Bene Zoltán

CZÓBEL MINKA VERSÉRŐL

2012 július

CZÓBEL MINKA VERSÉRŐL

Czóbel Minka – CSILLAGOK

Zúg a havas erdő magas koronája 
Éjszaki szél rajta veszett táncát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.
Ezer titokteljes, ösmeretlen hangba 
Bevegyül a holtak rég elnémult hangja.
Nevemen szólítnak, halkan rám nevetnek 
Lágy ölébe hívnak csendes enyészetnek.
Már kézen ragadnak –
ím, a túlsó végről 
Lefoszlott a fátyol a nagy ködös égről.
Előbb csak egy csillag halk sugárú fénye 
Majd beolvad a köd tiszta csillagfénybe.
Ezer csillag ragyog le a havas földre,
Hó alatt megmozdul jövő tavasz zöldje,
Elszállnak a holtak, ég s föld újra éled 
– Nem, még nincs ideje –
ismét tart az élet.
 
Van úgy, hogy szikrázóan ragyognak, máskor meg mintha folpack mögül kandikálnának. Ezt Etele mondta egyszer, melankolikus hangulatban. A Tisza partján, hol másutt is, persze. A hajdani temető fölött, amire a lakótelep épült, éppenséggel sejtelmesen fénylettek. A Holdnak udvara volt, sárgán derengő, a fejem fölött a faág csontvázkezet rajzolt erre a pasztellszín háttérre. Mi tagadás, megborzongtam. Gödröket és betonvasakat kerülgettem. Érzésből. Szemem a csillagos égen. Talpammal találgattam, merre lehettek egykor a sírok, mikor lépek csontra, szilánkra, mikor egy darabka foltra, ami valaha egy lélekről szakadt le, miközben ama lélek elhagyta ideiglenes szállását, a tetemmé lett testet. Nem léptem, nem tudom. Gödrök, betonvasak, lakótelep épül.
Halál helyén ismét tart az élet…
   

A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából
kép | NASA Goddard Space Flight Center, flickr.com