IDEIGLENESEN
Füvek fércelhettek az árokpartra. Egyszer majd levarr kattogva a gép, de addig föl-fölfejt a kéz. Félreteszi, újrakezdi a munkát. Kijavít.
Nem kell, csak kirántani öltéseimből, s már – minden férceken túl – tova is libbenek. Ha velem tart vizestől az árok, tükrömben a kép szabadul.
Azt hiszem, ideiglenesen tartózkodom itt, bogarak és náluk is izgágább lepkék társaságában, hol néha egy bicikli vagy roller is kiköt, menedéket keresve a forgalomban. Sorompótlan és bombabiztos a part. Ide támasztják karikázások kerekítette alakjaikat.
Órák telnek itt, köreikből kivetkezve. Szabadnapok kérnek engedelmet. Tolvajnyelven beszél a megvesztegethető kéz – a kéz, mely kezet mos –, még egy órát, egy percet legalább!
Itt meghőköl egy kamion. Egy menekültek kiáltozásaitól zsúfolt kisteherautó, üzemanyag fogytán az alkonyég. S a füvek színéről még nem is beszéltem.