CZIGÁNY–MAGYAR HŐSKÖLTEMÉNY

Egyre kevésbé lényeges (és részletezendő) előzmények után megint megtorpanásra késztetett A nagyidai cigányok – Hősköltemény négy énekben (1852), mert semmiféle sémámba nem tudtam beskatulyázni. Nem beszélt magáért. Mintha nem stimmelne vele valami, mintha mentségre-mentegetésre szorulna.

Aztán újra-olvastam. Évtizedek után; terque-quaterque.

Megjelenésekor az amúgy kevéssé sikeres mű^[1] az irodalmi közvéleményben kiváltotta a frivolitás, sőt, a hazafiatlanság vádját. Arany – bár viszolygott azoktól, akiknek hiú dagályán a hazafiúi szent ima olcsó malaszttá válik – sok év után megírta magamentségét. A Magyar Remekírók^[2] IV. kötete, a mű előhangjaként mintegy, „Emlékhangok a Nagyidai Czigányokra (A Bolond Istók II. énekéből)” címmel idéz nyolc versszakot.

„Engem esz a lúg, ha fejed mosom… / Én is alólbukám, midőn esél /… én uram isten!… hadd lám: mire megyünk ketten!… / Igy én, a szent romon, emelve vádat / Magamra, a világra, ellened: / Torzulva érzém sok nemes hibádat, / – S kezdék nevetni, a sírás helyett; / …S oly küzdelemre, mely világcsoda, / Kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida.”

meghatóan szép sorok

Tanultuk is a gimnáziumban a 63 éves Aranynak 34 éves önmagát magyarázó, meghatóan szép sorait, melyek mindmáig meghatározzák a „hőskölteményről” töprengés alap-irányát.

Az újra-olvasás két kérdést piszkál fel bennem. Kétségbeesett, keserű mű-e A nagyidai cigányok? És meggyalázza-e a szabadságharc emlékét? Rászorul-e a cigány-eposz, hogy a költő utóbb mentegesse, mint ifjúkori botlást, lila pöttyöt a poétai koszorún?

Mindenesetre nem akkor, 1880-ban vallott először e művéről.

Lássuk Gyulai Pálhoz 1855-ben írt Önéletrajzi levelét^[3]: „Bekövetkezvén a katasztrófa, mint magán egyén laktam Szalontán 1851 őszig, midőn Kőrösre meghívattam. Attól fogva itt vagyok. Szalontai tartózkodásom idejére esik a félév (1851), midőn többnyire Geszten tanyázva, Tisza Domokosnak órákat adtam a költészetben. … Munkáim, a divatlap- s más folyóiratokban közlött apróbb verseimen kívül ez időszakban Katalin költői beszély, a Nagyidai cigányok (melyeket ugyan már Kőrösön végeztem be), népies vígeposz, oly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával s önmagammal meghasonlva, torz alakok festésében akartam kárpótlást keresni.”

Egészítsük ezt ki az Összes költemények (1867) Elegyes darabok kötetének Előszavával^[4]: „De… jött a csüggedés kora. Mint a patak, melynek útjába sziklakövek hengerültek, egyszerre irányát veszti; egyrésze tóvá tesped, más vadvíz gyanánt bukkan elő, más, egy darabig futva, posvánnyá lapul, vagy iszap- és fövénytalajban vész el: úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat.”

„A jó fa bánatában is terem, nemcsak örömében” – idéztem volna a mondást, de Arany sokkal pontosabb: „Hajtott a munkaösztön”. Arany Jánosnak nem lehet nem írni. A nagyobb kompozíció szüneteiben született „apróbb versek” (Családi kör, Kertben, A költő hazája, A gyermek és szivárvány, A dajka sírja, Domokos napra, Ráchel, Ráchel siralma, A dalnok búja) is komoly munka-teljesítményről tanúskodnak; a vadvíznek pedig – mások mellett – a sziklakövekről szóló szatíra kínálkozott. A szabadságharc, puszta nagysága miatt is, sokarcú volt, Arany János pedig alkatilag hajlamos a groteszk fölismerésére. Nem szólva a nyilván rengeteg, bár följegyzetlen személyes élményről, megfigyelésről. Továbbidézve az 1867-es Előszóból: „… némely kisebb munkákat is körvonalaztam. Ilyen lett volna Furkó Tamás, mely a forradalmi bramarbások hőstettein akart nevetni – sírnom kellett, s abbahagytam.”

Az 1850-ben (!) főhősnek választott bramarbás (plautusi hetvenkedő katona) Petőfi magyar nemesének méltó utóda, akit csattanósan pofonütött március tizenötödike: „Egyszerre megtagadva ötvenkilenc robot! / Egyszerre széjjeltörve a mogyorófa bot! … Egyszerre tönkre jutva kilenc zsíros pere, / Melyek után maholnap uradalmat nyere; / S alóla, haj! kirúgva a táblabiró szék, / Melyen diurnizálva kényére nyujtózék… / A régiből mi sincs már, csak ősi levele, / Hogy ablakot ragasszon, üveg helyett, vele.”

új karrier érdekében

Furkó új karrier érdekében századosnak „emelteti magát”, s a „rácmozgalom” rendbetételére vonul – ami garantálja a költő keserű könnyeit. A délvidéki harcok ugyanis nehezen kivívott sikerekkel és aránytalan vérontással (többek közt szerb etnikai tisztogatásokkal) jártak. Talán ez a kudarc vezette Aranyt A nagyidai cigányok szerencsés témaválasztásához. 1556 régen volt, Nagyidánál vérontás nélküli csetepaté zajlott – a torz alakok festője szabad kezet kapott.

A népies vígeposz „1852-ben jelent meg, mint afféle ponyvafüzet, címképén az álmodó Csórit ábrázoló rossz fametszettel.”^[5] Négy ének, közel 400 négysoros strófa – ez alapos előkészületeket, („körvonalazást”) sejtet, netán szerkesztői utómunkákat is. De nem érzem rajta a meghasonlás keserűségét. Lehet, a körvonalazást az indította; lehet, az utóíz keserű lesz, de a mű maga, újra (meg újra) olvasva – s a jelen idő polcára félretéve politikai korrektségünket – arra vall, hogy Arany kedvvel írta, és azzal a szándékkal, hogy jó mulatságot kínáljon az olvasónak. S hogy alakjai torzak-e? Inkább komédiai groteszk szereplőnek nevezném őket.

A cselekmény mindenesetre jó mulatságot sejtet.

A labancok ostromolta nagyidai várban fogytán az élelem, ezért Gerendi kapitány Csóri vajdára bízza a védelmet, s élelemszerzés ürügyén katonáival elillan. Csóri először is örökös vajdának akarja kikiáltatni magát, de ebből parádés tömegbunyó kerekedik. Ennek Csóri az általános eszem-iszom meghirdetésével vet véget. Az ünneplés megkoronázásaképpen a cigányok díszsortüzet adnak – de csak „pufra lőnek”. Puk Mihály labancai akkor úgy döntenek, hogy ágyúik javát a vár fölé magasodó (állítólagos) hegyre vontatják; ám a térképpel becsapták magukat, a „hegy” helyén mocsár van, melyben az ágyúk elsüllyednek. Közben a cigányok az igazak álmát alusszák az egy Csórit kivéve, mert ő jósoltatni kíván magának. Az ellenség ezalatt bölcsen a bántatlan elvonulás mellett dönt. Csórit a jósnő a csodatévő fekete emberhez vezeti, az pedig a pincében megnyitja neki a kincs-, ruha- és fegyvertár titkos termeit. A fölserkent cigányok díszbe öltözve, fölfegyverkezve készülnek a csatára.

Az eposzi méretű csata több fordulat után Csóriék győzedelmével végződik; a vajda földrengető párviadalban Puk Mihályt is levágja.

Csóri a diadal-ünnepen kiosztja Cigány-ország főhivatalait, megkéri s elnyeri Dundi asszony kezét; ám a lázadókkal nem bír: vezérük, Diridongó agyba-főbe veri. Erre fölébred, s rájön, hogy az egészet csak álmodta. Viszont az ellenség csakugyan elkotródik. A cigányságon úrrá lesz a hübrisz: „Volna puskaporunk, tudom megbánnátok! / Itt lövöldöznénk le, az utolsó lábig…!” – kiáltják. Mire Puk megfordul hadával, beveszi a várat – de a hős védőknek megkegyelmez. Aztán még elkíséri Csórit kincskeresőbe, a pincében azonban az aranyrögök lócitromnak bizonyulnak.

A II. ének két cselekmény-szála párhuzamosan fut; Csóri diadalmenetének előadásában gondosan elejtett apró utalások sejtetik, hogy nem minden tény és való. Vagyis: a szerkesztés profi munka.

A III. ének 51. strófájában furcsa néven akad meg a szem: „Dundi asszonyság is, Diridongó társa, / Mint egy Bradamante, népet öl rakásra…” Mi ez? Ki ez?

Bradamante nemes és harcos frank hölgy, a Chiaramonte család sarja Ariosto Őrjöngő Lóránt című lovageposzában – írja a lexikon. Arany jól ismerte Ariostót is, Tassót is. (1858-ban 38 strófát fordított előbbitől, s ugyanazon évben utóbbitól is 33-at; „Tassót és Ariostót nem vala szándékomban egészen lefordítani, csak kísérletet tevék, minő hang s forma lenne alkalmas mindenikhez” – írja az 1867-es Előszó.)

eposzi kellékek

Olvassuk el egyszer A nagyidai cigányokat mint a Vergilius ihlette lovageposzok paródiáját. A Zrínyi és Tasso (1859) jegyzéke szerinti az eposzi kellékeket rendre megtaláljuk.

Van propozíció: minden ének elején a négy belső rímes sor;

invokáció: az I. és III. ének legelején: („Múzsa…! / Önts szájamba édes, hatalmas éneket, / Mellyel örökítsem választott népedet; / Míg a magyar nóta daliáit zengem: / Parlagok múzsája! cserbe ne hagyj engem.” Illetve: „Nosza én paripám, gúnár liba tolla! / Eleget pihentél, meg vagy abrakolva, / Megvakartalak, mert a füled se’ látszott; / Nosza hát, kezdj mostan vídám fürge táncot”).

Bonyodalom: I. 8–21. (Gerendi Mártonék – „a magyarság” – szökése); seregszemle: I. 24–40 („Büszke faj! nemes faj! – Ha elsorolhatnám / Őket illően, egy vak lóért nem adnám”) –, valamint II. 35–42 (a vigalom utáni alvók), és IV. 12–18. (Csóri hivatalnok-kara); nem kevés epizód (Csimaz lólopása: I. 39–41; Hubi betörése: III. 91–92; Éva és fiainak cethalbeli kalandjai: I. 71, II. 47–48, III. 10–22, IV. 23–24, 84–86, 92–93).

Van sorsdöntő jóslat: Rasdi néne szájából (II. 64–77; „Háromszor veté meg a kártyáit neki / Háromszor egyformán jött a szerencse ki…”). Isteni követ útmutatása (II. 83–97: „Hát csak elébe áll a fekete ember: / Szakálla, bajusza valóságos kender, / Vállig ér bajusza, térdig a szakálla, / … Azután követte a kenderszakállut; / Arany kútat leltek, hozzá arany válut;… / …Hát mikor a pompás ruhatárba értek! / volt ott vörös nadrág annyi, hogy temérdek…”);

vitéz nő: Dundi asszonyság a III. énekben (51–54 – pl.: „Kalpag a fejében, s a gerincén hátul / Az ura mentéje lóg le panyókául; / Félig csupa férfi – az a felső része, / Mely alkalmatos az ember öldöklésre”, s a továbbiakban 64, 66, 69, 97–98); ellenség zsákmányául esett harci lobogó (Dundi köténye, III. 71–77: „S mint ha kit szelével ér az istennyila, / Mint Sámsonnak, midőn megnyírta Délila: / Egyszerre odalett – higyetek a szómnak – / Ereje és szíve a vitéz asszonynak.”), s annak visszavívása (79, 86); döntő párviadal (Csóri versus Puk, III. 111–114.);

elhunyt hősök felvonulása (Degesz, Toportyán et al. IV. 27–32.) s a főszereplő reakciója: „Haragosan erre így felelt a vajda: / „Nem takarodtok el a tüzes pokolba? / Lesz majd emléketek, olyan mint egy torony, / Ákombák irással, mint ez a fél karom!”

Arany János kaján gyönyörűségét leli – nemcsak a paródiában (abban is), hanem az egész munka mesterségbeli, profi megcsinálásában. Mást ne mondjak, rímelésének humoráról tanulmányt lehetne írni.

És micsoda ripacs tud lenni az epikus dalnok szerepében!

„És rittig! ahová ő a körmét tette, / Állott egy magas hegy, a várnak felette…

… Legény ő a talpán! ember ő a gáton! / Sebes vágtatással lotyog a lóháton.

Szellő emelinti piros viganóját, / Tartja balkezében véres lobogóját,
Viseli jobbjában csillogó dárdáját, / Feledi a kontyot s hajdani pártáját…

… Ily vigasztalással, mint a vad oroszlán – / (Aki ezt nem látta, hát képzelje pusztán)
Rohan a csapatnak s azt miveli oztán, / Azt miveli, mondom, mit a vad oroszlán.”

Különös jegye hőskölteményének a diákos – olykor vastag – pajzánság. „Harcol Dundi asszony, mint a kölykös medve, / Szügyei, mint bástya, merészen dülyedve…

… No hiszen majd én meg erőtlen pennámmal / Hozzáfogok, – avagy elbeszélni számmal,
Azt a nagy viadalt, azt a kemény harcot / Mely a két vezér közt naplementig tartott!

Mindenik harcolva költé el ebédét, / Ugy elégité ki természet szükségét,
Milyenek például: az ivás, az evés – / Szóval, mikor bennünk sok van, avagy kevés…

„… Mindenik leginkább a fejét sajnálja, / Egyebét ha ménkő üti meg se bánja;
Nem is látna ottan az ember egy fejet: / Egészen más tag az, amit látni lehet.”

Nézzük végre a mű alap-irányát. Hogy ki kicsoda – ki kit jelent.

A – sírás helyett nevetve ábrázolt – szereplők három csoportja közül a labancoké a legkönnyebben azonosítható. Puk („Pucheim”?) Mihály, Héring, Czibak, Kusztora és konyhakerti nevű katonáik a Habsburg haderőt jelentik. Doktriner hadvezetés, erőszakos parancsolgatás:

„Az lehetetlenség.” – „Nincs lehetetlenség! / Ha nem birja négy ló, hát nyolccal vitessék,

Ha nem birja el tiz, be kell fogni százat, / S mindenik kerekét taszítsa egy század!”

A nyilvánvaló kudarc agyonbeszélése: „Mert, ha mi a rajzban mocsárt láttunk volna: / Bizony ilyen tervet nem csináltunk volna; / Szűrét Czibak úrnak ki nem tettük volna, / Sőt inkább tanácsát helyeslettük volna. / Ellenben, – ha a hegy igazán megvolna: / Akkor a mi tervünk ugyan remek volna! / Czibak ur pediglen nagyon felsült volna: / Drága jó husz ágyúnk el nem csücsült volna.”

szatirikus igazságtétel

Egyértelmű a szatirikus igazságtétel is: „Puk Mihály is hallá, hinni nem akarván. / Néz egy szögeletbe, pápaszemes orral – / S mintha aranyokat látna ottan, sorral. / Nagy darabok voltak, mint az ember ökle, / A pince zugába szanaszét lelökve: / Fényes szép kardjával megpiszkálta… hanem / Ő se’ mondta, mi volt – én se’ hiresztelem. / … Méltó oly vitézség, mint az övé, erre: / Más babér nem termett e dicső fegyverre.”

De ki a magyar? Mint „jó Gerendi Márton” mondja: „kevés magyarimmal a várból kiszököm” eleségért. Az elbeszélő is úgy említi őket, mint a magyarságot, a magyar katonákat, akiknek „esze ágában sincs visszatérni újra.” Sőt, Csóri is így utal rájuk: „Magyar nép ma este a várból kiszökött… … Nem bocsátjuk többé a magyart a várba.” (Vallani viszont számtalanszor és büszkén cigánynak vallja magát.)

Akkor hát ki vívta meg a küzdelmet, mely világcsoda? A „magyar”, aki az első kínos eshetőség láttán megpucolt, és névtelenül megúszta az egészet?

Fölösleges bonyolítanom: a hőskölteményben a „magyar”: dezertőr, a „cigány”: magyar. A „magyar” nyom nélkül eltűnik a balfenéken, említés sem tétetik róla; a „cigány”, „a sátrak népe”: epikus hős.

Lehet-é magyarabb haza-puffogatás, mint Csórié: „Van-e a világon vitézségre párunk? / Lett vón’ alkalom csak egyszer megpróbálnunk! / … Tartsunk össze, urak! most, urak, vagy soha! / Itt a jó alkalom; hí a nemzet java.”

És ha a „most vagy soha” nem volna elég, íme egy szentségtörő oldalvágás a holtában is imádott Petőfire: (v.ö.)

„Gyönge az én tollam, írni erről képet. „Tekints reánk, tekints, szabadság,
Oh, arany szabadság! nézd el a te néped: Ismerd meg mostan népedet:
Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat! Midőn más könnyet sem mer adni,
Millyeneket fal – és még csak meg se’ fúlad!” Mi vérrel áldozunk neked.”

A majd harminc évvel későbbi magamentség itt nemcsak szép – nemzet-karakterológiailag pontos is.

„A vajda Csóri, a nagy álmodó, / Ki maga alszik egy nemzet nevébe’ / Álmában újabb, szebb hont alkotó; / S hogyan koppasztja, mely még nincs kezébe’, / Madarát a többi por-puffogtató…”

Meggyalázza-e a cigány-eposz a megszentelt emléket? És rászorul-e az utólagos mentegetésre? Végül is milyennek látta Arany János – és láttatja velünk – a szabadságharcot?

„A patak, melynek útjába sziklakövek hengerültek, egy időre irányát vesztette, de nem sokára megtalálta-megteremtette jó medrét.” – Derék mondat, de igaz-e? Arany magyarázta – netán mentegette – A nagyidai cigányokat, de meg soha nem tagadta. Amint öregedett (bölcsült), már nem engedte szabadjára fiatal férfikora öngyilkos humorát; de soha el nem vesztette: nézzük csak meg a reprezentatív kötetekbe nem foglalt rövid szösszenetek sorát.

A szabadságharc életre kiható élménye, makacsul nyugtalanító emléke volt a költőnek – és egyértelműbben kifejtett költői témája az évek múltával. Ám A nagyidai cigányok éppoly hiteles képet ad róla, mint a sokarcú korai versek (Letészem a lantot, Évnapra versus Koldus-ének, Ősszel) – vagy mint az egyértelmű kiállású Szondi két apródja, A walesi bárdok; s az életvégi Harminc év múlva.

1. „Ne irtalak vón’ kis könyvem pedig! / Rossz vagy, silány vagy; másként nem hevernél / Száz-számra most is Julius Müllernél.” ↑

2. Hét kötetben, Ráth Mór, Budapest, é. n. ↑

3. Arany János összes prózai művei és műfordításai – Franklin, Budapest é. n. pp. 1073–88. ↑

4. Ugyanott pp. 1088–91. ↑

5. Riedl Frigyes: Arany János, Gondolat, 1957 – p. 220. jegyzet. ↑

kép | Karl Schmidt-Rottluff művei, wikiart.org