ADD TOVÁBB!
Az ápolónők kitették a tüdősöket. Hadd kapjanak egy kis friss levegőt!
A síkvászonná sorvadó testeket elteregették a bokrokon, fák alacsonyabb ágain. Átizzadt réklik, hálóingek, szellőzködő ágyneműk lebbentek meg egy-egy fuvallatra.
Aki már nem lélegzett, kifújta az áporodott termek zölddel üdülő legét egy végszóban-intelemben, vagy csak isten-hozzádot lehelt.
Köztük volt anyám is. Hajoljak közelebb, intett magához. Valamit még mondana. Add tovább, rebegte a berkenye az akácnak, tovább, dúdolta az akác az orgonának, tovább galagonya… tovább cirbolya… tovább…
Az üzenet útjára tántorodott. Eljut-e hozzám, aki a sor végén álltam? Meddig botlik a szó?
Ahogy közelebb jutottam, a beszélő fölé hajoltam. De már csak levelek hörgése, bogarak zizegése ért el fülemig. Dobhártyámon a felbátorodó szél dobolt. Valaki a lombokon zongorázott, mert a levelek hullani kezdtek.
Zöld a sárgának… sárga a lázban kihunyó nyárnak… fatörzs barnájának… földszintnek… tovább… tovább…
Hullásban a lombok. Zárótételek, suttogások.
Más persze nem is következhetett. El kellett temetni a holtat.