TUJA AZ UDVARBAN
Egyik kezén rigót röptet, a másikkal a hajnali homályban nekem integet.
Mit vár tőlem a természet? Csak nem azt, hogy hagyjak itt csapot-papot, magam legyek az ajtórés világa, nyíljak rá, fürösszem fel- és lekattintható lámpafényben?
Kapjam magamra otthonkám, rongyosboltban szerzett, ajtón, ablakon átlengő pendelyem?
A készülő verset akár magára is hagyhatom. Elég, ha a sor végén visszatérek.
Csupa illat, csupa csáb. Pedig csak pilla, csak tűlevél. Ő az, J, elnyűhetetlen öltönyében. Találkozunk. Szavak a papíron. Többé el se válunk.