BETŰK DICSÉRETE
2002 február
Villám hasított a tengerbe Alighanem mérgezett volt az a nyílhegy, mert ahány betű a tintában, még élve, vagy már menthetetlenül döglött állapotban partra vetve.
Hát már a vízieknek sem lehet nyugta? S ha eddig csak a földi, mostantól már az égi nemtörődömséggel (vagy rosszindulattal) is számolni kell? És a szenny, melyet nyugodtan nevezhetnők a mérgek mérgének, mint ahogy támadását a veszélyek veszélyének, lassan oda is behatol, ahova nem is gondolnánk?
De ez valódi méreg volt, hamisítatlan halált hozó, alighanem indiánok ügyes kotyvaléka, vagy négy generációval korábbról való, amikor még a Városnak nem jutott eszébe, hogy fölfalja a lombbal hullámzó rengeteget, maradékát pedig a földgömb erősen görbülő szélére söpörje, oda, ahonnan már magától is a semmibe hull.
Hullám hullámra vetődött. Pulzálásuk a duplájára szaporította az egész életből elmulasztott, öngyógyítással, türelemmel és kitartással vegetáló órát. A tenger arcát elöntötte a láz, de a nap azt hitte, ez az ő jótékony műve. Egyáltalán, mindenki mást hitt, mint rendesen, s még az objektív, magukat érzelmeiktől függetleníteni tudó halfajták is, fejükkel az iszapban, véget nem érő költeményekbe fogtak. Az „olyan, mint” az angolnák közlekedő folyosójaként kötötte össze a legtávolabbi képeket, melyek egy lapon említése olyan képtelen volt, mint a fából való vaskarika. Így került egymás mellé, pontosabban a nevezett kötőszó és névmás jóvoltából és tekintélyével kiegyensúlyozva a mérleg egy-egy serpenyőjére (a naptányérra és holdtányérra) a rozsdás szög meg a rájaszálka, kagylók poshadt bűze s a papírrózsa illanni nem akaró illata hat nyolcvanért a lángossütő melletti pavilonból.
A félholt betűk még utolsó erejükkel megtöltöttek 300 könyvet, eltelt egy esztendő, de senki sem lett okosabb a művek ismeretében. Márpedig a halott tenger unatkozó olvasójával olyan, mint… Jó, tudom én, jól tudom. elég a hasonlatokból. Csak annyit akartam még mondani, hogy ebből a villám-meséből egy szó nem sok, annyi sem igaz. Kénytelen voltam füllenteni. Vagy
nem írtak-e már meg minden igazat? Lapozzák csak föl a partokat, meglátják!