a konyhába, Ómuci ül a hokedlin, csak úgy félfenékkel, és két lábon billegteti a széket, így fog egyszer majd a száz kilójával a földre esni, vagy így fog a két székláb kitörni, és akkor a gyerek apja majd újból mondja, hogy vénspinák, mindig így mondja, többes számban, mintha külön-külön nem is léteznénk, mintha az Ómuci mellett én is mindig ott ülnék a széken, és együtt recsegtetnénk a letyegő széklábat.
Hallod, mit mond a gyerek?, kérdezi újra Ómuci, és a kezével is, hangjával is noszogatja a gyereket, aki áll, mint egy évzárói szereplésen, most őrajta múlik minden: bánat vagy öröm, büszkeség vagy szégyen, jövő vagy jövőtlenség. Mondd még egyszer, amit az előbb mondtál, és nyújtott karral lapogatja, lökögeti a gyerek hátát, amitől buckásan, összerázva jön ki a hang: Nem is i-daz. Ha-zud. Nem is mondtam, hogy vénspi-nákok. Ómuci diadallal néz, mint a jól szereplő gyerekek anyja az ünnepélyen, ígéretesen alakul minden: öröm-büszkeség-jövő. Öröm-büszkeség-jövő: majd mindjárt jön haza a gyerek anyja és apja, mi meg itt torlaszoljuk el a konyhát, recsegtetjük a hokedli lábát, középre állítva produkáltatjuk a fiút; majd lesz nekünk vénspinákok, így, többes számba téve a többes számot. Ez azt jelenti, hogy Ómuci és én négyzetre emelve, Ómuci és én a köbön, Ómuci és én a századik hatványon; tőlünk nincs hely, tőlünk nincs levegő, tőlünk nincs semmi akusztika.
A mi életünk rejtjelét olvasta rám az óvónő; ő azt hitte, őrá vonatkozik, a gyerek meg azt hiszi, letagadhat bármit. Nem tudja még, hogy a kibeszélt rejtjelek magunkra vallanak.
összeadjuk
Ómuci így, Ómuci úgy, mondják folyton, mintha rendes nevem nem is volna, azt hiszik, ezzel megosztják velem az ómamaságot. Na, sokra megyek evvel az ómamasággal. Ülünk itt, kisszobába száműzött vénspinákok; azt hiszik, nekem nincs fülem, nincs agyam; nem látják, hogy tapintatból teszek úgy, mintha valóban nem lenne. Ülünk a kisszobában és hallgatjuk, hogyan regnálnak az egész lakásban; szobában, konyhában, fürdőszobában, spejzban. Egymáshoz nem szólunk, nehogy a kinti szavakból valamit is elszalasszunk, aztán ha reggel elmennek, bepótolunk mindent: összeadjuk, amit hallottunk, meg amit gondolunk, meg amit mondanánk nekik, ha mondhatnánk. Tisztában vagyunk a dolgokkal teljesen: megnéztük, hogy milyen könyvet hozott haza a gyerek apja, ott feküdt az ágy mellett kinyitva: AZ ÓVODAI JÁTÉKVEZETÉS MÓDSZERTANA, hetedik, bővített kiadás 1971. OPI. Tudjuk, hogy az OPI Országos Pedagógiai Intézetet jelent, s a vastag, porhanyós sárgásszürke lapok olyan tapadósan omlanak az ujjaink alatt, mint a nyelvünk alatt az a szó, hogy MÓDSZERTAN. Tegnap óta tudjuk, hogy a MÓDSZERTANBAN mit kell keresni: a „MI VÁLTOZOTT MEG” című játék leírását.
Könnyen megtaláltuk, ott volt nyitva a könyv, s már tudtuk, hogy a gyereket becsapták: ÁTVERTÉK, HAZUDTAK NEKI, kiabálta a konyhában az apja, s A LEGKEVESEBB, HOGY EZÉRT RÁJUK BORÍTJA AZ EGÉSZ LOMTÁRAT SZŐNYEGESTÜL, csengőstől, csörgőstől, xilofonostól, fémkanalastól. Az a hülye spinák a hunyó gyerek háta mögött meglökte a csöngőt, a csörgőt, a xilofont, összekoccantotta a villát a kanállal, úgy, mintha a helyüket változtatta volna, és ez a kis mafla elhitte neki, bedőlt a hangoknak, sorba mondta, hogy a csengőnek, a csörgőnek, a xilofonnak, a villának és a kanálnak változott meg a helye, mert figyelt a hangokra, és sorban megnevezett mindent, de a társai nevettek, a végén hahotáztak, egész szabályosan kiröhögték, az óvónő is mulatott, hogy nem változott semmi, a kishülye lépre ment. És még az óvónő háborog, neki áll följebb, hogy a gyerek mindent fölborított, s azt mondta neki: vénspinák. Kérdeztem is tőle, hogy miért?, sokat tévedett?, mondta kinn a konyhában a gyerek apja, mi meg ültünk a kisszobánkban moccanatlanul, és megint éreztem, hogy folyni kezd a könnyem.
Ma már másik óvodába kell a gyerekért menni. Még nem állapodtunk meg, hogy melyikünk megy érte először.