CSÓRÓK ÉS MENŐK

Látleletemet hat elhangzott szóval kezdem. Ott fortyog, kavarog bennük, cikázik, lappang körülöttük úgyszólván minden, amiről szólni akarok.

Elhangzásuk helye: a Badacsony felé tartó vonat egyik szerelvénye.

A körülmények: egy fővárosi gimnázium tizenegyedik (utolsó előtti) osztályának tanulmányi kirándulása az osztályfővel és egy kísérő pedagógussal. A diákok falatoznak. Isznak is, ki bort, ki teát, kólát, gyümölcslét. Az egyik fiú szivarral kínálja szomszédját.

– Az ezerötszáz forintosokból való? – kérdezi a megkínált.

Az osztályfő felkapja a fejét.

– Te ezerötszáz forintos szivarokat szívsz? – fordul a kínálóhoz.

Ne firtassuk, hogy megrovó, felháborodott vagy inkább álmélkodó-e a hangja. A válasz, az a hat szó a lényeg.

– Szívok én tízezer forintos szivarokat is.

Amikor elismételték nekem a rövid párbeszédet, megpróbáltam látni az arcokat. Az ezerötszáz, sőt tízezer forintos szivarokat elfüstölő fiúét. Az osztályfőét. A közelben ülőkét. De elsősorban annak a fiúnak az arcát akartam elképzelni, látni, aki hetente két nap délután hattól este tízig, szombatonként teljes munkaidőben felszolgál a McDonald’s-ban. Szerettem volna, ha megvetés villog tekintetében, száját keserű harag préseli, de nem elkeseredés, s arcán semmiképpen se pillantsam meg jelét annak a konok elhatározásnak, amellyel Balzac regényében az illúzióiból kifosztott ifjú Rastignac méri fel az érvényesülés határtalan lehetőségeit hordozó Párizst. „Kettőnkön a sor”.

De nem tudtam elképzelni annak a gyerekembernek arcát, aki tízezer forintos szivarokról hall osztálytársától, és hetente tizenhat óra hosszat felszolgál a McDonald’s-ban, hogy érettségi után egyetemre kerülhessen.

a geci apám

Azt az általános iskolás gyereket látom… Lányom a vigyorgásáról is beszámolt. Együtt utaztak a buszon. – Az apám – mondja a szemüveges fiúcska, s a szó elé jelzőként a manapság unos-untalan elhangzó, melléknevesített főnevet harsogja: – az a geci apám az ócska Motorola mobilom helyett nem vesz nekem egy normális mobilt harmincezerért! Használjam azt a vacak tízezrest.

– Nem marad időm elkölteni a pénzt – panaszolja a húszegynéhány éves vállalati jogász.

Mi történt itt? Mi történik? – faggatom magam.

Kisiskolások, akiket azért gúnyolnak, mert otthon nincs számítógépük, s még egy mobillal sem rendelkeznek. Ők a bunkók, a prolik, sőt panel-prolik. Szánakozás vagy lefitymálás terhét viselő serdülők, akik nem látták a Niagarát, Írországban sem jártak, családjuknak még kocsija sincs. Menők és csórók közt az iskolai házirend is növeli a szakadékot. A síszünetben a tehetős családok iskolás gyermekei az osztrák Alpokban, svájci hegyekben, itáliai havasokban űzik a testedző sportot, esetleg – bár ez ritkábban fordul elő – honi sítáborban időznek, ugyanakkor a kis jövedelmű családban felcseperedők az osztályteremben matekpéldákat oldanak meg, a német alárendelt mellékmondat szórendjét gyakorolják, vagy a feltételes mondat bonyodalmait az angol nyelvben. „A tudás mint a vagyon hiányának büntetése a posztmodern pedagógiában” – PhD-re készülők figyelmébe ajánlható dolgozattéma.

A 70-es trolin egy férfi – nyilván szülő vagy pedagógus – azt panaszolja, hogy az iskolában az ötödik osztálytól már nincs napközi. (Talán kevesen igénylik? A tanulók talán vonakodnak a napköziben ülni?) A plázák játékgépeit délutánonként megszállják a gyerekek. A büfé és a játékautomata között ingáznak. Tavaly azt olvastam: a szülők átlag 600–1000 forintot szánnak egy-egy alkalomra. Idén bizonyára többet. „Jobb volna, ha az utcán lődörögnének?” Szülő kérdezte. Pedagógus kérdezte. A válaszom: – Kevésbé rossz volna. Az utcán az eget látják, meg fákat, bokrokat is. Az utcákat terek szakítják meg. Elvétve akad olyan tér is, amelyet nem leptek el hajléktalanok, ahol játszani, beszélgetni lehet, ahol nem a pénzhez kapcsolódik valamennyi látvány.

Mi történik itt? Körbetekintek.

Egy kimutatás szerint a tíz-tizenkét éves korosztály többet olvas, mint a két évvel idősebb, s a könyvolvasásra fordított idő az évszámok növekedésével egyre csökken. A fiatalok zömének nincs kapcsolata a könyvvel. Csupán azt olvassák, amit muszáj, esetleg azt sem. A vidéki főiskola angol tanszékén a felvételin a tanár – hajdani tanítványom – azt mondja a felvételizőnek: nevezzen meg egy angol nyelven alkotó brit írót, akit kivált kedvel. – Hemingway – hangzik az angolul folyékonyan beszélő lány válasza. – Hemingway amerikai, én brit író nevét várom. – A vizsgázó némi töprengés után: – A neve most nem jut az eszembe, az, aki a Huckleberry Finn-t írta…

Az egyetemeken sem sokkal jobb a helyzet. S a menő nyelvek hallgatóinak túlnyomó része nem szándékozik tanítani, főként állami iskolában nem. Szakfordítóként, tolmácsként sokkal többet fog keresni.

jól fizetett állás

A könyv a fiatalok zömének már nem nélkülözhetetlen társ, eszközzé vált, amelyre szükség van a diploma, a szakképesítés megszerzéséhez, az idegen nyelv elsajátításához, a jól fizetett állás elnyeréséhez. Fontosabb az internet, a kazetták, az automaták, a nyelvtanulás, a jövendő pályát előkészítő egyéb különórák sokasága, a szórakozás, a sport. A jelenség többé-kevésbé nemzetközi.

Vége a Gutenberg-galaxisnak? Megölik a gépek a könyvet?

Talán megismétlődik, amiről Victor Hugo ír regényében, A párizsi Notre Dame-ban. A könyvnyomtatás véget vet a vívódásainkat megtestesítő, lélekformáló katedrálisok építésének. Most a könyvek kerülnek sorra, s velük egy világkép pusztul el.

Szavak cikáznak előttem. Tizennégy éves kamaszgyerekek, tizennyolc éves fiatalok írták valamennyit. Kocsimmal megyek a munkahelyemre… Szabadidőmben lovagolni fogok a saját lovamon. Villám a Rózsadombon… Korán fel kell kelnem, a család még alszik, nem zavarom őket… Két kisgyereket szeretnék… Kétszobás lakás fürdőszobával… Én boldogságban fogok élni a családommal.

H. Sas Judit a Fordulat 16. számában megjelent tanulmánya az általános iskola nyolcadik osztályát és a középiskola utolsó osztályát végző fiatalok életfelfogását hasonlítja össze. Nyolcszáz tanuló Budapesten, falvakban és vidéki városokban 2001-ben és két évtizeddel korábban arra a kérdésre válaszolt, milyennek képzeli el egy tíz évvel későbbi napját. A 2001-ben felvázolt jövőképek túlnyomó részének sivárságát fokozza, ha összevetjük a húsz évvel azelőtt írt válaszokkal. A hajdani általános és középiskolások, szinte kivétel nélkül, beszámolnak jövőbeli munkájukról, hivatásukról, sokan választották a pedagógus pályát, de akadt köztük pincér, kétkezi munkás. „Nagyon szeretem hivatásomat, főleg gyerekeket tanítani”, írta a gimnazista lány. A magyar–rajz szakra készülő fiú a rajzszakkörön a Varázsfuvolát teszi fel a lemezjátszóra, tanítványainak a Jó és a Gonosz harcának ábrázolását tűzi ki feladatként.

szórakozás: tévé

A jövőképekben ott a család, a férj vagy a feleség, a gyerek, a gyerekek. Férj és feleség közt néha szóváltásra is sor kerül, de aztán „minden rendbe jön”. Sokan megokolják, miért választották házastársul párjukat. A csinos külső kedvességgel és jósággal párosul, a munkája és a családja a legfontosabb neki. Otthoni elfoglaltságukról is beszámolnak: vacsorafőzés, reggeli elkészítése, kerti munka, favágás a tüzeléshez, a gyerek lefektetése, tanulás. Akad – nem is egy –, aki beleéli magát a szülői állapotba. A tizennégy éves majdani gondos apukában munkahelyén, az üzemben az evésszünetben felötlik „a két gyerek rendesen viselkedik-e, nem bosszantják-e az anyjukat”. A jövőbeli rajztanárnőnek a festés a szenvedélye, az iskolai munkát csak az állandó fizetés miatt vállalja. Egyik-másik fiatal családi házat képzel el és többségük főiskolai szintű tanulmányokra készül. Szórakozás: tévé, nagyritkán színház, ahol a tizenhét éves lány „nagyon elegánsan fog megjelenni, hogy házastársa főnöke észrevegye, milyen felesége van a munkatársának”. A nyolcadik osztályos fiú „emberhez méltóan” akar viselkedni, ha társaságba kerül. Ezekben a jövőképekben nincsenek nagy perspektívák, merész tervek. Leszűkültek, mint a gyakran fridzsider-szocializmusként emlegetett puha Kádár-korszak –, de még ember-központúak.

Ne firtassuk a fiatalokra általában jellemző merészség, lázadozás hiányának okait. Ne firtassuk, hogy a beszámolók egytől egyig őszinték-e, nem hordozzák, rejtik-e magukban a korszakon eluralkodó beletörődő, meghunyászkodó elfogadást.

A 2001-ben készült jövőképekben a férjet, feleséget gyakran az élettárs váltja fel, akivel a válaszoló munka után vacsorázni, szórakozni megy. Az elfoglaltság fontosságát kiemelik az ilyenfajta megjegyzések: „egész nap tárgyaláson veszek részt”… „ez egy olyan munka, miben (sic) mindig fejlődni kell”. A felvázolt pályákra néhány példa: főosztályvezető egy számítástechnikai cégnél, menedzser multinacionális cégnél. A pedagógus szülők leánya lovastúra vezető, Olaszországban szeretne dolgozni, és reméli, hogy ő is, barátja is sok pénzt fog keresni (17 éves). A gyerek – akár tervként – kis helyet kap a jövőképekben, és baráti kapcsolatokról sem esik szó. Karrier, s a karrier kellékei: idegen nyelvek (legalább három), egyetemi végzettség (általában műszaki, gazdasági vagy jogi területen), gyönyörűen berendezett kertes lakás vagy villa, külföldi egyetem, külföldi elhelyezkedés (legalább néhány évig). Az élettárs egyszersmind társtulajdonos is az ábrándozó középiskolás lány idegenforgalmi irodájában. „Gyerekeim nem lesznek, de boldogan fogok élni.” A jövőképek közt hiába keresnénk a Varázsfuvolát hallgató, tájképeket festő, kertészkedő fiatalokat.

Körbetekintek.

A kacsalábon forgókban, az egy plusz két félszobás panelekben lakó fiataloknak a szülők leperkálják az ezreseket vagy tízezreseket játékautomaták működtetésére, diszkóra, rock-koncertre, színházra, különórákra. A szülők pénzt adnak gyereküknek, mert úgy érzik, nem tehetnek mást, mert más szülő is ezt teszi, mert másra nincs erejük, idejük, mert ezt tartják célravezetőnek. Pénzt adnak, mert a bankjegyek leperkálása csupán pillanatokat vesz igénybe. A szülő késő estig a munkahelyén, a szülő tanul, mert szakmát kell változtatnia, a szülő milliós kártyacsatákat folytat, a szülő retteg az elbocsátástól, a szülő vállalkozó, a szülő PhD-re készül, a szülő munkanélküli.

akasztottak hulláira épült

Ezek a negyvenes éveikben járó, az ötvenes évek elejét taposó szülők annak a generációnak a tagjai, amely tizennégy és tizennyolc évesen úgy képzelte, hogy a tíz esztendővel későbbi napon munkája után kertészkedik, Mozart-zenét hallgat, festeget, házastársával beszélget, vacsorát készít, gyerekével, gyerekeivel foglalkozik. Az a tíz év elmúlt, s az akasztottak hulláira épült, leszűkült, de látszatra biztonságot és munkalehetőséget adó rendszer összeomlott körülötte. A szülő, ha nem volt kikezdhetetlenül szilárd erkölcsi fogódzója, sodródott a haszonelvűség áradatával. Közgazdasági pálya, mondja a szülő gyermekének. Közgazdasági, mert az áradat arra tart. A jogi karra jelentkezz, közgazdászokban túlkínálat van, mondja néhány év múlva. A pályaválasztásnál a társadalom fogyasztói igényéhez kell igazodni!

Ha van is hajlam, szándék a fiatalokban olyan pálya választására, amely nem kecsegtet nagy jövedelemmel, idővel, hamarosan letesznek róla. A túlnyomó többség. A kisebbségről később lesz szó. Előbb jöjjenek – Vörösmarty szavait idézve – „a számon kívül maradtak”.

Oktatásügyünk egyre súlyosabb problémája a leszakadás. Ne kerteljünk! Hazánk lakosságának egy része megfosztódik a felső-, gyakran a középfokú tanulmányok végzésének lehetőségétől. Ha a szülő nincs jó vagy legalább tűrhető anyagi helyzetben, hogyan tudná előteremteni a felsőfokú tanulmányokhoz megkövetelt nyelvvizsgához segítő különórák vagy a felvételi előkészítő tanfolyamok díját! Az iskolai nyelvoktatás, ha a tanuló nem jutott be nyelvi tagozatra, nem ad lehetőséget, hogy megállja helyét a nyelvvizsgán.

A különórák száma elképesztően magas. Az egyik jóhírű fővárosi gimnázium 31 létszámú osztályában a 15 éves gyerekek közül 27 jár különórára. Óraszámban az idegen nyelv, a sport és a matematika vezet. A szabad időre vonatkozó kérdésre a tanulók túlnyomó többségének válasza: a hét vége vagy semmi.

(Kiket terhel elsősorban a felelősség ezért az állapotért? Az illetékes minisztérium illetékes osztályát? Pedagógusokat és tanulókat? A szülők becsvágyát és rettegését? Mindazt, amit a média hangja, betűi és képei a fiatalokra zúdítanak?)

A kevésbé tehetős értelmiségi szülők gyermekének legalább megvan az a lehetősége, hogy a családon, a rokonságon belül kaphat megfelelő szellemi segítséget. A szűkösen élő, esetleg középfokú képesítéssel sem rendelkező családokban felnövő fiataloknak jóformán semmi esélyük sincs a továbbtanulásra. A helyzet rosszabb, mint a puha Kádár-korszakban, amikor származástól s a szülők anyagi helyzetétől függetlenül lehetővé vált a diploma megszerzése, ha nem nappali, akkor esti vagy levelező képzés keretei között. Talán rosszabb, mint a Horthy-érában, amelyet serdülőkorom óta menthetetlenül elaggottnak, veszélyesen igazságtalannak tartok. Nehézsorsú, vallásos családokban felnövekvő szorgalmas, jó eszű fiataloknak akkoriban egyházuk gyakran adott lehetőséget a továbbtanulásra. (Ez a lehetőség tudtommal csak a fiúknak adatott meg.) Martinkó András, a kiváló irodalomtörténész sokgyermekes bányászcsaládból került annak idején a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–francia szakára.

haszonelvűség

Tagadhatatlan: a fiatalok nemzedéke kettészakadt. Nem csupán a politika állítja őket szembe egymással, mint abban az osztályközösségben, ahol tettlegességig fajuló ellentétek dúlnak a Magyar Nemzet és a Népszabadság olvasótábora között, és nem csupán az életvitel szakadéka tátong köztük. Az érvényesülés parancsait elfogadókkal szemben ott a kisebbség, amely nem nyugszik bele a Gutenberg-galaxis elpusztulásába. A könyv nemcsak szellemi táplálékuk, a könyv menedékük és talán fegyverük is a haszonelvűség világában galaxisuk oltalmazására. Ők azok, akik szülői szándékkal dacolva könyvtárosnak, tanárnak készülnek. Közülük került ki az a lány is, akit az anyai tanács, aggodalom, jövő-féltés a jogi felvételire tuszkolt, s ő azzal az elhatározással indult a megmérettetésre: – Úgy fogok vizsgázni, hogy ne feleljek meg.

Elmélkedhetnék szülő, pedagógus, társadalmi intézmények felelősségéről és feladatáról, a példa, a ráhatás, a környezet fontosságáról, de inkább „mindannyiunk tanítómestere”, a Történelem felé fordulok. A vagyon és velejárói, a siker és hatalom életcéllá válása nem posztmodern sajátosság. Lajos Fülöp uralkodása alatt, a polgárkirályságban a jelszó: meggazdagodni! (Enrichissez-vous!) A polgárkirályság 1830-ban kezdődött, 1848 februárjában véget ért. Tizennyolc évig tartott. Nem tovább.

felső kép | Arisztarh Lentulov: Társaság egy asztalnál, wikimedia.org