HÓ

A havat kétoldalt kupacokba hánytam. Estig lapátoltam szorgosan, s tovább. Mégsem telt ki a holnapravaló.
Reggel meg – ahelyett, hogy megnyílt volna – rám mosolygott az ég, mint egy televízió-bemondónő. És nemcsak e mosoly kárhoztatott tétlenségre. Egy-egy várva várt hópihe jött a világvégről, s valahány érkezés, annyi örökkévalóság. És aztán?
Lombbal szegélyeztem az utat, s időm leteltét vártam, mikor mint alkalmi hómunkás térhetek pihenőre.
De a levelek túl lassan szállingóztak. Hát érkezés ez? Pedig az út makulátlan. És az ég régtől az út mögött.

kép | unsplash.com