DEDIKÁLÁS
A Gerbaud előtt leszek, az Oroszlános Kútnál
– azon a téren, és abban a tekintetben –,
mert végül kiadják az én könyvemet is.
Bölcsnek tűnő soraimmal
akkor igyekszem még emelni a mű értékén,
felajánlom kívánságra és hasznosításra,
udvarias gesztussal személyessé teszem,
és egyben áthidalom a távolságot
szerző és befogadó,
teremtő és teremtmény között.
Szóval (mi mással?) állok majd abban a sorban,
valahol a míves metrókorlát sarkánál,
izzadt kézzel markolom a kötetem,
és amikor sorra kerülök, úgy nyújtom át,
hogy az Olvasó keze a kezemhez érjen:
– Sokat idéztem ám tőled – szólok hozzá szabadkozva,
és puhán a kezébe helyezem –, a címe is a te nevedre szól.
– Rengeteg benne a főnév, és alig néhány ige –
nézi lapról lapra, pedig tudom, hogy már olvasta.
Hadarva magyarázom (mert még ott is sietni fogok,
hogy haladhasson a sor, fogyjanak az emberek):
– Ez az egész a dedikálás,
a történetig, sajnos, nem jutottam el.
Írj a végére egy ’láttam’-ot,
és már itt sem vagyok.