Kováts Albert

CSODA

1999 szeptember

CSODA

Reggel. Ébredés. A fogyó napok tudata. A bútorok mögött még sötét, a szobában a csppfolyós félhomály, odakint ragyogás. Az új nap öröme. Ünnepi reggel. Itt minden nap ünnepnap reggele. A park kimosdott, megtisztult az éjjel, most szárítgatja mosdóvizét, a harmatot. Újra elhatározod, hogy ornitológussá képezed át magad, legközelebb szakkönyvekkel érkezel, mert bosszant, hogy nem ismered a sok madárhang gazdáját. Nem tudod nevét a számtalan kedves jószágnak, csak látod, hogy az ablakoddal szemközt billegnek az ágakon.

álomfátyolos szemmel

Azt ígéri a reggel, hogy egész napod ilyen túltelített lesz. Arra gondolsz, hogy mindenre figyelj, mert ebből élsz majd a hidegebb, idegenebb hónapokban, ha már nem keveredsz kalandokba, s nem esnek meg veled csodák. Mint legutóbb, amikor még álomfátyolos szemmel kinéztél a parkra, s a pázsiton, két facsoport között egy szarvasbika állt a derengésben, jó aránnyal belekomponálva az ablakkeretbe. Nem káprázat, nem is kulissza: él, mozog, s lassan kibandukol a képből.

A borús idő sem tud a szobában tartani. A füves szekérutat választod, teljesen hangtalanul lépegethetsz. Megtanultad, hogy mielőtt a sűrűből lépnél elő, óvatosan lassíts, megállj. Ha sikerül nesztelennek maradnod, néhány percig tanulmányozhatod a vidék valamelyik vadját. Láttál már őzcsapatot, vaddisznót közelről, borzot, és egy reggel elsuhant előtted valami kisebb négylábú, valószerűtlen, hihetetlen hirtelenséggel, nem hagyva időt a felismerésre.

kovb09032

Késő délután a marhalegelő felé szeretsz elindulni. A láthatárhoz közeledő nap iránya ez. Derült időben az utolsó pillanatig idetűz a verőfény. A meredek falú csatornába szorított patak és az árvízi töltés közt tágas rét szolgál községi legelőül. Hosszan nyúlik el, egészen a patak éles kanyarulatáig, ahol végre a víz természetes medrével találkozhatsz. Húsz-huszonöt perces séta talán. Pici gyerekkel félnapos kirándulás, tejfelezés, a Zambézi forrásvidékének kutatása. A tehenek itt lejtőt tapostak a vízhez, mi is közel mehetünk, igazi patakpart. Ráadásul a megregulázatlan kanyarban a tajtékosan rohanó hab mellett rendszerint ott a csendes vízű, homokos aljú tocsogó, ideális pancsoló-hely. Tovább nem mehetsz, kerítés, kiserdő sűrűje gátolja a további tejfelezést. A fő gyönyörűség amúgy is a hatalmas rét, selymesre kaszált és legelt füvével; bandukolni ott. Szeptemberben a lila szín napok alatt váltja fel a zöld árnyalatait: őszi kikerics mindenütt, amíg a szem ellát. Ha a víz mellett haladsz, a part alatti sás közt meglapult vadkacsákat verhetsz föl. Berobbanó csattogással kapnak szárnyra, s már hárman-négyen is V alakot formáznak a levegőben.

az oldalazó fény hangulata

A legszívesebben itt várod meg a napnyugtát, a legutolsó sugarakat is magadba szíva. Ez az óra, az oldalazó fény hangulata, a pillantról pillanatra változó világítás mindig elvarázsol. Ezek az emlékezés percei is. A környék csaknem harminc éve lát vendégül időről időre. Korfordulók és életszakaszok tanúja, hozzád közelállók, élők és eltávozottak, nők, gyerekek, barátok ismerője, szívszorító és örömteli pillanatok helyszíne.

Az árnyékok végtelen hosszúra nyúlnak, de jó darabig esélytelennek látszanak a rőt sárga fénycsíkokkal szemben. Aztán, mire látható lehetne a versengés eredménye, szinte egy csapásra félhomállyá olvad fény és árnyék. A színskála pluralizmusát rövid időre a kék egyeduralma váltja föl. Ilyenkor szinte törvényszerű, hogy a horizont fölött megjelenik néhány különös alakú felhőcsík, és kísérletet tesz a restaurációra: a napkorona visszfényét sugározza. De a régi rend visszahozhatatlan. Ez már egy más létállapot, s ezt a természet is érezteti. Úgy hitted, eddig is teljes csöndben méláztál, de tévedsz. Most lesz valóban teljes a csönd. Az alkonyattal borzongató, sűrű pára emelkedik a folyó és a patak felől. Ez csapódik le harmatként rétek, erdőszélek magas füvére, ettől csatakos a hajnali csatangoló, mire a reggelihez visszaér. Most még száraz csizmával indulhatsz vissza a kastélyhoz.

kovb09033

Az utolsó teljes nap a búcsúzkodásé. Idő és elszántság kérdése, hová sietsz még el. A diófákhoz. A folyópartra, a patak-torkolathoz. A mesekönyvbeli tisztásra, ahol középütt egy terebélyes mocsári tölgy vigyázza a csendet és a gombákat. Ide vezet a gyalogút, ahol a haldokló ragadozó madarat láttad. Mehetnél a holtághoz, békák és vízimadarak belvilágához, kedves csönd-hallgató helyedhez. Vagy a parkban járod végig a Nagy Kört, s útba ejted B. F. huszárönkéntes („elesett az északi harctéren, 1915 június”) és édesanyja sírját.

Az elutazás napja: rendezkedés, csomagolás, hazagondolás. A Hely varázsa már nemigen hat, csodákra kevéssé vagy nyitott. Állsz a kapu előtt, lábadnál a teljes menetfelszerelés, várod az autóbuszt, s lassan erőt vesz rajtad az utazási láz. A busz késik, a műúton, ameddig ellátsz, sehol egy lélek vagy jármű. A vadgesztenyfák utolsó terméseiket potyogtatják. S ekkor a Hely, búcsúzóul még egy utolsó csodával kedveskedik. Az úton, ellenkező irányból, mint ahonnan a buszt várnád, keskeny alak tűnik fel, groteszk, magányos korzózó, s szögeletes nagy léptekkel közelít feléd. Megmeredve állsz, vársz. Csak amikor közvetlen közeledben, előtted, az úton csámpázik el, akkor mered kimondani: egy kanalas gém. A madár rád se hederítve lépdel tovább, csak jóval távolabb lendíti meg a szárnyait, s emelkedik föl – szemből már közeleg a sárga autóbusz.

kép | adobe.com