HALOMBA HÁNYVA

Mintha egy akna vájatában. Csákányom férfit is megszégyenítő lendületben. Sötéten ragyogtak a már nehezen összeilleszthető alakzatok, az anyag előbb még egy-tömb részletei. Egy éjszelet, egy napszelet. Halomba hányva elhamvadt felhő, szél űzte tűz, panelfalak. S a falak mögött fények és árnyak kártyavára.
Fényképalbumba a múlt napokkal! – gondoltam. S irányt váltva előre küldtem a bal lábam, kézlendületem, hogy kövesse őket a jobb, mindezek után pedig testem árnyát.
Hanem a folyosó annyira összeszűkült, hogy csak lassan haladhattam, ha ugyan ez a körvonalaimon épp hogy átlengő imbolygás még haladásnak volt nevezhető. S ha nem ültek volna az ablakpárkányra emlékeztető láthatáron azok a fénylő tollú lények, s nem kopognak csőrükkel biztatásul az üvegen, talán vissza is fordulok, s alakult volna a kép oly módon, hogy árnyam megelőz.
Ahány koppanás, annyi mozdulat. S ehhez még a ragyogások csőre, csákány éle.

kép | shutterstock.com