CSUPA NULLA
2002 július
Kiürült és ketyeg: ahogyan csak
Az elme. Zihál, kihagy, zihál: mintha
Értelme lenne még ennek-annak;
Bár a tudat beomlott színpadán, hol
Tűzfalra tűzfal tornyosul az egykedvű
Homályban, adódnak néha apró ünnepek:
Ünnepek; száz és száz megkínzott zászló,
Fájó gyönyörrel fellobogózott lélek. Mintha
Abroncsos szorításban, úgy szorong az elme
A fakóra koptatott, monoton sivárban.
A kő közönyéig rombolom magam, csak hogy
Felépíthessem, ami eleve – s az idők végezetéig –
Romos. Már a kezdet kezdetén túl késő volt,
Hogy mihez, nem tudhatom. Miután az Úr
Egy átdorbézolt éjszaka után az órájára
Nézett, és látta hogy csupa nulla,
„Túl késő van” – mormolta színtelen hangon,
És neki sem kezdett a Teremtésnek.
Mondom: csupa nulla; és mégis zihál,
Kihagy, ketyeg: a tudat összes emeletén és
Lépcsőfordulóján egyszerre van és nincs
A leszegett fejjel önnön köldökét fixáló idő.