„BÚM ÉS ÖRÖMEM”
PETŐFI SÁNDOR LELKI ALKATA [2013 május]
Petőfi Sándor betegségeiről megbízható korabeli adatok alig maradtak fenn, ezekről is elsősorban verseiből, prózájából és leveleiből tudhatunk. Találóan állapította meg róla Gyulai Pál: mintha minden csak azért történnék vele, hogy megénekelje, ráadásul Az őszinteség csaknem betegsége volt. Néhány orvos később vállalkozott egészségi állapotának és betegségeinek értékelésére, de inkább csak testi bajait elemezték.
orvosként megvilágítani
Amikor családfáját kutattam, igyekeztem minden róla szóló tanulmányt elolvasni. Ekkor találkoztam „világgyűlölő” költői korszakával. A megnevezés a Világgyűlölet (Pest, 1846. április 24–30.) című verséből ered. Próbálom most orvosként megvilágítani életének ezt a lelki szenvedésekkel teli időszakát.
A gyötrelmes „világgyűlölő korszaka” 1845 elején kezdődött, és 1846 közepéig tartott. Felhők című versciklusa pontosan tájékoztat.
Ismerjetek meg végre: ki vagyok?
Álarc alatt volt mostanáig képem.
De már meguntam én álarcomat,
És azt most ünnepélyesen letépem!
Olvastátok vidám dalaimat?
Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom?
Oh, dalaimban a kedv, nevetés,
Csak olyan ez, mint virág a síron.
Kívül a síron nyílik a virág,
S belül a sírban féreg és halott van;
Így írtam én enyelgő dalokat,
Míg lelkem haldokolt a fájdalomban.
De többé nem leszek komédiás,
Ki víg pofákat vág a közönségnek,
És odabenn a színfalak között
Arcán kínszenvedés könyűi égnek! –
(Ismerjetek meg! Pest, 1845. szeptember 10–24. között)
A versekben Petőfi feltárta lelkét – bár amit megmutatott, szívnek nevezte:
Az én szivem, egy föld alatti lak,
Sötét, sötét!
Az öröm egy-egy fényes sugarat
Csak néha vét
Mélyébe e föld alatti háznak.
Ez a fény is csak azért pillant bele,
Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,
Mikkel tele van, tele! –
(Az én szivem, Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)
Kezdetben nem értette bajai okát:
Vajon mi ér? vajon mi történik velem?
Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő!
Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem,
Miként a porban a levágott emberfő.
(Vajon mi ér? Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)
Belső önvizsgálata a depresszió orvosilag is pontos költői leírása:
… kebelemben hézag támadott,
Hézag, keblemnek legmelegebb részén.
És napról napra nőttön-nőtt ez ür,
S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem.
Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé,
Mit eddig oly lángolón öleltem,
Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség…
Nem kelle semmi, még a jóbarát sem,
Magam magamnak voltam terhire.
…
S meguntam ezt a földi életet,
Mely elvesztette szépségét szememben.
(Tündérálom. Szalkszentmárton, 1846. február 20.)
Vagy még részletesebben:
Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom,
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom…
(Jókay Mórhoz, Pest, 1845. október 16-november 25. között)
Nem sírok én és nem panaszkodom;
Nem mondom én el másnak: mi bajom?
De nézzetek szinetlen arcaimra,
Ott föl van írva:
És nézzetek szemembe, mely kiégett,
S belőle kiolvashatjátok,
Hogy rajtam átok fekszik, átok,
Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!
(Nem sírok én…, Szalkszentmárton, 1846. március 10 előtt)
Időnként elviselhetetlennek érezte állapotát, és félt a megőrüléstől:
Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kísértetekkel van tele:
Agyamban egymást szülik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint a vadállatok
…
Gyűlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz,
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.
(Fejemben éj van.… Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt)
Jó pár versben – az Átok és áldás, a Szeretném itthagyni vagy a Mért vagyok én még a világon… – hívja a halált, sőt, azt is kitörölné az emberek emlékezetéből, hogy valaha élt.
hatása alá került
A Petőfi-kutatók ezt a mintegy másfél éves súlyos lelki válságot általában külső okokkal magyarázták. Első helyen magánéleti csalódásait említették: 1845. január 7-én váratlanul meghalt szerelme, Csapó Etelka, 1845 második felében lobbant szerelemre Mednyánszky Berta iránt, de a szülők kikosarazták. Úgy vélem, mindez nem jelentett akkora tragédiát számára, mint ahogy kortársainak dramatizálta. Igaz az is, hogy számos barátja cserbenhagyta és a kritikusok támadták, de Petőfit az ilyen „sérelmek” inkább harcra tüzelték. A harmadik feltételezett ok szerint ekkor ismerkedett meg Byron költészetével, hatása alá került – de ez sem járhatott ekkora és ilyen hosszú lelki krízissel. Mai pszichoszomatikus orvosi szemléletünk alapján a legelfogadhatóbb magyarázat, hogy testileg is legyengítették a korábbi évek betegségei, és ez lelki állapotát is befolyásolta. Véleményem szerint azonban lelki egészsége olyan mértékben romlott meg ekkor, amit a felsoroltak együttesen sem indokolnak.
Sokáig az ember személyiségét külső jellemzőiből, ún. alkatából próbálták levezetni. A német Ernst Kretschmer a testi felépítés alapján négy alkattípust írt le. A Don Quijote-re emlékeztető leptoszom-alkatra a test hosszirányú növekedésének túlsúlya jellemző, ilyenkor valamennyi testrész vékony, hosszú, karcsú. A leptoszom típus szélsőséges megnyilvánulását nevezte aszténiásnak. A Falstaffra jellemző piknikus alkatra a test szélességbeli túlnövekedése jellemző, vagyis a test és testformák zömökek és kerekdedek a zsírszövet túlsúlya miatt. Ezek a kövér, elhízott emberek. A harmadik típusnál az izomzat és a csontozat dominál, az atletikus (vagy muszkuláris) alkatú embernél a robusztus küllem szembetűnő. A negyedik típusba a fenti háromba be nem sorolható átmeneti formák tartoznak.
A kretschmeri alkattan szerint az egyes típusokban bizonyos betegségek a szokásosnál gyakoribbak (pl. a piknikusaknál a magas vérnyomás-agyvérzés, az aszténiásoknál a gyomorfekély), és jellemző személyiségjegyekkel társulhatnak. Az aszténiások inkább a skizofréniára, a piknikusak a szélsőséges kedélyre, míg az atletikus típusúak főleg epilepsziára hajlamosak.
Jókai Mór így jellemezte Petőfit: Termete szikár, középnagyságú (162 cm körül), arczszíne sápadt, szemei apró feketék, szemöldökei satyrvonalban menők, orra hegyes, tövén a homloknál lenyomott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsiny s rendületlenül előre álló fog miatt gunyoros kifejezésre nyíló. Jelenleg a 165 cm-nél alacsonyabbakat már nem középtermetűnek tartjuk. Petőfi rokona, Orlay Petrich Soma írt a költő hosszú nyakáról, amely leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl (Ferenczy Béni szobrán is ilyennek látjuk). Petőfi nemcsak megjelenése, de testsúlya alapján is vékony-sovány volt, ami élete válságos idején kórosba hajlott. Ahogy maga is megállapította: Egész csontváz vagyok. Mindezek alapján állítható, hogy Petőfi aszténiás, csakhogy mint idézett versei is mutatják, rá éppen a piknikusok szélsőséges kedélye volt jellemző, noha bizonyos skizoid vonások is fellehetők személyiségében.
nagyon korán jelentkezik
A két szülő kromoszómáik (és ennek megfelelően génjeik) 50-50 %-át örökítik gyermekeikbe, megteremtve a hasonlóság alapját. Az életrajzíró Ferenczi szerint: Külsejére nézve anyjához hasonlított tekintete, hosszúkás arcza, bőrszíne, sűrű fekete haja… Mindkét szülője alacsonyabb volt az átlagosnál, így Petőfi Sándor 162 cm körüli testmagasságát tőlük örökölhette. Személyiségének és lelki alkatának gyökerei már sokkal nehezebben tárhatók fel – mégis megkísérlem. Elsősorban kivételes költői tehetségét, talentumát és kreativitását veszem figyelembe. A kivételes poétai érzék – a zenei és matematikai tehetséggel egyetemben – nagyon korán jelentkezik, és bizonyos alkotóelemekre bontható, mint a szókincs bősége és eredetisége („szóvarázs’”), rím- és ritmuskészség stb. Petőfinél ez korán megmutatkozott. Illyés Gyula is hitelt adott a családi mendemondának, miszerint a kisfiú már 5 éves korában egy családi összejövetelen ezt mondta: Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak. Maguknak egyet sem hagynak. Illyés szerint ezekben a sorokban ütem lüktet, rím csendül. Ez tehát fejéből az első vers-villanás. Mások úgy emlékeznek, hogy már elemi iskolás korában saját rigmusaival („eszme zsengéivel”) ünnepelte szülei név- és születésnapját.
A 19. században minden középiskolás számára kötelező tantárgy volt a verstan. Meglepő módon ebben sokáig nem tűnt ki, de ez pedagógusai értetlenségével is magyarázható. Aszódon, a középiskola harmadik évének végén már az ő búcsúversét ítélték a legjobbnak. Ez az első fennmaradt költeménye. A kivételes költői tehetség genetikai megalapozottsága mellett szól, hogy nem külső – szülői vagy pedagógusi – hatások serkentik. Sőt, az apai tiltás és iskolai meg nem értés ellenében elemi erővel tört föl képessége, mint vulkánból a láva.
A költő-géniuszok családfa-elemzése viszont látszólag a genetikai eredet ellen szól. Petrovics István a színmagyar községnek számító Kartalon született, itt tanult meg beszélni, így megtartva családjuk szlovák anyanyelvét, magyarul is jól, tisztán, folyékonyan beszélt. Elemi oktatásban részesült, tehát tudott írni, olvasni is szeretett, üzleti számításait maga végezte. A nyelvtan és a helyesírás azonban nem volt erőssége, ami kitűnik egyetlen fent maradt leveléből, amit Petőfi Zoltán születése alkalmából írt fiának és menyének: Isten tüly kívánunk mindenjokat Kedvess Gyérmékejim kedves Julisskam bolydog Szülést És Fris Egissiget azon nehezen vart unokámnak… Ne feledjük azonban, hogy az egyszerűbb emberek körében csak akkoriban vált általánossá az írástudás. Petrovics István apja mesterségét követte: hentes és mészáros lett. Később kemény munkával, találékonysággal és erőszakos üzletpolitikával szinte a semmiből vagyonos polgárrá küzdötte fel magát. 1818 és 1837 között folyton növelte, illetve változtatta bérletei helyét, nemegyszer a jobbat rosszabbra cserélve. A nagyobb jövedelem érdekében a mészárszéken túl egyéb, merész üzleti vállalkozásokba fogott. Így egy időben Szabadszállás összes kocsmáját bérelte (fia ezért emlegette verseiben kocsmárosként), és újonnan vett birtokain gazdálkodott is. 1838-ban azonban minden vagyonát elvesztette, ebben rokonságának is szerepe volt. Egy unokaöcs, aki később fizetésképtelennek bizonyult, kezeséül kérte fel. Az elszegényedés fő oka azonban az volt, hogy a korábbi vásárlásokat részben hitelekből fedezte, ám a dunai árvíz házukat –minden ingóságukkal együtt – elvitte, és képtelenné vált a hitelek törlesztésére.
Petőfi Sándor édesanyja, Hruz Mária Necpálon született, ami akkor is szlovák falunak számított és jelenleg Szlovákiában található. A necpáli evangélikus egyház iskolájába járt, azaz írást és olvasást is tanult. Az életrajzokban említett analfabetizmusa így nem lehet igaz, legfeljebb nem tudta hasznosítani az ott tanultakat. 1813-ban, 22 évesen költözött Pestre. Magyarul tehát már fiatal felnőttként tanult meg, s mint erre Arany János emlékezett:...nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte.
Petőfi Sándor szüleiben a költői tehetség nyoma sem fedezhető fel. Ő is, mint sok költő-géniusz, a „semmiből” jött – erre a gejzír-modell elnevezést tartom találónak.
A 2004-ben lezáródott Humán Genom Programnak köszönhetően tudjuk, hogy kromoszómáinkban mintegy 25 ezer génpárunk van, és ezek között átlagosan 5 „hibás”, betegséget okozó és 5 „kivételes”, valamely adottságban csúcsteljesítményre jogosító gén lappang. A génpár másik tagja hatását ugyanis elnyomja. Ha azonban olyan férfi és nő talál egymásra, akik azonos kromoszómahelyen hordozzák ezt a hibás vagy kivételes gént, akkor 25 %-os az esély, hogy ez gyermekükben összetalálkozzon. Emiatt minden ötezredik pár gyermeknemzésekor az adott kromoszómahelyen már nincs olyan gén, ami elnyomhatná a hibás gén hatását. Ezért az minden családi előzmény nélkül, ahogy mondani szokták – derült égből villámcsapás-szerűen – megnyilvánul. A testvérekben is 25 % e gének összetalálkozásának az esélye. Petőfi Sándor öccse, István is írt, nem is rossz verseket. Ha a beteg vagy a költő-géniusz „átlagos” emberrel nemz gyermeket, a betegség vagy a kivételes adottság eltűnik, mivel az adott kromoszómahelyre megint olyan gén kerül, ami újra elnyomja a hibás vagy kivételes gén hatását. Petőfi Sándor fia, Zoltán e várakozásnak látszólag ellent mond, mivel írt verseket. Hasonlóan azonban a többi Petőfi-epigonhoz, ezek nem jó versek, ráadásul édesanyja, Szendrey Júlia is költőnek tartotta magát.
értetlenség
Ennél a költő-géniusz modellnél a szülők gyakran értetlenül fogadják gyerekük abnormisnak tűnő tehetségét. Ez különösen a család korlátlan urának számító apákra volt jellemző, míg az anyai szeretet sokszor az értetlenséget is képes volt legyőzni. Mégis, a költő-géniuszok érzékenységét jócskán alakította a maguk számára is megmagyarázhatatlan adottságuk és konfliktusuk az apával.
A költő-géniuszság másik alapeleme a különleges kreativitás, mivel nem elég „szép” verseket írni, csak „új idők új dalaival” lehet saját költői világot teremteni. Gondoljuk meg, milyen forradalmi tettet hajtott végre Petőfi!
Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem sosem engedett.
Támaszkodjék szabályokra,
Ki szabadban félve mén.
A korláttalan természet,
Vadvirága vagyok én…
(A természet vadvirága. Pest, 1844. december)
A kreativitás gyökere a divergens (másképpen) gondolkodás, amelynek központja a jobb agyféltekében van, ennek köszönhetők a szokatlan, eredeti gondolatok és megoldások. Mindez elsődlegesen nem külső hatások, például tanulás következménye, hanem belső adottságokból ered. Ennek egyik oka éppen túlérzékenységük, aminek köszönhetően többet és mélyebbet vesznek észre a világból. Ebből adódik kritikusságuk, túlzott magabiztosságuk (Én középszerű ember nem leszek) és összeférhetetlenségük is; ráadásul az új eszmék elfogadtatásához nagyfokú agresszivitás szükségeltetik. A kultúrtörténet legnagyobbjai gyakorta nem feleltek meg a társadalom által elvárt „jóemberség’” fogalmának. Sőt, másképp-gondolkodásukból adódó szokatlan viselkedésük, vagyis nonkonformista magatartásuk az átlagos-„normális” emberek nagy tömegében deviánsnak, egzaltáltnak, nemegyszer őrültnek láttatja őket.
Mindez tetten érhető Petőfi történetében. Elég Kossuth véleményére utalni: bizony tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyan ő, mint ember kiállhatatlanul gyarló volt. (Más kérdés, hogy ilyen gondolatai Petőfinek is lehettek Kossuthról…) Valóban, Petőfi szinte senkivel sem tudott hosszabb ideig harmonikus kapcsolatot tartani. Talán mindenekfeletti igazságszeretete és megalkuvásra képtelen személyisége miatt. Petőfinek magának is sok keserűséget okozott szembenállása a világgal, főleg összezördülései harcostársaival és költőbarátaival – még Vörösmartyval is.
Vándorszínészként 1943 őszén Debrecenbe már súlyos betegen érkezett. Részleges gyógyulása után 1844 tavaszán Egy hetes kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam kihez forduljak? Nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg a szeme egy szegény rongyos kis vándorszínészen…? A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez… A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, és lett pénzem és nevem. – E nagy férfi, kinek én életemet köszönöm, a kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam, vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty.
Aztán Vörösmarty a nemzetgyűlésben 1848. augusztus 21-én a hadügyi előterjesztésben a többséggel szavazott, amit Petőfi Sándor – joggal – súlyos morális hibának tartott:
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
(Vörösmartyhoz, 1848. augusztus 22.)
Kérdés azonban, hogy a jótevőjének tartott költő-géniuszt feltétlenül nyilvánosan és „halhatatlanul” kellett megbélyegezni? Nem tehette volna meg ezt személyes találkozásukkor vagy levélben? Persze, akkor nem Petőfi lett volna… Amolyan önáltató védekezésképpen fogalmazhatta meg: Én magammal akarok békében élni, nem a világgal – de gyakorta ez sem sikerült neki.
Több géniusz az alkohol vagy a drog mámorától remélte e „szent őrület”, az ihletcsiholás elérését. Petőfinek erre nem volt szüksége – elég volt „belső tüze”.
Az emberek személyisége azonban nemcsak a született adottságoktól, a génektől, hanem a külső hatásoktól is függ. Ezek közül a legfontosabbak a kisgyerekkori impulzusok. Petőfi személyiségét az apa–fiú viszony döntően befolyásolta.
a szokásosnál is erőszakosabb
A 20. század elejéig az apák általában családjuk teljhatalmú urai voltak, és a testi fenyítés mindennaposnak számított. Petőfi apja a szokásosnál is erőszakosabb személyiség lehetett. Hatvany Lajos írta: Petőfi apja már külsejében is magán hordozta a házi zsarnokság zord jegyeit… A házi zsarnok, aki a hatalmába került asszonyt megtöri, e zsarnokságát lehetőleg a gyerekeire is kiterjeszteni igyekszik. Sikerrel. Szántó Gábor András idézte Töri József, Petrovics István vágólegényének elbeszélését: a kis Sándor már négyéves korában nagyon tartott, sőt nagyon félt… mogorva természetű apjától, aki minden gyermekcsínyéért megfenyítette, s aki a gyermeknek kora feletti elmés megjegyzéseit is mindig elhallgattatta, mert nem szerette, ha a gyerek okoskodott.
Az apát motiválhatta fia születésének késedelme is. Petrovics István 1918. szeptember 15-én vette feleségül Hruz Máriát, Sándor pedig csak 1823. január 1-én látta meg a napvilágot. Szokás idézni, hogy az apa örömében táncot járt a szobában várva várt fiúgyermekével a karján. Az öröm, a születésnek mindenkor kijáró érzelemnyilvánítás mellett, azért is jogos volt, mivel a Petrovics házaspárnak az esküvőtől számított 51 és fél hónapot kellett várni fiuk világra jöttére. A szülők termékenységével tehát gond lehetett, hiszen ha egy év alatt, rendszeres szeretkezés mellett nem történik fogamzás, annak oka van. Az 51 és fél hónapból le kell vonnunk a terhesség 9 hónapját, az így fennmaradó 42 és fél hónap is súlyos termékenységi problémára utal. E feltételezést támasztja alá, hogy Sándor világra jöttét csak 68 hónappal követte öccsének, Istvánnak születése. Az akkori hosszú ideig tartó szoptatás fogamzásgátló hatása náluk nem érvényesülhetett, mivel az anya teje a születést követő 5. héten elapadt. Így a két szülés közötti idő is megerősíti a házaspár termékenységi problémáját. Mindez magyarázhatja, miért nem lett több gyerekük.
A hirtelen haragú Petrovics István – a kiskunfélegyházi Móczár Lajos szerint, akit Hatvany Lajos idézett könyvében – a hosszú várakozás után született elsőszülött fiát többször fattyúnak nevezte. Azt állította, hogy: az nem az ő fia, hanem segédjéé; a feleségével is goromba volt s egyáltalán nem akarta a háznál megtűrni az újszülöttet… Mindig azt kiabálta az öreg Petrovits, miért nem dobták az úton a hóba, vagy legalább miért nem fürösztötték meg a hóban, hogy így elveszett volna.
Révész Zsófia, a költő unokatestvére szerint, ahogy Hatvany Lajos könyvében olvasható: Petőfi félt az ő atyjától. Atyja nagy haragja elől mindig kitért… mikor ez botot vagy kést fogott rá magával nem bíró perceiben… nem mert dacolni atyjával; még akkor sem, mikor megtagadta tőle még a kenyeret is… tűrte atyja szigorúságát, éhezett miatta, – de azért folyvást szerette… Sokszor az apai ház szénapadlásán volt kénytelen meghúzódni, hogy… atyja haragját kikerülje. Tóth Sándor könyvében beszámol arról, hogy egyszer az apa egy elszakított nadrág láttán kezdte nadrágszíjjal verni a szárazmalom tetejéről csúszdázó, felhasított lábú kisgyereket, akit az édesanya mentett ki a keze közül. Ugyancsak Tóth Sándor idézi Petrovicsék szolgálólánya, Szöllősi Éva vallomását: Petrovics nagyon gyűlölte a Sándor fiát. Egyszer oly erősen kifakadt, hogy jobb lett volna, ha kivetettelek volna a hóra a Kiskőrösi útban, had ettek volna meg a varjúk.
Szántó Gábor András szerint ezért térnek vissza motívumok Petőfi műveiben: az Apostolban Szilvesztert csecsemőkorában egy kocsma havas küszöbére tették ki, a János vitéz Kukorica Jancsijának mostohaapja – a saját apjától hallott – átkot mond:
Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
Ezért tartottalak? Ezért etettelek?
Talán az sem csak „költészet”, hogy az apa saját gyermekét szúrja le a Tigris és hiéna című drámában. Az autokratikus természet és mészáros-jellegű nevelési agresszió a fiúban dacreakciókat váltott ki, makacs és önfejű lett, ami később hatott társasági viszonyaira is. Maga a költő visszahúzódónak, társaságkerülőnek írta le magát:
Komoly fiú valék.
Míg társim a hazatérő tehéncsordát
Esténként kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat,
S némán szemléltem a szárnyokat próbáló
Kis gólyafiakat.
(A gólya. Szalonta, 1847. június 1–10.)
A tizenéves kor „az emberré válás időszaka”, amikor a gyerekekből öntudatos ifjú lesz. Ilyenkor „leválnak” szüleikről, és saját lábukra állva akarják életüket alakítani.
Az addigi „terrorista apa–kiszolgáltatott fiú” viszony két egyenrangú fél kapcsolatává vált a Petőfi-családban is. Az újszerű apa–fiú konfliktus ismert kezdete az aszódi epizód, melyet Petőfi írt meg az Úti jegyzetekben. Amikor a színi pályát akarta választani, apja egy percig sem késett pokoli örvénybe sűlyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részein. Kemény Mihály híven tolmácsolta Petőfi szavait: Midőn őt felém hömpölyögni láttam, elébe siettem és a kezét meg akartam csókolni, de ő hátravonván mind a két kezét, nem engedé meg… Lakásomra visszatérve szobámba léptünk, hol apám anélkül, hogy észrevehettem volna, becsukta az ajtót. Azután a marhák terelésére szolgáló szerszámmal kegyetlenül elverte rajtam a port – közbe-közbe felkiáltva: ‘Hát kell-e Borcsa? Kellenek-e a komédiások’.
vágyának megfelelően
Petőfi valóban Aszódon akart először színész lenni, amit be is jelentett tanárának, mivel felvételéhez az iskolai bizonyítványára is szüksége lett volna. Emiatt és Borcsa iránt érzett kamaszszerelme miatt tanára bezárta a „karcerba”, vagyis az iskola börtönébe, és értesítette apját „bűneiről”, aki hamar Aszódon termett és durván bántalmazta. Az akkor már elszegényedett család 16 éves fia Aszód után a felvidéki Selmecbánya evangélikus líceumában folytatta tanulmányait, ahol rászorult az ingyen ebédre is. Az ottani Magyar Társaságban verseivel sikert aratott és az iskolai önképzőkörben is buzgón tevékenykedett. Mégis, egyik szlovák tanára, aki állítólag magyarul is alig tudott, éppen kedvenc tantárgyából, magyar történelemből buktatta meg. Továbbá megint értesítették apját korhelykedéseiről, iskolai mulasztásairól és színházba járásairól. A fiatalember ezért fölszedte sátorfáját és vágyának megfelelően színésznek állt. Petőfi tudatában az akkoriban mélyen megvetett színészet a művészet egyik magasztos megnyilvánulásának tűnt, amelyet összeegyeztethetett másik vágyával, a költészettel. Tette miatt, ahogy Ferenczi Zoltán írta, apja Sándort kitagadta… s megtiltotta, hogy valaha még a küszöbét átlépje. Hatvany Lajos szerint a fiú sem maradt adós: Én nem vagyok Petrovics, hanem Petőfi. Atyámmal keményen meghasonlottunk – kitagadtuk egymást – jelentette ki Sárkány Jánosnak. A régi magyar nyelvben a Pétert Petőnek mondták, és mivel Petrovics a szlovákban Péter fiát jelenti, a Petőfi hű magyar fordítás, amit a költő először 1842. november 8-án használ, a Hazámban című vers megjelenésekor. Később hivatalosan is magyarosította családnevét.
Korábban az elmebetegségek két fő csoportjába a tudathasadást (az ún. skizofréniát) és a kedélybetegségeket (az ún. affektív pszichózisokat) sorolták.
Az utóbbin belül két típust különítettek el. Az egyikbe az egyirányú vagy egypólusú (ún. unipoláris) kedélybetegségek, a gyakoribb depressziók és a ritkább mániák tartoztak. A másikba a kétpólusú (az ún. bipoláris) kedélybetegségek kerültek, amelyre a mánia és depresszió váltakozása jellemző, ezért is beszélünk mániás-depresszióról. Az újabb kutatások szerint azonban a szélsőséges kedélynek három fokozatát helyes megkülönböztetni: a szélsőséges kedélyű személyiséget, a szélsőséges kedélyállapotot és a szélsőséges kedélybetegséget. Az utóbbi csak a szélsőséges kedély romlásának végső stádiumában következik be – ekkor kórházi kezelésre van szükség. A szélsőséges kedély első és második fázisában tartózkodunk a betegség stigmatizáló megnevezésétől.
A művész-géniuszok sajátos személyiségéhez és kreativitásához gyakorta társul a szélsőséges kedély. Az ihletettség lázas állapotában gyorsabban jár az agyuk, ezt a „mániás” fázist követi – az agy kiszipolyozása miatt – a kimerülés, amit a művészek alkotói válságként/bénulásként élnek meg, és ez valójában a depressziós fázisnak felel meg.
Mindezek Petőfinél is tetten érhetők. Gyulai Pál írta, hogy Volt ugyan néha idő, midőn kitörő kedve és bizarr szeszélyei nem ismertek korlátokat s végletekbe ragadták. Ferenczi jellemzése pedig: Könnyen ment a végletekbe, melyektől eléggé óvakodni nem tudott. Ezt maga is tudta, hogy forró és forrongó természetét fékezni nem bírja s kitörései annál erősebbek voltak, minél inkább akarta s nem bírt velük. Az ingerlékenység és túlságosan érzékenység napjai voltak ezek, mikor csaknem összeférhetetlen volt. Ilyenkor maga is elvonult, elzárkózott vagy elutazott. Rendesen szobájában meghúzódva, kemény léptekkel járt alá és fel és senkit sem fogadva ilyenkor alkotá legszebb verseit.
Így élte meg mániás időszakait:
Nem tudom, mi lelt ma engem,
Jókedvemben nincs határ;
Danolhatnék, fütyölhetnék,
Egyikhez sem értek bár.
(Mi lelt? Pest, 1844. szeptember)
De megismerte a depresszió kínjait is, mégpedig mániás-depressziós kedélyének változásaképpen. Verse orvosi tankönyvben is idézhető:
Nincsen oly bú,
Mint az én búm.
Oh ha én busúlok!
Keblem egy oroszlánbarlang,
S szívem benne bárány;
Szaggatják az éhes oroszlánok
Fogaikkal, körmeikkel.
Vérét isszák,
Csontját rágják És velőjét szíják
….
Olyan öröm sincs,
Milyen az én örömem.
Oh mikor én örülök!
Keblem egy édeni kert
A rózsa e kertbe’ szivem.
Napsugarakkal,
Tarka lepkékkel
Játszik e rózsa,
S zeng körülötte
A csalogány.
És jön az angyal,
És leszakítja e rózsát,
S illeti csókkal,
S keblire tűzi,
S véle az égbe röpül!
(Búm és örömem. Pest, 1845. szeptember 10-24. között)
Életrajzának és költészetének ismeretében nála előbb a mániás fázis jelentkezett, ami általában 21 éves kor előtt érzékelhető. Ennek jellegzetes tünetei költészetében is igazolhatók, ilyen a gyors alkotás: a vers könnyen születik, hiszen a belső indulatok levezetését szolgálja. Például a János vitézt 1844 novemberében 6 nap és éjjel írta meg. Kézirataiban ritka a javítás, hiányzanak az alkotás gyötrelmének jegyei.
bombasztikus túlzások
A mondanivalót az aktuális benyomások, élethelyzetek és hangulatok határozzák meg. A stílusra a kíméletlen őszinteség, a mérlegelés hiánya, a szókimondás, a közvetlenség és az emelkedett hangulat jellemző. Ez utóbbi eufórikus megnyilvánulása lehet a túl optimista és magabiztos, sőt, hencegő-nagyzoló, bombasztikus túlzásokra hajló, gátlástalan kitárulkozás, a könnyed, de nemegyszer felületes humor. Verstanilag jellemző a forma bizonyos fokú elhanyagolása, a ritmust a hangulat szabja meg, ami általában könnyed és pattogó. A rímeknek csak az utolsó tagjuk cseng össze. Gyakoriak a szóismétlések. A versek terjedelme függ a mániás feldobottság fokától. Minél intenzívebb a mánia, annál rövidebbek a költemények (Szabadság, szerelem!), míg a kedély csillapodása kedvez a hosszabb műveknek (Az apostol).
Petőfi életében a kreativitásából és mániás kedélyéből adódó költői elvárás és a társadalmi valóság egybeesett:
O nem, nem! engem a rendes élet
Időnek előtte megölne, tudom;
Költő vagyok, költőileg kell
Végigrohannom az életuton!
(Javulási szándék. Pest, 1844. március-április)
A mániás fázist követi a depresszió – a Petőfi életét alaposan ismerők számára ez nem újdonság; kortársai erre utaltak a bús magyar megnevezéssel. Sass István szerint is gyorsan esett egyik szélsőségből a másikba, mert amennyire ellenálló és edzett volt… testileg, annyira a hatások és ellenhatások pillanatnyi befolyása alatt állt lelkileg. A legjellemzőbb az állandósuló szomorúság, rosszkedvűség, levertség, kétségbeesés, reménytelenség, pesszimizmus, ami a tehetetlenség és haszontalanság érzése miatt a meg-nem-felelés, bűnösség és önvádlás gondolataival társul, és végül halálvágyba torkolhat. Mindezek magyarázzák világgyűlölő korszakát.
A szélsőséges kedélyre az alvászavar is jellemző. Petőfi is panaszkodott álmatlanságra, illetve álmai minőségére: Irtóztatok koronként álmaim (Álmaim. 1845. október 16 – november 25. között). Korábban a túlérzékenységgel-ingerlékenységgel, alvászavarral, fáradékonysággal járó idegállapotot neuraszténiának nevezték. Jelenlegi tudásunk szerint ez általában a mániás-depressziós kedély részjelensége;.
Már katonáskodása idején, 1841-ben megállapították „kedély-betegségét”. Akkor azonban nem volt beteg, csak tipikus mániás-depressziós személyiség. Később – 1844 elejétől 1845 közepéig – átlépett a mániás-depressziós kedély depressziós állapotába. Ekkor fájt neki az élet, úgy érezte: fejemben éj van (ez a depressziós fázis alkotói bénultságának költői kifejezése), félt a megőrüléstől, megátkozott teremtménynek tartotta magát, megátkozza a bölcsőjét és áldja koporsója készítőjét. Orvosi szempontból kétségtelennek tűnik, hogy szélsőséges kedélyállapotának mániás-depressziós típusán belül, a korábbi tartós és jellemző mániás szakaszokat követően akkor jelentkezett az első komolyabb depressziós fázis. Ennek kiváltását külső tényezők provokálhatták. Egyrészt a gonosz emberek a földi életet / Oly feketére mázolják (Világgyűlölet. Pest, 1846. április 24–30.), másrészt úgy érezte a világ eltaszít, mint dögvészest. Mindehhez az alapot mániás-depressziós szélsőséges kedélye és személyiségének kreativitással is kapcsolatos túlérzékenysége szolgáltatta.
Ahogy ma leválasztjuk a korábban szélsőséges kedélybetegségnek tartott kórállapottól a szélsőséges kedélyű személyiséget és kedélyállapotot, a skizofrénia-betegséget is megkülönböztetjük a skizoid személyiségtől. Míg a skizofrén betegek gyakorisága a népességben 0,8–1,0 % körül van, a skizofréniához bizonyos tekintetben hasonló viselkedésű, de nem beteg (orvosi kezelésre nem szoruló) emberek aránya ennél sokkal nagyobb. A skizoid személyiség is bizonyos átfedést mutat a kreativitásra jellemző jegyekkel. Sok géniuszt tartottak skizoid személyiségnek. A skizoid személyiség néha skizofrén lehet, ilyenkor az alkati jegyet a betegség bevezető fázisának tekintjük. A skizoid személyiségek többségében azonban szerencsére erre nem kerül sor.
Mindezekre azért térek ki, mivel már régen felismerték a szélsőséges kedélybetegség és a skizofrénia ötvözetének számító skizo-affektiv betegséget.
E két lelki állapot enyhébb megnyilvánulása is társulhat – ennek Petőfi néhány költeményében is van nyoma. A tudathasadásos elmezavar jellemző tünete, hogy a beteg másnak (Jézus Krisztusnak, Napóleonnak vagy más hírességnek) képzeli magát. Ehhez hasonló érzékelhető költőnk Halhatlan a lélek című versében.
Nem az indiai kultúrában elfogadott lélekvándorlásra, hanem – lehet, csak költői játékosságként – ideáljainak helyébe képzeli magát. Az Itt állok a rónaközépen vagy Az őrült is skizoid személyiségre utal.
Lelki válságából sikerült kilábolnia, ebben több tényező segítette.
A környezetváltozás és a magány:
Gyógyulj meg, én szivem, ha
Még gyógyulnod lehet!…
(Elhagytam én a várost...Szalkszentmárton, 1846. április 10–24.)
Ráérzett, hogy Pest helyett a vidéki nyugalom és a természet szépsége gyógyír:
A pesti utcák holt hideg kövén,
Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
A csüggedés, az életunalom. –
Ujjászületteml… a falusi lég, a
Sötét erdőknek zúgó lombjai,
Lombok felett a csattogó madár,
A fák alatt a hallgatag virágok
Föléleszték elájult lelkemet;
(Levél Várady Antalhoz. Dömsöd, 1846. május 22.)
Fontos, hogy versbe írta kínjait – „kiírta” magából. Végül 1846 nyarán beköszöntött életébe a nagy szerelem.
Nem csoda, ha újra élek,
Mert hisz újra láttam őt!
Visszaszállt belém a lélek,
Eszmélek, mint azelőtt.
(Nem csoda, ha újra élek. Nagykároly, 1846. október 22–23.)
nyughatatlan természet
Petőfi első életrajzírója, Ferenczi Zoltán szerint édesanyjától örökölte hallgatag és magányt kedvellő természetét, érzelmeinek lágyságát és melegségét s fogékony kedélyét a behatások iránt. De másfelől heves, lobbanékony s elhatározásaiban éppen oly megingathatatlan volt, mint apja. Tőle örökölte egyszersmind a nyughatatlan természetét, az utazás, vándorlás kedvét, mely folyton változó benyomásos, a sokféle hatások iránti fogékonysággal kapcsolatban lényegesen hatott költői sokoldalúsága kifejtésére… Röviden, benne apjának és anyjának alaptulajdonai föltalálhatók, de nagy arányokban s ezért szellemi alkatának leglényegesebb alkatelemei a fellobbanó szenvedély és lágy érzelmesség.
Petőfi Sándor szélsőséges kedélyének családi öröklődéséről ma sem tudunk sokkal többet és okosabbat mondani. Mindezek ismeretében viszont nagyon is igaz Babits Mihály állítása, hogy Petőfi nem a lelki egészség legtipikusabb esete.
Az életkor előrehaladtával a szélsőséges kedélyállapot, kivált, ha skizoid személyiséggel társul, általában súlyosbodik, különösen, amíg nem alkalmazták a korszerű gyógyszereket és pszichoterápiát. Petőfi életében ilyen kezelések nem léteztek. Sokan feltették a kérdést, mi lett volna vele, ha életben marad. Tudom, szentségtörés leírni, de vágya: a csatamezőn meghalni a világszabadságért, talán a legméltóbb alternatíva.