Levendel Júlia

„CSODÁT SÓVÁRGÓK! HÁT EZ NEM CSODA?”

2000 január

„CSODÁT SÓVÁRGÓK! HÁT EZ NEM CSODA?”

Amikor 1778 januárjában meghalt Lessing felesége, az egyetlen asszony a világon, akivel Lessing vette a bátorságot, hogy együtt éljen, mert minden megvolt benne, ami csak egy asszonyban lehet, amikor tehát a karácsonyi szülés, az újszülött halála és Eva három hétig tartó haldoklása után végképp összeomlott a nagy lendülettel, akarattal épített, s mert oly későn jött, szorongó gondoskodással nyilván túl is biztosított magánboldogság, vagyis röviddel azután hogy éppen csak megkóstolta az apaság örömét, a bánatot pedig túlkiabálta a legnagyobb aggodalom, és csak néhány nappal azután, hogy Eva hosszú eszméletlenség után gyógyulni látszott – de nem, mégsem, a reménykedés is csúfot űzött belőle, mert az asszony állapotának javulása a halál hírnöke volt, és a temetés után, amikor a kor uralkodó stílusához képest szikáran fogalmaz egy levélben, hogy újra csak meg kell kezdenem bódorgásomat magányos utamon, s hogy az irodalmi ópiumkészlet segíti talán elviselni az egyik napot a másik után – az alig két esztendeig tartó wolfenbütteli boldogságra szakadó mitikus tragédiát követően Lessing átviteti íróasztalát Eva egykori szobájába, a világos szobába, gonddal ügyel arra, hogy pontosan az ágy helyére kerüljön, oda, ahol szerették egymást, ahol a fia megszületett s ahol Eva meghalt; ott, akkor kezdi írni a Bölcs Náthánt, a világirodalom egyik legszerethetőbb, s így leginkább reményt adó művét, „a legbensőségesebb okosság hangnemében írt darabot”, ahogy Thomas Mann jellemezte, „a legvégső jóindulat költeményét”. Bámulom és példaadónak gondolom Lessinget, s egyáltalán nem távoli, nem idegenkedő az ámulatom, még akkor sem az, ha tudom, én magam képtelen volnék erre: nem felelnék meg az eszemmel, ízlésemmel mértékké tett emberi, írói tartásnak.

rémisztőn időszerű

Az a beszéd, amelyet Lessing születésének kétszázadik évfordulóján, 1929-ben mondott el Thomas Mann a berlini Porosz Művészeti Akadémia ünnepségén, szorongatóan személyes és aktualizáló. Stilárisan is méltó Lessinghez, vagy inkább: mintha Lessing kedvére tenne azzal is, hogy az áhítatos laudáció, a logikus és pontos elemzés meg a kemény kritika, a polémia és minden korlátolt reakciósság elutasításának lehetőségével él, s éppen a Náthánból idézi a címszereplő megjegyzését (én itt megtoldom, és Lator László fordításában emelem ki): „Szóljunk érthetőn! Tegyünk különbséget.” A hét évtizeddel ezelőtti beszéd – nemcsak a fasizmussal, s biztosan nem a világháborús-haláltáboros, mondhatni, kifejlett nácizmus fenyegetésével fordul szembe, de a mindenkor életveszélyessé váló antiracionalizmussal, nacionalizmussal, az önmagát konzervatívnak becéző csököttséggel – ma, a viszonylag konszolidáltnak tetsző Európában rémisztőn időszerű; a kissé gyerekes és harsány „rémisztő” kifejezést pedig nem is annyira a politikai-jogi-szociális viszonyokra érzem mégiscsak találónak, hanem a humánum állapotára, a szellemi, s azon belül is az irodalom, az emberi szó helyére, helyzetére.

lj2 1015

Franco Gentilini képe, pixelsniper, flickr.com

A lessingi életművet Thomas Mann éppoly merészen példázatként állítja hallgatói elé, ahogyan Lessing sem riadozott a Laokoon vagy a Bölcs Náthán példázat-jellegétől, s amikor a klasszikus Lessing kapcsán mindenekelőtt arról beszél, hogy a „klasszikus fogalma mitikus fényben” látszik megjelenni, s valóban, „a klasszikus egy szellemi életformának az eleven egyéniség által első mintaként kiképzett, kezdődő megalapozása… és a mítosz lényege a visszatérés, az időtlenség, a mindig-jelenvalóság”, meg hogy „a kezdet eszméjét össze kell kapcsolnunk a nemzeti eszmével”, nem egyszerűen a legégetőbb, legcsiklandósabb fogalmakat és fogalmi viszonyokat tisztázza, tesz határozott különbségeket, nem is az akkoriban mániává lett gondolatait (a József-tetralógiában is ott vannak) ismétli – Lessing ürügyén –, hanem azzal a komolysággal és lényeglátással, felelősséggel és hajlékonysággal teszi fel az irodalommal kapcsolatban feltehető kérdéseket, ahogyan egykor Lessing is feltette. A mostani – a mindenkor mostani – Lessinget idézi és szólítja, aki bizonyára kardot rántana a túlkompenzálás és a visszaélés ellen… s aki úgy vélné, szükségesnek tűnik egy visszahatás elleni visszahatás. Az irodalom – s persze a szellem, a humánum – kérdéseit sorakoztatja anélkül, hogy mondandójának „vonala” érdekében megkerülne, elhallgatna egyetlen felemásságot is; Lessing példázatán többek között azt is megmutatja, hogy a komolysággal, felelősséggel stb. nagyon jól megfér a kétely. „A kétely az ő régiója és religiója” – írja, s aztán újból egy fontos különbségtétel következik: a kétely nem nihilizmus. Bár Lessing a nihilizmus kifejezés helyett még szatirikust használ, a készülő Náthánt hírelő szavai félreérthetetlenek: „Ez a legkevésbé sem lesz szatirikus darab, hogy aztán gúnykacajjal hagyhassam el a küzdőteret”. Az író – mondom ma, a divatos, posztmodernnek csúfolt nihilizmus évadán talán eszelős konoksággal is – sohasem hagyja el gúnykacajjal a küzdőteret, továbbá sohasem szünteti meg és nem is hagyja, hogy a saját küzdőtere tükrös budoárrá vagy díszpáhollyá változzon.

polemikus ingerlékenység

A jóságosság és a polemikus ingerlékenység, a varázsos intelligencia és a szívbéli értelmesség esszenciája a Bölcs Náthán, s noha a tisztázó-egymásra találó csodák sorozatának tanúi leszünk a mese haladásával, éppen a happy endinges végkifejlet a legszorongatóbb, már-már szomorú – s nem azért, mert valamelyest minden végkifejlet az, hanem mert a legegyszerűbb, legkonvencionálisabb „jóra fordulások”-ról nem tudhatni: jónak tarthatók-e. A zsidó Náthán lányáról, Recháról kiderül, hogy nem Náthán lánya, nem is zsidó, és szerelmes lovagja, a Templomos, aki kimentette őt a tűzből, de akitől világok választották el, a testvére. Ráadásul a foglyul ejtett és csaknem halálra ítélt lovag Szaladin szultán unokaöccse; a három vallás testvériesülése meghatóan szép, és – most már másképpen – örökre tiltó is.

A darab első jeleneteiben, amikor Náthán hazaérkezik kereskedelmi útjáról, és Dajától, lánya társalkodónőjétől értesül a tűzveszedelemről, Recha kimentéséről, s hogy a nők szentül hiszik, a megmentő csakis egy templomosnak mutatkozó angyal lehetett – Náthán jószerivel mindent elmond, amit a felvilágosult Lessing a létezés dolgairól elmondani érdemesnek, illetve fontosnak tart, kezdve a 18. századtól (Lessing után) oly sokszor előkerülő emberképpel, hogy az ember állat és angyal elegye (itt Daja mondja a veszedelemtől lelki egyensúlyát vesztő Recháról, hogy „Lelke alva éber, / S imetten szunnyad. / Majd állat se, majd / Meg angyalnál is több”, mire Náthán bölcsen-rezignáltan, s valahogy definiálva feleli, pontosabban az írásjel szerint „felkiált”: „Mik is vagyunk mi, emberek!”), vagy hogy „Minden csodák közt legnagyobb, hogy a / Valóságos csodák természetessé / Lehetnek”. A „bölcsesség” nem szegényíti Náthán indulatait, gyakorlatiasságával jól megfér a képzelet hevülete és különösen a másokat megértő-érző, az egy-egy jelenetben vele összekerülők gondját enyhíteni akaró cselekvő lendület (a darab egyetlen valóban negatív, fanatikus, vagy ha úgy tetszik, gonosz szereplőjével, a Pátriárkával Náthán természetesen nem találkozik).

lj3 1015

Franco Gentilini képe, pinterest.com

De mindvégig érezzük: Náthánt az esze megőrzi a hamari fellángolásoktól-döntésektől, megvédi a szorult helyzetekben, s bár érzelmei mélyebbek, árnyalatosabbak minden darabbéli társáénál s mintha a létezés rémítő, kiszolgáltatottsággal terhelt peremvidékén is ismerősebb volna, a józansága segítségével – amennyire egyáltalán lehetséges – irányítója, s egyedül ő lesz irányítója a „sors”-nak. Persze az írót is szenvedélyes értelmessége vezeti, hogy dramaturgiailag ne csak azokat a „fogásokat” használja, amelyekkel elődei görgették a történeteket (például a naiv-jólelkű Barát ugyanazt a szerepet tölti be, mint Szophoklész Oidipusz királyában a halálra szánt gyermeket megmentő, nevelőhöz juttató pásztor), sokkal későbbre datált, száz-százötven év után újdonságnak tudott elemek is bőven akadnak a Bölcs Náthánban megint csak egyetlen példa: Csehov beszélteti szereplőit a karakterüknek, színvonaluknak megfelelő nyelven; nála már senki nem szócső, nem közvetít előre gyártott szöveget, „üzenetet”, senki nem idomul a szerző nyelvéhez, hanem megfordítva: a nyelvben, a nyelvvel is ki-ki megmutatkozik. Így amikor a Ványa bácsiban Szerebrjakov professzor a munka, az alkotás fontosságáról prédikál, nyilvánvalóan nem a csehovi értelemben vett munkáról és alkotásról van szó. Nos, amikor a Pátriárka a kegyetlen – ő azt mondja, „szent” – Önkényt ideologizálva az „ész”-t dicsőíti, Lessing pontosan ugyanúgy, funkcionálisan alkalmazza a nyelvet. A mindenkinél intelligensebb, vagyis értelmesebb és szenvedélyesebb Náthán mindenkinél praktikusabb is – „ne lágyuljunk el! Hisz tenni kell itt!”, mondja, ahogyan a megkülönböztetésre is figyelmeztetett –, gyakorlatiasságának paródiája a Pátriárka e világi tájékozottsága, tettrekészsége; amikor a Templomost közönséges kémnek szervezné be, a Barát meg is jegyzi: „bámultam gyakorta: / Egy szent, ki csak az égben él, hogyan / Ereszkedhet le így, hogyan lehet / E földi hitvány dolgokban csakoly / Tájékozott”. A nátháni eszesség nem csupán szívbéli gazdagságot feltételez, de az ájtatosság minden változatának heves elutasítását is („Sokkal könnyebb az ájtatos rajongás, / Mint a helyes cselekvés. A henye / Azért rajong csak, ájtatoskodik / …Hogy jót ne kelljen cselekednie”); azért bölcs, mert átlát az embereken, helyzeteken, és jóindulatát megőrizve képes cselekedni. Amikor a szultán anyagi szorongatottságában csapdát állít Náthánnak, s azt követeli tőle, tegyen igazságot a három fő vallás között, döntse el, melyik a legkülönb, s magára hagyja kis időre, Náthán így töpreng: „az igazat / Nem igazán kívánja ő vajon? / Az a gyanú, hogy tőrt vet ő csupán / Az igazsággal – túlontúl alantas. / De hát a nagyoknak mi túl alantas?” És még a Szaladin barátságát, rajongását megszerző gyűrű-mese elmondását követően sem feledkezik meg évezredes „edzéssel” magáévá gyúrt gyanújáról, a gyanúról, amely bölccsé nevelte, s amelyet ő jóságossá szelídített: Náthán tehát „ravaszul” felajánlja pénzét kölcsön, hogy ne kelljen a szultánnak kunyerálnia. Ez a jóságos értelmesség persze végül mégiscsak kívül rekeszti magát a jósággal és értelemmel „fertőzöttek” körén. A holokausztot (méghozzá a szó szoros értelmében, mert egy pogrom során a lángok között pusztult Náthán felesége és hét fia), tehát a holokausztot túlélt férfi apai szeretettel, gondoskodással felneveli a keresztény kislányt, úgy él, hogy a Templomos, a Barát, Daja, s persze a szultán és annak húga is hívéül szegődik, de a fináléban, ebben a nagy testvériesülésben-rokonosodásban Náthán valódi, vérségi hozzátartozó nélkül marad. A Barát rejtegette breviárium, Asszad – és vele a többi szereplő származási – titkával Náthánhoz kerül, egyedül ő tudja, hogyan is kuszálódtak a szálak, s hogy a boldog kifejlet inkább csak felemás, és súlyos következményekkel terhes; utolsó megszólalásával még inti a szultánt: „Még semmit sem tudnak! Még rajtad áll, / Mit mondasz, mit nem mondasz meg nekik!” – Náthán ezzel betöltötte szerepét, az utolsó mondatok közben, meglehet, már nincs is a színpadon.

a felvilágosodási ábránd megtévesztettje

A Lessingre, vagy Lessing ideális, a kor szellemiségének megfelelően nyilván követelményként is önmaga elé állított „jobbik énjére” olyannyira hasonlító címszereplő persze a felvilágosodási ábránd megtévesztettje. Amit az analfabéta Barát fogalmilag is pontosan mond, és éppen Náthánnak – „hogy mi, és minek kell lennie / A világban az embernek – gyakorta / Nem egyezik” –, azt főhősünk is újra meg újra felcseréli, összetéveszti.

lj4 1015

Franco Gentilini képe, pixelsniper, flickr.com

A valóságot, meg azt, amit áhít. És bár Lessing akaratából, önvigasztaló kedve szerint a történetben többnyire összeér a kettő, szerencsére a szereplőtársak is legjobb lehetőségeiket kapják a szerzőtől, Náthán tévedését mégis végzetesnek érezzük. Mit kezdhetünk ma az ő makacs hitével, hogy lehetséges értelmes érvekkel meggyőzni a másik embert, és hogy szükséges meg elégséges a jó, az okos felvilágosítás? Mi kezdhető ezzel; amikor lépten-nyomon tapasztalni, hogy nem lehetséges, nem és nem. A világ minden ténye azt sulykolja belénk: nincs, aki felvilágosíthatna, nincs, akit fel lehetne világosítani – arról már nem is szólva, hogy senki nem tudhatja, miről volna érdemes bárkit is felvilágosítani. Tévedésnek mondhatjuk Lessing-Náthán kitartását, tragédiákon átsütő derűjét, hisz nem tarthatjuk bárgyúnak, s ha arra gondolunk, hogyan kerülte ki Szaladin csapdáját, még csak nem is naiv, de akkor miért akarja elhitetni velünk, hogy a Templomos súlyos előítéletei a jól megformált szavaktól egyszeriben elillannak, hogy a keresztes lovag, aki indulatosan, mély átéléssel egyháza összes buta rágalmát elsorolja a zsidókról, Náthán szabadkőműves érvelésére („Mi a nép? Zsidó / S keresztény tán inkább zsidó s keresztény, / Mint ember? Bár találtam volna ismét / Egy embert, akinek elég, hogy ember!”), mint a békává változtatott királylány a legkisebb királyfi csókjára, előítéletmentessé varázsolódik? Tévedésével miért akar bennünket, olvasóit is megtéveszteni, s beadni nekünk, hogy a valójában mégiscsak jól gondolkodó, emberséges, nagylelkű szultán alig várja, hogy Náthán kimásszon a csávából, hogy elegendő meghallania a gyűrű-példázatot, a Boccaccio-novella újraköltését, illetve a történethez kapcsolt szabadkőműves ódát, hogy a zsidó kalmárhoz rohanjon, s a szerző színpadi utasítása szerint megragadja a kezét s a jelenet végéig ne is eressze el? Igaz, Boccaccio meséjében is barátjává fogadja a leleményes zsidó Melkizedeket a szultán, de a Dekameron-történetben nincs szó tudati átformálódásról. Lessing lépésről lépésre, nagyszerű dramaturgiai érzékkel és lélektani tudással (!) szerkeszti a jelenetet, Náthán és Szaladin minden szava, minden mozdulata gondosan megválasztott – éppen ez hozza zavarba mai olvasóját, ezért csattanhat fel: mit kezdjünk ezzel a szépséges emberábránddal, ha világosan kitetszik, hogy ábránd, valóra válni képtelen ábránd csupán.

sohasem fogok rettegni

Az első jelenetben Daja elmeséli Náthánnak, hogyan menekedett meg Recha a tűzhaláltól, s az olvasó, éppúgy, mint a Náthánnal „játszó” többi szereplő, csak a darab vége felé sejtheti, hogy a tűz veszedelme Náthánnak (akinek tűzben pusztult egész nagy családja) minden halál-változatnál irtózatosabb és mitikusabb lehet. Hosszú éveken át úgy érzi, Rechát a tűzzel elragadott család helyett adta neki az Úr (Lessingnek Eva és az újszülött fiú halála után a legszeretettebb ember a neveltlánya, Malchen; bizonyára Rechát is róla mintázta, Náthán apai ragaszkodását pedig a saját gyöngédségéről-gondoskodásáról), s noha amikor hallgatja Daját, a veszedelem már nyilvánvalóan elmúlt, utólag, megismerve élettörténetét, még inkább tiszteljük fegyelmezettségét és józanságát. A Náthán formálásának idején írta Lessing egy teológiai vitairatban – Goeze főlelkésznek válaszolva, mikor az intézményesítettség és az ortodox egyházi szemlélet nagyhatalmú képviselője övön alul támadva azzal fenyegeti, hogy halála óráján majd rettegni fog –: „Meglehet, halálom óráján én is rettegni fogok: de halálom órája előtt sohasem fogok rettegni”. Ezt akár Náthánnal is mondathatná. És hogy ötvenévesen már öregségre, betegségre jutva sem a Goeze lelkész jövendölte hatalmi erőktől retteg.

Attól sem, hogy szenvedélyes költészete relikviává hűl vagy szétperegni látszik? Hogy tévedését, a jó feltételezését keményen megtorolja az a jelenné öregedett jövő, amelyhez ő is, kortársai is oly áhítatos szívvel fohászkodtak?

lj5 1015

Franco Gentilini képe, Wikimedia Commons

Ezek a kérdések persze nem az ő kérdései. Nem is a születésének kétszázadik évfordulóján beszédet mondó Thomas Manné, aki Lessing életművét, szellemiségét védelmezve félreérthetetlen vívóállásba helyezkedik. A szétpergetés, a hideg „ejtés” víziója engem gyötör, s nem is csak a mindenképpen bekövetkező (már bekövetkezett) szellemi szegényedés, hanem – most is – a feloldhatatlan, ráadásul holtbiztosan terméketlen ellentmondás, hogy bár változatlanul szükségesnek, etikusnak és esztétikusnak érzem a vívóállást, a szellem klasszikus védelmezését-dédelgetését, mindez, az évezredeken át épült, s kiben-kiben rögzült érzet és igény valahogy mégis aránytalanul nagy pátosszal övezett, már-már ostobán fellengzős, s annyira nem a kornak megfelelő, hogy szenvelgésnek tetszik. Majdnem azt írtam: inadekvátnak, csakhogy a szó – és ez jellemző az oly sokunkban meglévő reflexív készenlétre – azonnal előhívta bennem Heinrich Böll harminc év előtti jegyzetének iróniáját, miszerint a bájos adekvát szónak „megvan az a mindenkor divatos enyhe műveltségszaga, amely finoman terrorizálja mindazokat, akik nem tudják azonnal, hogy mit jelent, s nehogy fény derüljön gyengéjükre, egyetértőleg bólintanak… Ha valamire azt mondják: nem adekvát – vagy még finomabban: inadekvát –, az azt jelenti, hogy nem egyenértékű, nem megfelelő mértékű… Olyan társadalomban, ahol törvényhozó és végrehajtó hatalom biztosítja a pontos mértékrendet, alkalmas helye lenne e kis szónak. A szovjet kultúra illetékesei szerint nyilvánvalóan társadalmilag inadekvát Alekszandr Szolzsenyicin műve és személye – szerintem például nem az… Az egyházi indexbizottság évszázadokon át mérhetetlenül helytelennek nyilvánította irodalmi művek egész sorát… A rendszer működött, amíg a végrehajtó hatalom is működött… Egy magát pluralistának, demokratikusnak nevező, szabad piacgazdálkodást hirdető társadalomban kulturális esemény vonatkozásában nincs helye az adekvát szónak. Semmi sem megfelelő, és semmi sem megfelelő mértékű… Társadalmunk mindenestül mértéktelen, a szó kettős értelmében. Ki mértékadó ebben a társadalomban?”

intézményesített jóság

De hogy az iménti jelzőválasztásomba éppen Böll szólhatott bele, az a lehető leglogikusabban következik Lessing-példabeszédemből, mindenekelőtt annak a klasszikus és kecses ívnek a vonalából, amelyet világosan látok kirajzolódni. Művekből és magatartásokból összeálló ív ez, amelyben könnyű felismerni a szívbéli értelmességet, a megkülönböztetés kényszerét és szenvedélyét, s persze a polemikus ingerlékenységet éppúgy, mint a jóságot. Vagy megfordítva: olyan jóságot, amelyik hevesen és kíméletlenül utasítja el az ájtatosságot, tehát eleve minden intézményesített jóságot. Egyszerűbben és talán gyerekesebben: a 20. századi katolikus Böll alighanem a legközvetlenebb szellemi rokona a 18. századi protestáns Lessingnek – gondolkodásmódjuk, esztétikai nézeteik és gyakorlatuk, költőhöz méltó kiszámíthatatlanságuk és tökéletes megbízhatóságuk, szertelen humoruk és a fatalizmustól viszolygó bölcsességük, áhítatos racionalizmusuk… a végtelenségig sorolható, részletező, mi minden köti őket össze; most, nekem mindenekelőtt az a dacos komolyság vonzó, amellyel kérdeznek – ahogy például a költészet legelemibb, de nem csupán a költészetet magát fürkésző kérdéseit megfogalmazzák. Abban a ’66-os wuppertali beszédben, amelyben Böll a művészet „számtalan szinonimája” közül kiemeli a „rejtelmes szentháromság”-ot, ezt a megbonthatatlan egységet, amelyből nem lehet csak egyet, valamelyiket kivenni, amikor oly érthetően – és félreérthetetlenül! – szól, és olyan biztos kézzel tesz különbséget, megalkotva így a számomra leghasználhatóbb és legszerethetőbb esztétikai alapzatot is, amikor tehát szabad, rendezett és vigasztalhatatlan művészetről beszél, akkor, ott is minden mondata lázadástól reszket. A lázadó, a szenvedélyes, tabukat áttörő (és nem az egyik tabut a másikra cserélgető kalmárszellem) pedig, minthogy ódzkodik a kinyilatkoztatástól, a beteljesedés látomásaitól, s mert amit keres, azt ,,mindig újra és mindegyre hasztalanul keresi”, még a legegyértelműbb kijelentéseiben és meghatározásaiban is őriz valami kérdezős zamatot.

lj6 1015

Franco Gentilini képe, pixelsniper, flickr.com

A művészetnek – mondja Böll – csak anyagra van szüksége. Semmi egyébre, csak anyagra. Szabadságra biztosan nincs szüksége, azt nem lehet adni, ajándékozni, minthogy a művészet maga szabad, sőt „a szabadság egyetlen fölismerhető megjelenési formája”. Az anyagot viszont elrendezi – s ha olykor „rendetlenné” teszi, ha úgy tűnik, deformálja, a maga módján akkor is rendezi. „A háromágú szigony” (amellyel a művészet újra és újra hiábavalóan döf a múlandóság végtelen óceánjába) harmadik ága a vigasztalhatatlanság, amelyet – nem kevés galibát, sőt csapásokat okozva ezzel – összekevernek a reménytelenséggel. Nem, „sohase reménytelen, de sohase lehet megvigasztalni”, sőt, éppen „a poézis vigasztalhatatlanságában valami vigasz rejlik”. A szabad, rendezett és vigasztalhatatlan művészet államnak és egyháznak érthetetlen és közömbös, noha minduntalan megpróbálják „besorolni” – „államok és egyházak – így Böll — csak két lehetőséget képesek tűrni: házasságot és prostitúciót, és… gyanús nekik a szerelem (egyébként joggal, mert a szerelemben van valami abból, amiről itt beszélünk: szabad, rendezett és vigasztalhatatlan, tehát poézis – a poézis pedig minden e világi rend dinamitja)”. Amikor Böll fegyelmezett szenvedéllyel beszél az ünneplő wuppertaliaknak, éppúgy csak alkalmat talál, hogy a neki legfontosabb, legidőszerűbb kérdéseket feltegye, hogy elemezzen, és jóságosan meg kérlelhetetlen keménységgel lázadjon, ahogy Thomas Mann Berlinben, vagy ahogy Lessing Hamburgban, Wolfenbüttelben, bárhol. Hallgatóival együtt „kellemesen szórakozó hontalanok”, mondja, és állam helyett (minthogy „ahol az állam lehetett volna, vagy ahol lennie kellene, ott én csak a hatalom néhány rothadó maradékát észlelem, és a rothadásnak ezeket a nyilván kincset érő csökevényeit patkány-acsargás védelmezi”) – tehát állam helyett „meg nem fogható, de éppúgy felfogni se képes tömeg”-ben, vagyis társadalomban kényszerülnek élni, s persze ha csakugyan művészetet igényelnek, ugyanakkor nem igényelhetik azt, amit állam, egyház vagy bármely intézmény adhat. És mintha szeretett Náthánunk szólna, bölcsen megjegyzi, hogy némi provinciális ügyintézésre persze szüksége van mindenkinek, „azért is adózik, lámpagyújtogatók kellenek neki, akik némi fényt gyújtanak az útja mentén, ha ittasan baktat hazafelé, szemeteskocsi kell, amely hulladékaitól megszabadítja”. Ennyi. És tudnia kell, hogy a szabadság aprópénzét oly hivalkodóan csörgető társadalom semmit sem ért, nem képes érteni, „amíg a szentháromságból csak a szabadságot emeli ki, és nagy-nagy vigaszra lel, semennyi rendre”. Addig a szabadságból is, művészetből is legfeljebb „nyálkás-sikamlós valami” lesz, s mindaz, amit „az irodalom nehéz menetben és súlyos tűzben” kezdett, „a kényszerű megfordítás kerülő útján (a társadalom ugyanis kizárólag kényszercselekvésre képes) az álnokság új változatává válik”.

tegyünk különbséget

A huszadik századnak még csak kétharmada pergett le, amikor Németországban Böllt a mi mai kérdéseinkhez[1]már nagyon hasonló kérdések szorongatták. „Prométheusz – mondja ott Wuppertalban – nemcsak azért hozta le az égből a tüzet, hogy jól menjen a kolbászsütők boltja – azért hozta le, hogy égjen a Föld, és Prométheusz ravasz titánfiú volt. Ha a tabu-áttörésből sikkes és remek buli lett a kolbászsütők kezén, s ha így egyre több kedvét leli benne a burzsoázia, és egyre nagyobb pénzt keres rajta – akkor az irodalomnak visszafelé kell haladnia…” Persze, ez az a hang, amit szeretek, amihez mintha újra meg újra menekülnék, s amelynek számadással tartozom: híven követem-e, igen, híven, bólintok, akár egy titkos beavatáson; ez a lessingi-Thomas Mann-i vívóállás, amelyet talán pózolva próbálgatok is, de éppen az ő kritikai szellemük nyomán ízekre szedve követelem is magamtól, hogy beszéljünk érthetőn és tegyünk különbséget. Mert a sikkes és remek bulivá lett tabu-áttörés félreérthetetlen: állam és egyház, minden „korszerű” intézményesített alakulat rég felhagyott a diktatórikus igénnyel, hogy előírja, mi adekvát és mi inadekvát, már szabadságdarabkákat sem kíván osztogatni, mert tetszetősebbnek tűnik a szabadság-aprópénz csörgetés (nálunk különösen feltűnő-siketítő ez a csörgetés, az önkinevezéses, és semmiféle hagyománnyal, kultúrával nem rendelkező, az újgazdagok jellegzetes arisztokrata-majmolása és populista indulata közt lökődő „polgár” csörömpölése) – de mit kezdjünk az „égjen a Föld” világforradalmi látomásával, és főként mit az agyafúrt visszafelé haladással, hisz már Böll sem tárgyszerű itt.

lj7 1015

Franco Gentilini képe, Wikimedia Commons

A visszafelé haladás, bizonygat, nem az, hogy a művészet visszavigye a tüzet az égbe, nem, jaj, nem az! Hanem „meg kell keresnie és találnia a maga útját, megtalálnia a szerelemben a szabadot, a rendezettet és vigasztalhatatlant, a poétikusat, s meglehet, hogy a szemérem kerülő útján kell megmentenie a szertegurult szabadságok elől… A cél soha sincs elérve, és az irodalom sohase maradhat veszteg, mert működő vagy éppen beszabályozott szabadságot sohase ismer el szabadságnak…” Elképzelem, hogy a wuppertali közönség, amely kényszerűen az adott társadalom része volt, és nem hibáztathatóan azt tette, amit egyedül tehetett: tapsolt, lelkesen tapsolt még akkor is, ha a felolvasó-felavató író egész fejtegetése polemikus ingerlékenységgel utasította el a bekebelező, lefokozó, kifordító, átminősítő tapsot, s lázadásra szólított fel külön-külön mindenkit, hogy ne higgyen ennek a formalitásnak, ne engedjen a reménytelenségbe lökő megvigasztalás csábításának – szóval hiábavalóan beszélt? És még azt sem vette észre, hol, mikor váltott beszéde szónoklatba? Hol veszett el a bölcsességhez nélkülözhetetlen gyakorlatiasság? A manapság, minden beszéd devalválódásának idején, a végső soron egyedül megkülönböztető konkrétság? Amikor Lessing darabjában – sejtjük – a szereplők éppen kezdik úgy érezni, elérték a célt, Náthán már nem szól, mintha ott sem volna, s különben is legördül a függöny. 1929-ben Berlinben Thomas Mann ugyancsak költői – szép költői – szónoklatba futtatva fejezte be beszédét: „Ő, a legférfiasabb ember – mondta Lessingről – hitt az emberiség férfikorának eljövetelében, és e hitét kifejező szavakkal, telítve azzal a bensőséges pátosszal, amelyre nyelve ritkán, de annál megindítóbban emelkedett a mozgékony kecsességből, az ő szavaival fejezzük be elmélkedésünket: ’Haladj észrevétlen lépteiddel bölcs Gondviselés! Csak ne engedd, hogy kétségbeessek rajtad az észrevétlenség miatt, még ha úgy tetszenék is, hogy visszafelé haladnak lépteid! – Nem igaz, hogy mindig a legrövidebb vonal az egyenes’.” És bár a Lessing-idézésből éppúgy hallható a rettenetes szorongás, mint Böll wuppertaliakhoz intézett befejező felhívásából, hogy lépjék át a határokat, ne maradjanak veszteg, és színpadukon menjenek bátran túl messzire, mindkét szöveg – és furcsa módon éppen a praktikum hiánya miatt! – valahogy feloldó válasznak hat. A már fel nem tett – feltehetetlen vagy elnyelt – kérdések megválaszolásának, amelyektől itt, ma, mintha ostobán a legördült függöny előtt rekedtünk volna, még inkább zavarba jövünk, de hát mi más tehető: kérdezünk tovább, feszengve és elégedetlenül, s még abban is bizonytalanul, hogy vágyakozva vagy öntetszelgően hisszük – szeretnénk hinni –: ez a mi régiónk és religiónk; nem tudva, hogy makacs, ponttól pontig haladó kérdéseink a csoda testesülései: lám csak, van, lehet!, vagy csököttség és szenvelgés csupán. Kérdés.

[1] A Liget Akadémia 1999 őszi szemeszterének témája-címe: MI A KÉRDÉS? volt.
felső kép | Franco Gentilini képe, pixelsniper, flickr.com