ÁLMATLAN ÉJSZAKA
Az alvó ember éjszaka felkelt és kiszólt a sötétbe: vizet kért. Elfelejtette, hogy egyedül van. Az ágya körül árnyékok pihentek betegen, szétszórva, szolgálatra készületlen.
– Ott vagy? – szólt ki újra, de semmi. Éjfél, betokosodva állt a csend, kopogott a lépcsőfokokon.
Nem feleltek.
– Maradj – mondta és megpróbált visszaaludni.
Kevés bútora volt, a sötétben még kevesebbnek látszott. A kabátja a székre dobva hevert, egyik cipője eldőlt. Egyetlen szekrény tornyosult a fekhelye fölé. Nem talált vissza az álomba.
A szél, mint bagoly, megállt egy faágon és benézett az emberre. Szeme két mákszagú fekete gubó volt. Bent az álmatlanul forgolódó tanácstalanul bámult rá. A madár képében szálló szélre a Holdban fény tapadt, az ember felült, hogy rá is essen egy kicsi, de az átfolyt rajta, és lecsorgott a gangra alattuk.
faösztönök
Azt hiszem, rémálmom volt, gondolta az ember. Kint pislogott a bagoly. Gyakran álmodom veletek, madarakkal. A félelmemben laktok. De helyesebb azt mondani, hogy együtt lakunk benne. Találkozunk a félelem tisztásán, az egyikünk rémálma a másik nappala. Állat, régen jártál erre, gondolta. Ciripel, de csak a falióra bent, és rá a cincogó parketta, a deszkák, ahogy haláluk, megcsonkításuk, méretre vágásuk vértanúsága után a bennük lévő rostok még mindig válaszolnak a hőre vagy a vízre, a faösztönök még mindig kergetik bennük a nedveket, egymásnak ütköznek, tuszkolják egymást. Maguktól is recsegnek, nemcsak ha járnak rajtuk. Az ember izzadtan hánykolódott az ágyban. Az álmatlannak ennyi az éjszaka: a város házainak szoruló kemény matrac, ahogy az ég elé tolakszik, és rajta a legfáradtabbak sem találnak nyugalmat, akárhogy feszítik hátukat az átvizesedő Holdnak.
Huhogott és elszállt a bagoly, lába menyétvértől volt fekete. Az álmatlan ember ablaka alatt két betörő beszélgetése hallatszott, rabolni mentek, aztán ölni is talán. Számlálták a ház ablakait. A harmadikról leskelődve barátságot érzett irántuk, ők sem tudtak aludni.
Ahogy az ember elfordult a távolodóktól, tekintetét magukhoz hívták a három óra körül ébredező árnyékok. Sötétben a dolgok csak ötletek, vonaluk csalóka, megbízhatatlan. Egy felakasztott kabát gyereknagyságú denevér, székre hajított doboz az alvó fölé görnyedő alak. Az álmatlan ember szemét dörzsölheti és hallgathatja a legnagyobb csendben beszélgetni őket, ahogy szól egyik sötét a másikhoz: Halott vagy? Alszol?
Az álmatlan ember lelke elszorult. Hirtelen zajra riadt: a gangon a falakat részeg tapogatta, kereste az ajtaját, és félelmében a szomszédokhoz kiáltozott. Segítség, segítség. Az álmatlan befogta fülét, ahogy a mélyben a részeg tovább ugatta az eget, végre elhalkult, talán elaludt, talán agyonütötték.
– Jól vagy? – kiáltott le végre az ablakán át az álmatlan ember. Most sem jött válasz.
Csörömpölve, megtépett ruhában bukdácsolt be a néma csend az álmatlan ember szobájába. Útjában mindenhol levert dolgokat, mert vak volt. Ne haragudj, amiért nem hagylak aludni, mondta az embernek.
Valami nyomta az ember mellkasát. Úgy érezte, több liter vizet meginna most, hogy lenyelje a szúrást. Úgy érezte, a rémálom homokot töltött a mellébe.
A baglyot is újra hallani lehetett a lélek szorongásának óráján: huhogott, hú, miközben a napfelkelte előtt még utoljára rendet rakó, felsöprő szél halkan sírdogált, jaj. Az éjszaka összeszedte eldobált vértjét, köpenyét. Felült csatalovára, intett az égen hidegen sütő hercegnek, és mint király, kivágtatott a házak közül.