A LABIRINTUS
1990 nyár

Tülkölések és lakóját messze túlélő csigaház labirintusába keveredtem. Nyájas motor az eb. Riadalmamat csontnak nézi. Hörgőimből kimerészkedem. Ha legalább oboázni tanítottak volna!
Útra rettentem torokfészkem kakukkfiát. Hess, te! S mit látok? Márka cserél helyet lombbal, repedt bőgővel Helyben Suhanó. Így már leszek-e karavánvezető? De mennem kell, folytassák csak a koncertet nélkülem. S még hallom, hangjuk csattanásba vész, amint száz húrral, villámmal rázendít az ég.
A kimustrált kályhacső rozsdája, horpadásai, maga a csőalak, mellyé az út szűkül, arra csábít, hogy itt-ott pihenőt tartsak. A kakukkfi vissza-visszatér. A csöndet álomi oboaszólam töri meg. Lám, ez is megy! De hangszerré alakított kályhacsövem csak az első hangokig bírja.
Leszek-e – sürgetnek –, leszek-e? Ha nem hagytam volna őket a hátam mögött, tán még e percben is zengedeznénk.