HEGY AZ ÖKÖRHÖZ
2002 május

Pontosan emlékeztem a Hegyről és Mohamedről, valamint a Jupiterről és az Ökörről szóló példázatokra. Nem, nem tévesztettem össze a folyton vonuló, égbe nyúló személyeiket. Nem erről van szó. Az eget ugyan bizonyos renitenskedő személyek közben itatóspapírral próbálták felitatni, persze sikertelenül. A papír vonulásban foszlányokra szakadó darabjai ugyancsak vonultak (vagyis azon igyekeztek, hogy tartsák az égi tempót), s az újbóli összeilleszkedés úgyszintén sikertelen igyekezetében egymásba itatódtak fölöttem. A Hegy, akarom mondani, Mohamed, ha akart volna, árral szemben is nyugodtan elmehetett volna a… Jupiter is gyakorolhatta volna hatalmát (az Ökörrel szemben), vagyis neki szabad lett volna az, még az is…
Úgy éreztem, nem érhetem be a fél-bölcsességgel, amit a mondás (egyik is, másik is) sugalmaz, de hát mit tegyek, hogy okosnak tartson a világ? Két fél az egy egész. Összekevertem, eggyé egészítettem a két okoskodásfélét. Hegy az Ökörhöz. Vehettem volna a másik két részt is, csak hát ez jutott eszembe elsőnek. Az ember tartson ki az igazságánál.
Mondásomat mondva-mondogatva ballagtam most már (az ég mégis eltűnt, hová?, a felhők már elporladtak), vonultam ázott-lucskosan, szemben a forgalommal. Sok ember jött felém, vagy inkább ellenem, tán most ért be az utolsó busz, mentek hazafelé. Egyikük, meghallván szavamat, megtorpant, felütötte a fejét. Ő volt a visszhang. Később ketten, hatvanheten fordultak velem vissza, hangos szóval (alighanem az enyéimmel) az ajkukon, mert nagyon megtetszett nekik a tőlem hallott közmondás. Lám, milyen fogékony az ember, könnyen rá lehet venni, hogy higgyen a hamisban, ráálljon a legagyafúrtabb és legalattomosabb mesterkedés, bukfenc próbálta, kátyú szaggatta lejtő mozgólépcsejére! Most a metró alagútjához érkeztünk. Későre járt. Már csak a földalattira számíthattunk. Itt nem látszik az ég, gondoltam, de látszott. A kintinek volt a pontos, csak éppen kicsinyített mása. Kék volt a kék. Már meg sem próbálták felitatni.