EMIGRÁCIÓ

Miért maradnék itthon, kérdezte időnként Karim. Ilyenkor mindig összevesztünk. Az embernek vannak kötelességei a hazája iránt, akkor is, ha a hazája csak kevés perspektívát kínál neki. Karim azt mondta, ezek egy nacionalista szavai, ezzel jól meg is sértett, a kormány azokban az években alaposan lejáratta a nacionalizmust. Végül mindig beleuntunk a vitába, és megkérdeztem, hová költözik. Karim Amszterdamot mondta először, aztán általában Londont, Berlint és Koppenhágát valamilyen sorrendben. Az utolsó középiskolai évhez közeledve egyre többször merült fel közöttünk a kivándorlás témája. A jogi egyetemet már külföldön akartuk elkezdeni.

Az utolsó hónapokban sokat jártunk ki a Tunisz melletti strandra Sidi Bou Saidban. Aki nem volt még itt, sárgára váló fehér házakat képzeljen maga köré, végig az utcák mentén, amiknek a vége a tengeri homokba szalad. Ez a láztól világító part csak az esti órákban vette fel az európai strandokra jellemző szürkés színt. Ilyenkor a napernyőket összecsukták, a kiürült nyugágyak körül cigarettaszagú öregek keringtek, hogy a turisták által elhagyott dolgokat összeszedjék. Az ország nagykövetül küldte a külföldiek elé ezt a kifestett és felszalagozott földcsíkot, de mint minden diplomata, Sidi Bou Said is lopott a vendégeitől. A strandon töltött délutánok lefényképezve élnek a fejemben, naptej és forró szél hozta hőség szagában. Karimból ez a kép maradt itt, bár mostanra ő is nagyon öreg lehet valahol. Bennszülött arca, androgün tekintete, akár egy piramismunkás az én lombard vonásaim mellett. Magamban ezt a koravén fiút nézem, és a kivándorlásra gondolok.

Van egy emlékem ismeretségünk korai szakaszából. A francia színházban voltunk, a nézőtéren a családjainkon kívül néhány tanárunk is ott ült keményített gallérban, fényes nyakkendőben és zakóban, aminek a szabása valaha előkelőnek számított. Kortársunk, Orpheusz, ilyesmi címe lehetett a darabnak. Orpheusz gitározott és hajléktalanokkal énekelt, a ruháját fekete foltokkal pöttyözték, hogy látszódjon: benzinszaga van. Egy függöny jelképezte az Alvilág kapuját, ahol nem tudta Eurüdikét áthozni, aki így örökre hátra maradt. Lapos, túlírt ostobaság volt az egész, a legsematikusabb darab abban az évben, pedig modernnek szánták. Karim az első felvonás végén rám nézett.

– Nem bírom tovább – mondta.

Körbepillantottam. A szüleim lelkesedést színleltek, a tanáraink illedelmesen igazgatták a mandzsettájukat. Titkolták, hogy unatkoznak, mert a helyben még ekkor is az európaiak színházát tisztelték, pedig a franciák hatvan évvel azelőtt kivonultak. A második felvonásra már nem maradtam, Karimmal kisomfordáltunk a szünet vége előtt. Aznap este egyikünk sem bírta el a belváros nehéz levegőjét, ezért elindultunk kifelé, mint akik álmukban járnak, csak ki belőle. Egy autópálya szélén kötöttünk ki. A korlátnál a földre terítettük a zakónkat, és a kamionokat figyeltük, ahogy kizúgtak az éjszakába, hogy új árut keressenek a fővárosnak.

Ha azt mondtam Karimnak, hogy érdemes itthon maradni, azt válaszolta, egyszer jöjjek ki a kertvárosból, nézzem meg a népet magamnak. Ebben igaza volt, az ország nagy részéből öregségemre is keveset láttam. De hát úrifiúnak született ő is, az apja bíró volt a legfelső bíróságon. Ezért sem voltam hajlandó pont az ő kedvéért feladni az álláspontomat. Csak azért, mert én nem ismerek egyet sem, még biztosan vannak jóravaló szegények is Tuniszban, akik munkával szeretnének maguknak jobb jövőt. Szorgalmas nép ez, mondogattam.

A színház estéjén, visszatérőben az autópályától, a munkásnegyedben a földön hasaló koldusba botlottunk. Karim megkérdezte, rá gondolok-e jóravaló szegények alatt. Azt feleltem, hogy ne azonosítsa Tunisz minden szegényét ezzel az egyel. Különben sem kellene ítélkeznie olyanok felett, akiknek semmit sem tud az életéről. Lehet, hogy ő is önhibáján kívül került ide. A koldus felébredt, és álmosan eldarálta, hogy az állam tehet a szegénységéről, mert az elnök záratta be a gyárat, ahol addig dolgozott, most pedig Allah nevében segítsünk neki. Reflexből franciául szabadkoztunk, hogy turistának tettessük magunkat. Meglepetésünkre a férfi is franciául válaszolt:

– Pourquoi toi? – kérdezte – Miért beszéltek mások nyelvén?

Ez mindenesetre megértette velem, milyen mélyreható volt Tuniszban a gyarmatosítás.

Az ország megismerését szolgáló kalandjaink közé sorolhatjuk azt a kirándulást is, amit a fővároson kívüli mecsethez tettünk. A franciák előtt kormányzó pasa építtette, de később az európaiak hagyták leromlani. Az összedőlt kupolát támasztó oszlopokon még látszott kevés a jellegzetes kék festékből. Törvény írta elő, hogy gimnazistaként olcsóbban mehessünk be, de a jegyárusító bácsi elégedetlennek látszott, amikor ezt elmondtuk neki. Nehezen értettük, amit mondott, de a morgásából világos lett, hogy nem akar nekünk diákjegyet adni.

– A bevételt a helyreállításra költjük – hámoztuk ki. – Én azért harcoltam a forradalomban, hogy újra hihessek Istenben, nem pedig azért, hogy a politikusok meggazdagodjanak. Fenébe a szabadelvűséggel.

Karimmal addigra már nem tettünk úgy, mintha vallásosak lennénk. Lányokról beszélgettünk, ahogy a mecset derékig gyűrt falain sétáltunk. A jegyárusító bácsi szúrósan méregetett, amikor kifelé mentünk. Karim azt kérdezte tőlem, milyen kötelességei vannak egy olyan ország felé, amelyik nem kedveli őt.

Minden évben, a nyár előrehaladtával a hőség elviselhetetlen Tuniszban, ezért ilyenkor a munkanap végén a főváros lakossága autóval vagy vonattal a tengerpartra özönlik. Tanárainkkal, szüleinkkel, barátaink családtagjaival futottunk össze ilyenkor az öltözőkben, a büfék előtt, a zuhanyzóknál. A hőségben még inget sem tudtak venni, izzadt, kerek, szőrös válluk fedetlenül pirult a napon. Az egyetemválasztáshoz közeledve a legtöbb osztálytársunk, aki képes volt elcsípni valamilyen nemzetközi ösztöndíjat, már külföldön volt. Minden alkalommal, amikor ez megtörtént, gratulálnunk illett a szüleiknek.

– Biztosan sokra viszi.

– Igen, igen – mondták ők tétován –, tudjátok, nagyon keményen dolgozott érte.

És tűnődve maguk elé, vagy egy távoli pontra meredtek.

Egy tanárunk csak legyintett, amikor gratuláltunk a lánya sikeres római pályázata miatt. Miért lett nekünk olyan sietős?, kérdezte egy keserű nagybácsi egyszer. Tényleg, miért is?, merült fel bennem. Karim a szemét forgatta, miután az öregember eltűnt. A nyugdíjas vagy afelé közelgő generáció okkal érezte úgy, hogy a fiatalok irtóznak az országtól, amit megörökölni készülnek tőlük.

Ők azt hitték, a vallás miatt van. A forradalom után újra népszerű lett, de a politikai iszlám hívei hiába követelték, mindenki tudta, hogy sem a kormánynak, sem a társadalomnak nincs bátorsága bevezetni az iszlám törvényeket. Tény, nem is tudtunk tagadni, a parlamentarizmus a kezdetektől csak a franciák utánzása volt. Az iszlámtól már Ali, a diktátor is félt, aki a franciák után uralkodott, amíg ki nem tört a forradalom. Amikor a szüleink elűzték Alit, az csak a felszínre hozta az igazi problémát, amit még a franciák hagytak itt: Tunéziában két ember többé nem ismerte fel egymást, nem voltunk többé nép, csak iszlám-hívők és nyugatosok. Mégis, az igazi ok, amiért menni akartunk, sokkal prózaibb volt. Abban az évben a tunézok ötöde élt szegénységben, és a fiatalok csaknem fele nem talált munkát. Abban az évben egy miniszter így szólította meg beszédében a fiatalokat: ti csak nyaralni jártok a hazátokba.

– Béke nélkül a gazdaság nem működik – mondta mindig Karim, tehette, hobbiból tanult némi közgazdaságtant –, viszont az éhes emberek nem nyugszanak meg, amíg nem láttak egy kis pénzt. Forrongó, bizonytalan országba csak úgy fektetnek be a vállalatok, ha biztosak benne, hogy visszakapják a pénzüket. Így adósodott el Tunézia.

Azzal visszadőlt a nyugágyra és becsukta a szemét, a lábával vonalakat húzott a strandhomokba. Az ilyen nagy levezetések jellemzőek voltak rá. Nem vonta kétségbe az öregek jó szándékát, amikor kirobbantották a forradalmat, az eredményt illetően viszont voltak észrevételei. Komolyan hitte bárki, hogy egyből működni fog a demokrácia, amin Európának évszázadokat kellett kísérleteznie?

Már mondtam, hogy a kivándorlásról szóló legtöbb vitánk azzal ért véget, hogy ő elmondta, hová költözne. Ezután általában albérleteket nézegettünk a kijelölt városokban. Iskola után is ezeket hasonlítottuk össze. Karim azt mondta, bolti pakolóként keresne annyit, hogy egy másik diákkal közösen fizetni tudjanak egy kis lakást. Ilyenkor várakozóan elhallgatott, én pedig a panelházak hullámzását néztem, ahogy egyik magasabb, másik alacsonyabb volt. Ezek teljesen színtelen dobozoknak épültek, hogy lehetőleg ne szívjanak fel túl sok napfényt. Közönnyel álltak az út mellett, akár több tucat ránk borított hatalmas halotti maszk. Felötlött bennem, hogy semmit sem tudok Amszterdamról vagy Koppenhágáról, hol járnak a buszok, milyenek a lámpák.

A strandról idővel elmaradoztunk, pedig akkor kezdett csak igazán beköszönteni a nyár. A parton minden szülő titokban szomorú volt, vádlón nézték a tenger sós vizét és aki csak engedte, mindenkinek fényképeket mutogattak az elköltözött gyerekükről. Én akkor még ostobaságnak tartottam ezt.

Ahogy a strandra nem jártunk többet, helyette inkább Karthágóba sétáltunk ki egyre gyakrabban. Karthágó ma rom Tunisz külvárosában, mert a rómaiak így akarták. Északról hajóztak le és véres bosszút vettek Afrikán. Karthágót sóval hintették be, ezért sosem tudom borzongás nélkül végigjárni a köveket. A paloták falai még ma is szenesek attól a naptól, hogy a légionáriusok felgyújtották a várost, néhány helyen törött boltív tárta csonka karjait az ég felé, mutatva az ország kifosztottságát. Volt, hogy csak csendben lépkedtünk itt, és volt, hogy nevetnünk kellett valamin, hogy elűzzük hirtelen félelmünket. Ezek a falak évezredek óta porladnak, és ezer év múlva talán már ennyi sem fog megmaradni belőlük, mondta egyszer Karim. Kevesebb van nekik hátra, mint amennyit itt töltöttek. Karthágó kövei búcsúzkodtak.

Mégis királyi romok voltak. Ezekhez egyszer majd vissza fogok jönni, mondta egy pirosló délutánon Karim az egyetemi jelentkezés utolsó napjaiban. Itthon is maradhatunk, válaszoltam. Miért maradnék itthon? Karim bántóan értetlen volt aznap. Nem jó az embernek idegenben. Bátorság!, biztatott Karim. Vannak örökbefogadók, akik jobbak a szülőanyáknál.

– Nekünk még csak gumicsónakba sem kell ülnünk, lélekvesztőkre bíznunk magunkat a Földközi-tengeren.

Bátorság, végül is talán ezen múlott minden. Bátorság az ismeretlen pályaudvarokhoz, az idegen nyelvhez, a gálánsan lekezelő európaiakhoz, az otthoni ég helyére húzott sötét nordikus burokhoz. Benne megvolt, bennem nem. Az Amszterdami Egyetem jogi karára adta be a jelentkezését.

Hónapokig nem találtam a helyem, miután Karim elment. Még csak nyár közepe volt, de ő nem akart tovább maradni. Újra eljártam Sidi Bou Saidba. Ősszel elkezdődtek a jogi tanulmányaim, esténként néha elkísértem a szüleimet a francia színházba. Két felvonás között az öregek gratuláltak rajtam keresztül Karimnak is, amiért felvették Amszterdamba.

– Azért jól teszed, hogy te itthon maradsz. Valakinek minket is el kell majd temetnie.

Így adták tudtomra, hogy titokban milyen gyilkosan irigykednek a szüleimre. Amikor felvettek engem is jogra, tudtam, hogy az ország fogsora bezárult körülöttem, sosem jutok ki Tuniszból.

Karimmal fél évig még beszéltünk néha, és képeket is váltottunk. Az albérlete olyan volt, mint amilyet elképzeltünk. Egy vidéki sráccal bérelte közösen, ő is Tunéziából ment ki.

Lassan a negyedik évtized telik el azóta, hogy elment. Tunézia nem lett gazdagabb, a politikai iszlám pártjai tovább követelték a demokrácia eltörlését. Tunisz minden évben egyre kegyetlenebb nyarakat látott. Európai arcom megráncosodott és elsötétült, göndör hajam lassan egyenes lett. Ügyvédként maradtam a kertvárosban, ahol legalább sosem volt kimaradás a folyóvízben és az áramban. Azt hiszem, tényleg sosem ismertem meg az országomat igazán.

A jogi karon harmadik évben kezdtem a perrendtartást tanulni, ekkor már elmaradoztak a beszélgetéseink. Arról már nem is hallottam, végül lediplomázott-e. Egyetemista éveim éjszakáin, néha részegen, néha örömmel, néha szomorúan sokszor kisétáltam a külváros pogány romjaihoz. Karthágóban, ha jártam, bár megígérte, egyszer sem láttam őt. Délibábként sem bukkant fel, sohasem jött vissza.

---

kép | Zied Ben Romdhane (Tunézia) | Menekülés

A 2011-es tunéziai forradalom, az „arab tavasz” nyitánya, reményt ébresztett a demokráciára, társadalmi igazságosságra és szólásszabadságra vágyó tunéziaiakban. Az ezt követő évtized azonban politikai bizonytalanságot, tartós gazdasági válságot és társadalmi egyenlőtlenséget hozott, ami különösen a fiatalokat érintette. Tunézia lakosságának több mint 40%-a a 15–34 éves korosztályhoz tartozik, a 24 év alatti fiatalok körülbelül 40%-a munkanélküli.

felső kép | Középiskolás diákok ünneplik a tanév végét a Sidi Bou Said strandján. A vonattal könnyen megközelíthető partszakasz a különböző társadalmi rétegekből származó fiatalok találkozóhelye. Tunisz, Tunézia, 2023. április 14.

A fotós a Magnum Photos munkatársa, az Arab Művészeti és Kulturális Alap, és az AIM LAB támogatásával dolgozott.

---

WORLD PRESS PHOTO 2024 kiállítás
BIODÓM 1146 Budapest, Állatkerti krt. 16.
2024. szeptember 20. – október 27.