KÉPZELT TÁJ

ÁRIA

Öre­ge­dő­ben
a föl­di re­dők­ben
négy­kéz­láb má­szik ha­son csúsz­va jár
gö­rög im­bo­lyog lö­kő­dik
süp­pe­dő kép­zelt tá­jon mit sé­ta­fi­kál
át a vak-világ-lapályon hang­za­ta­i­val
a vá­ros föl­ha­sa­do­zó meg­va­salt kö­ve­in
autó-gumi-talpakon szan­dá­lo­san
be­ton­csö­vek és üveg­ket­re­cek lent-fönt ég­nek
a szél­nek émely­gés­nek olaj­sza­ga van
de jó hogy két test egy ba­ráz­da
őrül­ten jó ári­á­ja ir­dat­lan kö­zök érin­té­se
va­la­hogy vo­nat­ko­zik az egész­re

Öregedőben / a földi redőkben két rövid sorral indít a költemény, s a folytatásban az időbeliség dichotómiája ábrázolódik. Az öregedés mint az élet elkerülhetetlen jelensége, az élő elmozdulása, dinamikus változása a nemlét felé, mely egy behatárolt, az emberi létben például alig néhány évtizedre terjedő intervallumban történik, míg a földi redőkben fölsejlik az óidő, a kőzetrétegek csak évmilliókban manifesztálódó lassú mozgása, olyan mozgás, mely emberi fogalmaink és léptékünk szerint szinte a mozdulatlansággal egyenlő. Törésekbe, redőkbe merevülnek a földkéreg tektonikus mozdulatai. Vulkanikus tevékenységek gyűrődnek időtlenségbe, mely kőben, hegyben, kietlen szirtfokokban hullámzik tova, s a szobrok múlhatatlan vonulatát a természet faragta.

térben és időben

Ahhoz, ami négykézláb mászik hason csúszva jár / görög imbolyog lökődik, […] süppedő képzelt tájat kell elképzelnünk: az emberközeli és az emberen túli, inneni-onnani tájat. A szürrealista költői képzelettel együtt haladva, jártunkban térben és időben határok mosódnak el. A „képzelt” a „valós” ellenpárjaként egyik kulcsszava lesz a megértésnek.

Aki át akar sétafikálni a vak-világ-lapályán hangzataival, ahol meg sem látják az ív egyetemes történéseinek hatalmas vízióját, mely az élettelenből az élőbe tart, csupa durván ellenálló és otromba tereppel, szánalmasan rút és ellenséges anyagisággal kell megküzdenie, és azon túljutnia. Nevezetesen:

a város fölhasadozó megvasalt kövein
autó-gumi-talpakon szandálosan,
ott
betoncsövek és üvegketrecek lent-fönt égnek
ahol
a szélnek, émelygésnek olajszaga van.

A vak világ és a hangzatok ütközése mintha a szélmalom-harcot mintázná, melyet a költő naponta folytat szélben, émelygésben.

felfénylik valami

A sikerről a lelkes sorok beszélnek. Ott már két test egy barázda, avagy továbbolvasva (mert erre feljogosít a központozás hiánya): két test egy barázda / őrülten jó áriája […] A földtörténeti redők mintha a barázda szóban válnának-szelídülnének megművelhetőkké. Már itt vagyunk, megérkeztünk, s a lét most és itt lokalizálható. A túlzásban, őrülten jó, egy, a megszokottól eltérő, s a szabados szókapcsolaton is túl, az extázis ereje kap érvényt. Az ölelkezés, a gyönyör, a nemzés vagy a művészi alkotás extázisa ez, s akkor is, úgy is, ha az irdatlan közök érintése során még felfénylik valami az ember előtti régmúlt hatalmából. Így jutunk el a konklúzióhoz: érvényét a múlt nem veszíti el a jelenben, a közök tangenciális mozgása révén valahogy vonatkozik az egészre.

Horgas szívesen használ sorvégi rímeket (öregedőben – redőkben; Jár – sétafikál; szandálosan – van; érintése – egészre) s azok ekhós és belső formáit. Egy-egy ilyennel itt is találkozhatunk (égnek – szélnek, vagy barázda – áriája). A rímnek ez a pazar és változatos, de keresetlen jelenléte még egy ilyen rövid versben is tetten érhető. Az életműben pedig eredeti hangvételt gazdagít.

kép | vecteezy.com