5 PERCCEL MÚLT 12 

A hajnali és az esti pír szája közt vergődtem. Semmit sem engedett a fogak szorítása. Csak nem akar derékon kettéroppantani, egészben lenyelni ez a nap, mely amúgy meg semmiben sem különbözik őseitől?
A felmenők, mondják, láncban zakatolnak, vagy mozgalmi dalokkal s más botfülű dalnokok, díjnyertes szószaporítók költötte csasztuskákkal múlatják az időt odaát, aligha mutatnak méltó példát. Honnan is merítkezne az utód?
Míg ki nem mondandó erkölcsi ítéleteimen törtem a fejem, ragadozóm – mintha csak szórakozásból – bordástól végigropogtatta gerincemet, gyengéden, házikutya módra, majd elejtve, fölcsippentve, pingpongütő mancsaival pacslizgatva terelt tova. Haladtunk persze, meg-megzökkenve, gurulva, kis- és nagymutatóimmal.
Ez aligha hallott még cserélhető ceruzaelemről, gondoltam. Még az is megfordult fejemben, vajon tőlünk eltanulva, macska-egér játékunkkal kiegészítik-e repertoárjukat a voltak?
De nem maradt sok időm eszmémet futtatni. Delelőn járt már, ebédelhetnék, villant fel még utoljára, mikor is győzőm – tán meglátva egy nálam igazibb ellenséget – engem leejtve és felejtve, egy szeméttel és kaviccsal beszórt játszótér közepén hagyott.
Egy ősnek is nézhető szülőféle közelített. Egek! Mindjárt elér. Persze, nem az én vérem. De hisz én nem vagyok az ön leszármazottja! Anakronizmusa is nyilvánvaló. Mutattam épp, hogy karon ülő, csepp- és ütésálló plexi doxámat, hogy 5 perccel múlt 12. Kézzel-lábbal védekeztem. Lassan a testtel!, énekelte. S különben is: este van már 8 óra / menjünk lányom a fonóba. Mindenáron el akarta hitetni, hogy tévedek. Nézzek csak végig magamon. Némileg persze megviselt guríthatóságomon, kezeimen, lábaimon.

kép | vecteezy.com