AZ ÉJSZAKA MADARA 

Nem húztam le a szennyes ágyhuzatot. Reggelre este, estére reggel következett. Elért a ki tudja hányadik alkonyat. Ezzel takaróztunk állig, amikor csöngött a telefon.
J vagyok. Téves – mondtam, azzal a fölénnyel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne körülöttem. J itt fekszik a paplan alatt. De ahogy letettem a kagylót, nyomban rám tört a késő bánat. Most aztán már se itt, se odaát.
A vonal túloldala s napok rétegei között csupán egy kiszabadult tollpihe. Ő fogja mutatni az utat a vaksötétben. De hát milyenek az éjszakai madarak? Ritkán kerülnek ember szeme elé. S ha kerülnek is?
Ez az én útmutatóm felém nem fordult volna. Jó három lépéssel előttem egy láthatatlan tölgyre szökkent, s amit fajtájából s apró termetéből ki se néztem volna, dalra gyújtott.
Szól a felhő, egem, kincsem
kivasalhatnád az ingem.
Levél legyen a talpán, aki erre táncol! Majd később, érzelemmel. – A kezedben tartasz, édesem! – énekelte. Ez persze, nem volt igaz. Madárlábai ugyan kereső ujjaim gyűrűs ágán, valójában azonban – percig sem feledhettem – egy parknak már alig nevezhető vadonban jártunk.
Ő előttem. Én mögötte kullogtam abban a reményben, hogy az egykor délceg fasor végén mindenre fény derül.
Lassan hajnalodott. J vagyok – ült fel az ágyon J, a kezét nyújtva. Már találkoztunk – akartam mondani, de a hang, mely felőle jött, törékeny volt, amilyen csak egy madár torkából nyílhat szára.
A kezembe vettem, félrehajtottam az ablakfüggönyt, s az – szárnya már nyitva – el is tűnt nyomban.
Pár napig el sem mozdultam a telefon mellől. Hátha megcsörren újból. A szemem elé kerül. Ásó, kapa válasszon el, mosnék rád, vasalnék.
Elért a sokadik alkonyat. Reggelre este, estére reggel következett.

kép | vecteezy.com