BRÁCSÁK, HEGEDŰK

Homokszín ruhám szürke keresztcsíkjaira (az nem erősít) rátelepedett egy tucat veréb. Hess te! Fölálltam, megindultam, ablaktól ajtóig jártam. Ettől aztán szétrebbentek.Inkább a kilátástalan mennyezet, mint a táncléptek kalitkája. Nekem meg sikerült megkönnyebbednem pár kilóval.
Hanem a hangversenyen este Wagnerrel, Beethovennel vonult fel a nagyzenekar. A kottatartók meg-meginogtak. Egyikük gyökerestől tépte ki magát. Először a brácsák, hegedűk rugaszkodtak el. Végül ott keringtek, zümmögtek a fejek fölött mindahányon, hogy visszazuhanjanak, ájulást színlelve, kecsesen elrendezett vonóikkal az időtlenség csendnél is puhább karjaiba.
Ezalatt belső szerveim vörös, lila mályvaszín léggömbként táncoltak a csillár mennyei körében, figyelmem láthatatlan szálán, azon a megfeszített zsinegen, melyet úgy tartottam, mintha életem függene ujjaim ügyességétől.
Mi lenne, ha magam is utánuk erednék? De mert az utolsó vonó is megelőzött, s életem egy része még hátra volt, mit sem tehettem.

kép | shutterstock.com