A SZÓ HATALMA

Rába György köteteinek egyes remekei csupa szemmel, ujjal tapintható relief. Olyan matéria, mely a természet nappali fényében és tulajdon közegében magánál többet mond. Beszél akkor is, amikor nem, vagy alig lehet/lehetett megszólalni. A nagy mű így lesz a nem mindig kíméletes vagy kevésbé kezes sors antitézise.

Érvényesülésére barátságtalan közeg a vaksötét, de még – ami vele egyenértékű – a kirakat erőszakos fényvilága is. Próbálkozhatna besorolással valami jó szándékú házi hagyomány. Gyakorlott kezek automata mosógépben tán ki is mosnák, szépen ki is vasalnák, gőzölnék, hajtogatnák, igazítanák szimmetrikusra a gallért, az ujjakat, visszavarrnák a hiányzó gombot, tennék végül valami polcra, ez az életmű minden hasonló kísérletnek ellenállna.

ismerős ez a kontrapunktika

Objektív költészet? Vallomásos líra? Szürrealizmus. Igaz, igaz… A Rába-vers megélt-megálmodott valóságában egyszerű / rét domb folyó / tanúsága fú. A szó hatalma mintha a kint és bent közötti táv lehető megszüntetésében manifesztálódna. Csak ablakot kell nyitni érvényének. Minden szó egy ablakon / kocogtat / nyissatok nyissatok / a falnál kuporognak / szabadítók / hirtelen távmondatok / a sorsra tárt / kockameréssel / engedjétek be a szemhatárt […] rongyát mossátok le a göncöt / s a jövevény irhából egyszerű / rét domb folyó / tanúsága fú. (A szó hatalma, Kézrátétel, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1992) Mennyire ismerős ez a kontrapunktika! „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat” – írja József Attila.

A művész kockázatot, felelősséget vállal a sorsra tárt kockameréssel, és mintha a szabadítókkal, már nem is csak szavak, de hirtelen távmondatokban jelentkezne a térbeli kint-lét, s a költői látvány erejével mintha maga a szemhatár kéredzkedne bebocsáttatásra. A költőnek nincs is más dolga vele, mint lemosni róla a göncöt.

Ahogy van kívül, úgy van belül. A kopogtatás, tapogatózás a Kézrátétel-nél egy évvel később megjelent prózavers-kötet azonos című versében a szemhatáron történik (Kopogtatás a szemhatáron, Orpheusz könyvek, 1993). A máshol kéredzkedő szemhatár, itt a bebocsátó, valami kierkegaard-i biztatással és reménnyel, a „külső” és „belső” összebékítésének, találkozásának ígéretével, mely szüntelen munkálkodással érhető el. S az attitűd olykor az őrködésben jelenik meg. Ez történik akkor is, amikor a kívül végtelen, belül örökre véges sárga ház falát támasztó szalmakalap vigyáz egy sorsot megbékélten, ideje végeztéig.

a szó rejtette kérdés

Persze a kérdés fennmarad: én szorgoskodom-e / vagy történik velem mindez? Ölébe hull-e a művésznek a költészet ősi fájának gyümölcse, s a természetben (a költői létben) az alkotó netalán valami passzív egzisztencia? Nem és nem: Naphosszat kopogok / fakopáncs kérgeken. A művész, kalapáccsal a kezében, kopácsol és hallgatózik. Ám amit hall, a személytelen válasza / el se hangzott szóra. De hisz a hangtalan, a szó rejtette kérdést is ő maga tette fel: Úgy hullt csonthéjasan / kérdésem ősi fáról / feltörtem benne majdani / törzs és aki kopácsol. Ez az éhében, ösztöneiben kopácsoló, majdani lény pedig már a leendő művész (leendő énje), majd azon dolgozik, amit a jövő termő kint- és bent-létének csonthéja rejt látó szemek elől, ezennel nem a térben, hanem az időben.

Kierkegaard-i idea biztat egy „saját történelem” megteremtésére is. Így az innen-oda mozgásában válik a költői tett magántörténelemmé, mely játék s elme találkozása (Magántörténelem, Földlakó, Liget, 2006 ).

Rába szemhatára a prózavers-kötet élén időbeli. A távlat szemhatára ez, nem bebocsáttatásra vár, ellenkezőleg. Maga válik bebocsátóvá, a kinti és benti dolgok fölcserélhetőségének játéktereivel, melyeket térben és időben fal-csonthéj-szemhatár határol, s ahol ott vár, vagy kér bebocsáttatást a szabaduló-szabadító szó. És idézhetjük ismét József Attilát: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent.” De árnyaljuk a képletet. Ezek az átütések és -fedések, azonos színek és szálak szőttesével talán csak emberi-alkati hasonlóságra vallón kísértenek és teremtik felismerési pontok megfeleléseit a két egymástól távol ívelő lírai égöv terrénumában.

Az ember mint órainga, a valót oda-vissza mondja, s mert állandó mozgásban van, sohasem az, aminek látszik. A modell kiszolgáltatottja a szobrásznak, aki egy mozduló pillanatban alakját szoborba vési, hisz tiltakozni nincsen módja.

Ami korábban kopogtatás, később, forgandó évtizedek múltán nagyívű cressendóban egy dörömbölés fortissimójáig fokozódik:

Régóta dörömbölök
kapudon akárki légy
fogadós a hely ura
nyisd ki tanyád reteszét
gúnyám madárijesztő
tapostam port majd sarat
szennyes madárürüléket
néz nap bádog hold alatt
sültem főttem ridegen
meglakoltam vétkemért
forgandó évtizedek
viszontagsága elért
szólítlak én kint rekedt
le a zárral bentlakó
sorvadnom a küszöbön
neked ugyan mire jó
csak a kinti az enyém
bár a benti az igaz
ami csak különbözik
sosem lehet ugyanaz
táruljon ki a kapu
benti inget húzz reám
a kintit feledjem el
nappalom és éjszakám

Csak a kinti az enyém / bár a benti az igaz ráismeréséig cressendál az őszinte beismeréssel magát sem kímélő eszmélkedés, a forgandó évtizedek térbe vetíthető magánpanorámája, az idősödő költő ráismerése, mely Ráismerés Rába kivételesen bő szókincsének egyik gazdag jelentéstartalmú oszlopa.

A kint- és bentlét időbeli ellenpárja most a nappal és az éjszaka lesz a költemény zárósorában (A bentlakóhoz, Disputa önmagammal, Nagyvilág, 2010): „Nappalom és éjszakám”. De hol laknak ők? Hol az egyik, hol a másik? Ám az is lehet, hogy ketten együtt tanyáznak: talán bent, talán odakint, várakozóban. Továbbá a téridő micsoda valóságtartalmait modellálja a máshol „bezárhatatlan” kapu (Az enyém. Kézrátétel, l992), a retesz, a küszöb, vagy ez itt már egy végtelen transzcendens láthatára? Ennyire talányos trópussal számos korábbi költemény ad feladatot, kínál kalandot az olvasói képzeletnek.

A versbeszédet a valóság hitelesíti. Mi kell ide / Árnyékvesztést hitelesítő harangszó / villámfényre a megmondtam égzengése / legszebb a ráismerés ugye / a találkozás önmagammal szigetén… A beszéd – a szavakban – folytatódik akkor is, ha visszanéz az egyetlen ige felé elnémulóban. Rába György a tűz kutyáit eteti a lépegető fákkal, ha legendákból tévednek ide: Etetem a tűz kutyáit / és ti faágakról beszéltek. Ő az, aki egyfolytában az ember ébresztésén munkálkodik. Idézget, emlékeztet. Bezörget egy Zuboly ablakán.

Persze, a költő is csupán a nagy Talány része. Világrejtélyt boncolva Ahogy íróasztalára mered / még nem neszeli virradatra / maga is a nagy talány része lett / én is kit nem a kukucskálás / de magasabb belátás vágy éltet / akkorra szervét alkotom / a pislogó föllobbanó egésznek – olvassuk a Ki-kigyúló ablakszemek című versében (Sárkányeregetés Liget, 2003).

feldörögnek a sziklák

Ki volt Rába György? A kisfiú, aki kapkod határokért, a vonakodó cethal, vagy akinek tücsök szól a tűzhelyén. De ő az ismeretlen állampolgár is, a mesemondó, a mézzel csalogatható medve, a kalifa, a szellemidéző, az obsitos, vagy akit a valóság vendégbőrei rejtenek. Kisuttyantam vendégbőreimből. Azóta csupasz irhámban didergek. Mégis mindig olyasvalakinek hisznek, aki nem én vagyok. Alakoskodhat, oroszlánként csitító szavakat moroghat, melyekre feldörögnek a sziklák, imádkozhat, magyarázhat, ráolvashat. Az én igém – vallja – ráolvasás – […] de csak rám sandítanak, s fütyörészve továbbállnak. Pedig meglehet, igazat mondok.

Az álom a valósággal egybeolvad alakváltozásaiban, de mert Rába költészete az ellentmondásokban termékenyül és igazul, szürreális tereinek földiekre váltására egy Anti-Kolumbusz vállalkozhat: mindig az a föld, ahol állok – írja (Kézrátétel), megelőlegezve „földlakó” kilétét.

A vallomás a kint- és bentlét kettősségéről szól. Rába György két tenger kapitánya, ha a dagály elsodorja, majd betemeti, ám a tajték lázadóban felcsap, újra és újra csattan, amit bensejében hisz, érez, hajtogat, őselem az, maga is a végok.

Rába szürrealisztikus költői vonulata a közeli múltból ível. „Modernitása – írta a 80 éves poétát köszöntő Karátson Endre – a posztmodernben, és egyetemessége a magyar költészetben párját ritkítja.”

Ez a költő merészen visszaszólít, és egykori nevén nevez meg használatból letűnt dolgokat, tárgyakat. Egy „emeltebb stíl” okán alkalmazott eljárását „korszerűtlennek” vallja egyik levelében. Ám valójában csak egy tágabb jelenre ment át szavakat, örökíti tartalmaikat lét és nemlét látomáshatárain túl, sajátos módon, időtlenné.

Ha Aloysius Bertrand a múlt szürrealistája – ahogy André Breton állította –, a 100 éve született Rába György a felfedezésre kész, és kissé majd mindig késlekedő jövőben kiteljesedő jelené. Nevét talán a „népszerűek” listája nem az elsők közt jegyzi, de tudjuk, hogy az idők távlatában a lankatagságából eszmélő olvasói figyelem és a költői életmű találkozhat.

kép | vecteezy.com