VALAKI MÉG
2012 február
Az orkánnal érkeztünk, most mihez kezdjünk? Valaki megkevert néhány házfalat, tetőt, miközben könyökével – ó, pardon! – ledöntött egy kéményt, felborított egy a tegnappal tetőző szemeteskukát. S mert a létszám nem volt teljes, duplán osztott, kinek-kinek borúból, dínomdánomból. Rám csak a kibic szerepét. De hisz ez játék, ne vágjak már olyan képet!
A porfelhőben is cinkelt lapok kavarogtak. A bemondónő arca a bekapcsolva felejtett képernyőn elsötétült. Ha szomszédom mellényzsebéből előkerül a kávéskészlet piros ásza, minden eldől. Persze, nem dőlt el semmi. Ázottan kóvályogtunk haza. Csörgött az eső hajamból, bőrömre tapadt nadrágkosztümömből, fazonzsebemben egy kis megmentett verébcsipogással, én voltam az utolsó felhő. Azaz nem egészen. Valaki még mintha kullogna mögöttem. Két lépéssel utolér. Két lépés. Egyik: kilométer hossza.
A másik? Egy elfecsérelt délután.