Szántó Gábor András

CSINOSSÁGRA KAPATÁS ÉS GLÓRIA

ARANY JÁNOS: TOLDI ESTÉJE [2013 április]

CSINOSSÁGRA KAPATÁS ÉS GLÓRIA

Arany János Hecc, hecc! című, 1850-ben született költeménye vágóhídi „életképben” ábrázolta a szabadságharc utáni megtorlást, vagy ahogy verse kéziratára jegyezte: „a Haynau világ”-ot.1 Művében egy „ebeit kapató” – azaz ‘kapni, fogni parancsoló’2 – mészáros vezényli kutyáit a vágópadra hajtott bika ellen, az meg életéért küzdve „még öklelni is merészel”.3 A négy évvel később megjelenő Toldi estéjében szintén ilyen kutya–bika viadalhoz hasonlítja a királyi apródok és az ősz bajnok összetűzését,4 miután Toldi lelki társait,5 a címerrabló olasz ellen fellázadt magyarokat „bőszült gulyának” nevezte.6 A logikus és következetes motívumhasználat láttán az ember önkéntelenül tovább kérdez: „És kinek szánja ebben az udvari kutya–bika viadalban az ‘ebeit kapató és magát mulató mészáros’ szerepét?” Hisz ha az eposzi hős valóban egy költőnk által is vallott „fensőbb világrend földi végrehajtója”,7 bizonyára Arany is egyetért a királyhoz berontó Toldival, azaz ő is egy királyi mészáros gazdát hibáztat e „fogdmegségre” nevelt kölykök „csínosodásáért.”

csak a beavatottak számára

Az 1848-as, első kidolgozás szerzője már e Haynau-világ előtt is megvonja a „Toldi-bika”, illetve az „apródok-kutyák” párhuzamot („Mintha porkapáló, fene bika jőne”; „Körülcsípkedik, mint a csaholó ebek”), de az apródok „ledér” és „gyilkos nyelvű” műveltségét kárhoztatva még nem tér ki e képzettség „fogatós” természetére, valamint a király „gazda” szerepére.8 Ezt csak a szabadságharc leverése utáni, második kidolgozásban teszi meg, természetesen az óvatosság által diktált, a Hivatal éberségét kijátszó eszközökkel. Véleményét félig kimondott, csak a beavatottak számára világos utalásokkal egészíti ki, mint például Tompa Mihálynak küldött, 1852. október 1-i levelében, ahol az irodalom helyzetét és a kor „embert fogató” viszonyait értékeli:

„Kerényi meghalt! Bozzai Pali meghalt! Miért nem halunk meg mindnyájan!
‘Az boldog, aki meghal, mint ezek,
Ki mélyen nyugszik föld alatt.’
Vagy, mint a Barna Péter históriájában (Népdalok I. 381. I.) bővebben megolvashatod:
‘Nem jó föld ez pajtás, nem jó itten lakni,
Mert a szegény legényt meg szokták itt fogni.’
A költészet legalább bajosan fog e földben felvirágzani: a világtörténet ellenkezőt tanít.”9

szanto2 0623

Aba-Novák Vilmos: Fürdőző nők, wikipedia.com

Ami a poézis elnémulásának világtörténeti tanulságait illeti, a levelezőtársnak bizonyára eszébe juttatta a közismert latin életbölcsességet: „Inter arma silent musae” (‘Fegyverek közt hallgatnak a múzsák’). Talán még ennek cicerói változatát is, amely a fegyverek közt elnémuló törvényekről szól: ‘Háborús viszonyok közt hallgatnak a törvények /is/’.10 Mindkét szentencia híven jellemezte a megszállt Magyarországon 1849-től bevezetett, a polgári alapjogokat drasztikusan megnyirbáló „ostromállapot”-ot.11 Pár hónappal korábban Tompa is megszenvedte ezt a lefogató, „nem jó” világot, amikor 1852 nyarán a kassai Haditörvényszék elé idézték, és egy hónapon át vizsgálati fogságban tartották A gólyához írt verse miatt. „A Gólya tojt nekem elég bajt” – összegezte megpróbáltatásait barátjának.12 A házkutatás során Aranytól kapott leveleit is lefoglalták, aki évek múlva így emlékezett a saját műveiben – történetesen A nagyidai cigányokban (1851) – rejlő aktuális eszmék veszélyeire és akadályaira:

Ki gondolt arra, hogy van benne eszme,
Cigányfölötti érzés valami,
De, Pucheim kardja szívemnek szegezve,
Félig se mertem azt kimondani! (Bolond Istók II. [18731/4)

A mű látszólagos – s akkor nem részletezhető – „ürességének” okát egy Szilágyi Istvánnak írt, 1853. február 5-i levelében jelezte: „Ha üres, ha tartalmatlan, az nem annyira az én hibám, mint az állapoté, mely az ostromról neveztetik.”13 Az eszmei tartalom miatti „merészséghiányról” a továbbra is rendőri felügyelet alatt tartott Tompának vallott néhány hónappal később, 1853. november 22-én, immár a Toldi trilógiával kapcsolatban: „Ott állok, hogy az első Toldiban sem gyönyörködöm többé: legföljebb mosolygok rajta, hogy én akkor mir nichts, dir nichts [’habozás nélkül’] bevágtam az irodalom kellő közepébe. Arra courage kellett, az most nincs. Nem akarok hosszasan beszélni róla; érted anélkül is. A III-dik rész14 fiókomban hever; nem tudok rámenni, hogy kiadjam.”15

óvatosság

A publikálási elszántság hiánya és a Kassát megjárt Tompának írt „érted anélkül is”, valószínűleg ezúttal is a „Puchheim kardjával” szembeni óvatosságra, a haditörvényszéki fogadtatás lehetőségére utal. Erre enged következtetni, hogy a megjelentetés reménye éppen 1854 tavaszán, az efféle rögtönítélő meghívások ritkulása idején dereng fel előtte. Siet a jó hírt barátjával is közölni: „Igen, te Miska! Május 1-jétől megszűnik az ostromállapot: használ-e az neked valamit? Én helyedben folyamodnám akkor, mert az internáció alkalmatlan egy dolog.” Megírja, hogy ő újra munkához látott: átjavítgatta a Toldi estéjét, és szerződést kötött a kiadására: „Mellékesen egy g’schäftet csináltam Toldi estéjével (miután a II-ik darab elkészültét16 magam sem győzöm várni), egy kissé kidolgozám, borzas haját megsimítám, s Heckenastnak reprezentáltam.”17

szanto3 0623

Aba-Novák Vilmos: Fürdőzők, hung-art.hu

Nem tudjuk pontosan, hogy az első változat 1848. március 20-i befejezése után mikor és hányszor vette elő e művét, illetve mennyi időt szánt az újabb redakció elemeinek kidolgozására. Az első változat szövegében még gondosan feljegyezte a részek elkezdésének és befejezésének dátumát („júl. 3. 1847.”, „Decz 28 – jan. 15.”, „1848. Márcz. 20.”), de később, az ostromállapot idején készült második kéziratban, már közismert precizitása se vitte rá, hogy rögzítse az egyes munkafázisok időpontjait. Az új elemekkel kapcsolatban annyi bizonyos, hogy a Délibáb 1853 októberi számában már publikálta a Toldi estéjének csupán e második kidolgozásában helyet kapó Szent László balladát, és tudjuk, 1854 kora tavaszán bővítette 80 új verssorral a második éneket. (A Gyulafi-testvérek szerelmével, amelynek megírási idejét ez év decemberében közli barátjával: „A tavasszal írtam belé. Daliás idők!!!”)18 A Tompának szóló levelek alapján nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az 1848 utáni szövegváltozások egyesítését, a „borzasságok” fentebb idézett „megsimítását” és a mű végleges formába öntését ebben a dátum nélkül hagyott, második kéziratban végezte el, 1854 tavaszán. Az 1854 októberében megjelent könyv és a két kézirat szövegeltéréseinek listáját aztán fél évszázaddal később, Esztegár László állította össze a Magyar Könyvszemle számaiban, 31 nyomtatott oldalon.19 A Voinovich Géza-féle kritikai kiadásnak (1951) szintén jelentős terjedelemre, 19 sűrűn szedett oldalra volt szüksége e különbségek tételes felsorolásához.20

Vajon miféle átalakításokra következtethetünk a mű végleges szövege és e listák adatai alapján?

1. Az új szövegváltozat 1852 verssorból áll. Hiányzik belőle az első kidolgozás 100 sora, amelyeket főként tartalmi problémák miatt távolít el a szerző. (Ilyen rész például az ősz vitéz Lajos királynak előadott, dühös szónoklata, amelyből csak az Ilosvainál szereplő – de ott is kifejezetten felségsértő – sorokat tartja meg. Elhagyja a szentekhez fohászkodást említő 1/31. strófát, a Bencét bosszantó tömeg gúnyolódásainak két versszakát stb.)

A korábban nem szereplő, új sorok száma 262. (L. Szent László ballada /136/, Gyulafi-történet /80/, az apródok Toldit bosszantó gúnydala /28/ és egyebek.)

2. A mű énekeinek (fejezeteinek) számát négyről hatra növeli.

Számtalan „apróbb” módosítást is végez: szavakat cserél és aláhúz, helyesírást és szórendet változtat, jegyzeteket töröl és bővít stb. Ezeknek gyakran fontos, értelmező szerepük van.

valóban új kézirat

A fenti adatok egyértelműen igazolják, hogy valóban új kéziratot hoz létre, amelyet filológiai hiba a korábbi, 1848-as változattal azonosnak nyilvánítani. Hogy miért hangsúlyozzuk ezt? Nos, azért, mert a magyar irodalomtörténet és könyvkiadás több mint egy évszázada az első – 1848-as! – kidolgozás évszámával látja el és adja ki mindmáig ezt a csupán 1854-ben befejezett és az előbbitől lényegesen eltérő szöveget.21 Nemcsak Riedl Frigyes cselekszik így, hanem a mű eredeti kéziratait már ismerő Keresztury Dezső is, aki egy „gyengéd, kiegyeztetésre törő” Arany János munkájaként értelmezi „a forradalom előszelében” megszületett Toldi estéjét. (Említi ugyan a forradalom utáni „átsimításokat és kiegészítéseket”, de csupán a mű kifejező erejét növelő vagy „az apródok nyers tréfáit megnemesítő” módosításokként.)22 Sőtér István részletesebben kitér néhány fontos, 1849 utáni eszmetörténeti vonatkozásra, ennek ellenére ő is Arany forradalom előtti munkásságának keretében tárgyalja a művet.23 A „Spenót” 1967-es, negyedik kötete, illetve a középiskolai tankönyvek és az egyéb irodalomtörténeti kiadványok szintén Arany 1849 előtti munkásságába száműzik a forradalom „utószelében” átdolgozott és csak akkor megjelentetett alkotást. Ma is időszerű felidézni Nacsády József ugyancsak 1967-ben elhangzott, jogos figyelmeztetését: „Minden műalkotás úgy hagyományozódhatik csupán az utókorra, ahogyan az alkotó kezei közül kiadta. […] A Toldi estéjének az Arany életműben való elhelyezéséhez az 1854-es kidolgozás kell hogy alapul szolgáljon. A két kidolgozás összevetése […] eleve ellene mond annak, az Arany-irodalomban igen gyakori véleménynek, hogy Arany 1854-ben pusztán formai-stiláris, szerkesztés-arányosítási módosításokat végzett volna.”24

szanto4 0623

Aba-Novák Vilmos: Felsőbánya, hung-art.hu

Vajon kitől ered a filológiai tényeknek ellentmondó „visszadátumozás”, valamint az ezzel járó, az értelmezési lehetőségeket jelentősen módosító nézőpontcsere?

Az igazat megvallva, magától Arany Jánostól, aki láthatólag nem kívánta világgá kürtölni, hogy a súlyos retorziókkal fenyegető ostromállapot idején alkotta meg a Toldi estéje újabb változatát. Erre enged következtetni Tompának 1854 decemberében küldött eufemisztikus önvallomása (amelyet valószínűleg már Tompánál korábban elolvastak ama személyek, akik e „gólyameséket” költő barátjára felügyeltek): vö.

felségsértés

„A [művemhez csatolt] utószót azért láttam szükségesnek, nehogy a publikum azt higgye, miszerint hét év óta25 mindig ezt a hat éneket csinálom.”26 Mivel e hét esztendőből öt az ostromállapot éveire esett, a kor hivatalos kíváncsiskodóiban könnyen feltámadhatott a gyanú, hogy netán a fölöttébb hosszúra nyúlt érlelési idő élettapasztalatai, meg a haditörvényszéki kultúraformálás tanulságai is beszüremkedtek a tisztelt auktor úr munkájába. Az efféle nem alaptalan és nem veszélytelen gyanút a szerzők általában a mű időkoordinátáinak megváltoztatásával szokták elhárítani, amit Arany is nemegyszer megtett bizonyos aktuális tárgyú műveiben. Így helyezte át a királyi szó megszegésének egykorú témáját a 15. századi V. László idejébe, vagy az igaztalan uralkodói megtorlásokét a Zách családot kiirtó Károly Róbert, illetve az „ó ángol” Edward király korába. A Toldi estéjében is elbújtatott néhány, 1848 után is érvényes aktualitást – így a címerrabló „lator” megbűnhődésének óhaját (a magyar országjelvényeket lecserélő Bach korszak idején!), a magyar Mózesként megjelenített Toldi „apátok” Kossuth-reminiszcenciáit, az önkényuralmi leszámolások okául felhozott „felségsértés” témáját az öreg Toldi kirohanásaiban stb. Egy ilyen kockázatot vállaló szerző persze okosabban tette, ha nemcsak a mű cselekményének időpontját helyezte a rögtönítélő időszak kezdeténél korábbra, hanem a mű „elkövetésének” az időpontját is. Mint Vojtina Ars poetikájában írva áll, „Hazudni rút. Ez ellen a morál, / A társas illem egykint perorál: / De költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni.” Úgy, ahogy az ostromállapot viszonyai közt élő Arany is tette a Toldi estéjéhez csatolt Végszó „költői túlzásaiban”:

„E művet alig néhány versszak pótlással [??], épp azon alakban [??] veszi a tisztelt közönség, mint ez nálam 1848 óta készen hever. [???] […] Mindazáltal, így is, amint van, elhatározám azt sajtó alá bocsátani, nem mint a dívó ízlés igényeinek megfelelőt, de mint egy más kor szüleményét, egy hangot a múltból, melynek ha egyéb nem, – lesz tán mégis irodalomtörténeti érdeke.”27

De még mennyire!… Már csak azért is, hogy a fentieket összegezve megállapíthassuk: a Toldi estéje szövegkritikai szempontból több mint aggályos antedatálását egy önvédelmi nyomeltüntetésre kényszerülő, de a szabadság címere mellett továbbra is kitartó Arany János kezdeményezte. Ez részben mentheti, bár korántsem igazolja a fillentését tudományos téren is követő Arany-tisztelők szövegazonosítói „nagyvonalúságát”. Az „1854 1848” formában felírható egyenlőtlenség jelen esetben nemcsak számtani, hanem történelmi és filológiai igazság, ami az 1848 utáni művek és körülmények figyelembe vételét is megkívánja az irodalomtörténészektől.

szanto5 0623

Aba-Novák Vilmos: Aktkép, hung-art.hu

Említettem, hogy a Toldi estéje 1848-as kidolgozásából ismert „kutyák – bika” oppozíció, amely ott az apródok és Toldi viszonyát jellemezte, az 1850-es Hecc, hecc! című költeményben – a „mészáros gazda” bevonásával – alkalmassá válik a „Haynau világ” ellentéteinek és összefonódásainak megrajzolására. Vajon milyen jelentéssel telítődik ez a „mészáros gazda + kutyákßàbika” viszonyrendszer a Toldi estéje négy évvel későbbi szövegében, amely továbbra is érvényesnek tekinti a „Toldi–bika” és „apródok–ebek” párhuzamot?

sértegető apródok

(Először a palotába készülő öreg vitéz közli Bencével, hogy a mentéjébe rejtett buzogányra a kutyák miatt van szüksége („Csak tedd vissza, Bence, ane’kül nem járok: / Ha kutyák morognak, hogy’ riasszak rájok?” – V/8). Később szintén Toldi nevezi Lajos „kölykeinek” a sértegető apródokat, ami nemcsak bizonyos ifjú ebekkel rokonítja a királyi lovagiskola növendékeit, hanem a megjelölésben szereplő birtokos személyraggal világosan utal e kölykök gazdájára is. („Másszor megfeddenéd apró kölykeidet” – V/18). A Hecc, hecc! költemény vágóhídi szituációjához azonban egy új, csak a mű 1854-es változatában megjelenő versszak térít vissza minket, amely a Hecc, hecc!-ben használt „kapat” szó felidézésével nemcsak az ‘illemre okítás’, hanem a ‘(foggal) megragadás’ és a ‘sietős etetés’ jelentését is felvillantja e csintalan kölykök „csinosságra” szoktatásában:

„Mert szolgála ottan sok úri csemete:
Losonczi-, Maróti-, Bánfiak nemzete […]
Köznemes rendből is egy jóforma csapat,
Kiket Lajos ottan csinosságra kapat.” (V/11)

A Czuczor-Fogarasi nagyszótár a „kapat” szó első – ‘kapni, vagyis fogni parancsol’ –jelentésére ezt a példát hozza: Kutyával elkapatni az oda vetett konczot. A második – ‘futtában etet, abrakol’ – jelentésre a következő példát említi: Megkapatta lovait, s legott tovább hajtott.28A tiszántúli nyelvjárásban előforduló ‘szoktat’ jelentést e szótár nem ismeri, csak a Szinnyei-féle tájszótár, de az valósággal összegzi e hamarjában végzett, „kapkodós” szellemi táplálás eredményét: Rosszul volt kapatva az a gyermek. 29

A következő – ugyancsak újonnan írt – versszakból azt is megtudjuk, hogy az ifjak külhoni továbbképzésére vagy saját költségen, vagy „a király zsoldjában” kerül sor, ami újabb gyengéd [?] célzás e finomságra szoktatás „katonás” jellegére és támogatójára. („Nem is egy fordult meg Páris-, Bolonyában, / Maga erszényén, vagy a király zsoldjában.” – V/12) Summa summarum, az 1848 után átigazított szöveg szerint baj van e királyi „csinosítás” módszereivel, különösen, ha ezek után ilyen elkapatott ebadták intézik mások csinosodását is. (Jó lenne tudni, ismerte-e költőnk A nemzet csinosodásáról értekező Kármán József munkáját…) A királyi palotában mennydörgő Toldi az Arany János-i költői világban ugyanis nemcsak saját elégedetlenségét és tiltakozását fejezi ki, hanem egy fensőbb hatalom és az elnémított emberek – a „vox Dei” és a „vox populi” – ítélkezését is. 30

Toldi meg dühösen a királyhoz ronta,
És mennydörgő hangon ilyen szókat onta:
‘Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném hét-tollú botomat,
Másszor megfeddenéd apró kölykeidet,
Hogy meg ne csúfolnák vitéz vén fejemet.’

Szólt és a palota megrázkódott belé;
Nagyfejű buzgányát magasra emelé,
Ábrázatja tűz lett, amit ősz hajának
Fehérlő havasi el nem olthatának. (V/18–19)

Az eget-földet rázó, fenséges Toldihoz képest a tétova és „szívbajos” Lajos nem a királyi méltóság megtestesülése, és az „igazságosztása” is elhamarkodottabb és kíméletlenebb, mint az 1848-as változatban:

A király nem tudja, mi? s miért történik?
Szemének, fülének nem hiszen, csak félig;
Szeme a távozó vén bajnokra tapad,
Füle visszacseng-bong minden hallottakat.
Majd, hogy a bűntettet hallja a csoporttul,
Meghűl benne a vér, ábrázatja mordul,
S kiált, odakapván kézzel a szivére:
„El kell fogni Toldit! halál a fejére!” (V/20)

szanto6 0623

Aba-Novák Vilmos: Vak zenészek, wikipedia.com

A jelenet tágabb szövegösszefüggései nem a lovagkori civilizáció jótéteményeit juttatják eszünkbe, hanem hogy ez az Anjou Lajos képére maszkírozott uralkodó idős kora ellenére is egyre jobban hasonlít egy Habsburg-Lotharingiai házból jött, ifjú Ferenc Józsefre. Úgy látszik, nem véletlenül jegyezte meg Arany a fent említett Végszó utolsó előtti mondatában: „Záradékul azonban megérintem, hogy a históriai tekintet éppen nem gátolt, Lajos királyt vénebbnek mutatni fel, mintsem az történetileg áll.” 31 A király lovagképzőjébe járó növendékek rátámadnak „a szabadság szent címerét” megvédő lovagra, akit a korábbi kidolgozás „lelketlenné” váló uralkodója is elfogatna,32 de a szabadságharc leverése után befejezett mű uralkodója már gondolkodás nélkül halálra ítél. Ha a Bánk bán szereplőit csoportosító Arany János beosztását követnénk (1. „Gertrúdis köre”, „Bánk bán köre”, „Endre köre”),33 ez a döntés Toldi Miklós ellenfelei között, a „róka lelkű Toldi György bátya” tájékán jelölné ki Lajos helyét, amit Toldi jellemzése is megerősíteni látszik: „Hidegen vonítasz a dologra vállat – – / Vén király! A róka nem rókább tenálad.” (IV/6) 34 Tovább erősíti e kínos egybetartozást, hogy annak idején György úr szolgái, a Miklósra dárdát hajigáló vitézek is áldozatukra uszított kutyákhoz hasonlíttattak: „Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének, / Kaptak [!] a beszéden a szilaj legények, Dong a deszkabástya Miklósnak megette […]” (Toldi, III/4).

egyházi végtisztesség nélkül

Ez a Lajos-maszkot viselő uralkodó a lovagjával folytatott, „tisztázó beszélgetés” során sem érvényteleníti az általa hozott halálos ítéletet, és hivatalos temetést vagy búcsúztatást sem rendez, amelyen mint „régi barát” megjelenne. E valóban nemes gesztusok helyett lovas katonáktól közrefogva, vaskoporsóba zárva viteti az elhunytat egy szekéren korábbi száműzetése színhelyére: „Lovas katonák közt a gyászszekér halad, / Rajta Toldi Miklós a vasfödél alatt.” (a mű első, 1848-as kidolgozása);35 „Lovas katonák közt a gyászkocsi halad, / Rajta Toldi Miklós, vas boríték alatt” (a végleges, 1854-es változat, VI/35). A „vas borítékos, vas födeles” haladáshoz két másik Arany-idézet köthető. Az egyik ugyanennek az éneknek a 20. strófájából való: „Készen áll a börtön, megyek abba önként, / Hol nem földi bíró lát fejemre törvényt.” A másik egy 1852-ben írt vers, A világ kezdete: „A világ egy kopott szekér, / Haladna, de nem messze ér”…36 Jelen esetben a születési és száműzetési hely őskertjében ásott sírgödörig, amelybe egyházi végtisztesség említése nélkül temetik el a király által úgymond nagyra becsült, de csak az egyszerű emberektől elbúcsúztatott bajnokot. A sírját nem kereszttel, hanem jelképes ásóval jelöli hűséges szolgája. Hogy miért éppen ásóval? És hová lett az egyházi végtisztesség?

A tankönyv- és szakirodalom erről mélyen hallgat. Miként arról is, hogy mi módon lehet e több mint különös tények alapján Toldi és Lajos király igazának egyesítéseként jellemezni a műben megfogalmazódó Arany János-i álláspontot.37

A Lajos-féle „igazság” bizonyítására másfél évszázada a modern hadviselésről szóló királyi tanmesét szokták idézgetni, amely szerint a puskapor a maga nagymérvű és részrehajlás nélküli hatásával örökre idejétmúlttá teszi a műben megjelenített lovagkort, illetve a „Toldik vagy nem Toldik” világát.

Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
A ki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi… hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban! (VI/32)

szanto7 0623

Aba-Novák Vilmos: Proletárok, hung-art.hu

Ha másfél évszázada ezt idézik, ideje megkérdezni: „Vajon miért a testi erőt említi Lajos e lovagkor – egyetlen [?] és legfontosabb [??] – tulajdonságaként…?” Minden jel szerint azért, hogy a nagyobb rombolásra alkalmas észt könnyebben győztesnek nyilvánítsa a kisebb rombolásra képes testi erővel szemben. De miért nem szól a lovagi életformához tartozó többi lényeges tulajdonságról – a bátorságról, a hűségről, az együttérzésről, a napjainkban „fair play”-nek nevezett emberi hozzáállásról, amely nemcsak ebben a régi korban adhatott elszántságot, célt és értelmet a Toldik vagy nem Toldik tevékenységének? E lelki erényeket se Lajos idejében, se máskor nem lehetett pusztán a „testi erő” fogalmával helyettesíteni. Alig egy évszázaddal később, Nándorfehérvárnál, Hunyadi és Kapisztrán János harcosai a bátorságuk, az elszántságuk, a szülőföldhöz ragaszkodásuk miatt is győztek Mehmed szultán többszörös számbeli és technikai fölényben lévő seregén:

„Mert ekkor a törökök összes csapatai a magyarok vitéz és elszánt rohamától megzavarodva megfutamodtak. A magyarok pedig bátorságukat visszanyerve, új erő lelkével megsegítve az égből, kardjukkal mindaddig üldözték őket, amíg az ágyúkat és a vár romba döntésére használt egyéb hadigépeket is ott nem hagyták őrizetlenül. Ezért a magyarok mindazokat az erődítéseket, amelyeket a törökök felállítottak, tűzzel felgyújtották, az ágyúkat pedig vasszegekkel beszegezték […] Az Isten dicsőségére és a császár megszégyenítésére elég annyi, hogy [az utóbbi] minden hadi készültségétől megfosztva, minden ágyúját meg egyéb odavontatott ostromgépét otthagyva, hadinépének mérhetetlen pusztulásával tért vissza hazájába.”38

„Hajt az idő, nem vár”, haladnunk kell a korral? Valóban. Még az ágyútechnika elsajátítása terén is. De miféle haladás az, amely csupán az anyagi rombolás nagyságával méri a világ előbbre jutását, és közben említésre sem méltatja, mondhatnám, „lenullázza” a testi és szellemi teljesítmények lelki hajtóerejét?

időtálló öltözék

Az „ész győzelme” előtt fejet hajtó Lajos király, illetve az ő kétes igazságát „szintetizáló” tanulmány- és tankönyvírók nem sokat fognak föl a sírjából kikelt Toldi üzenetéből, aki a lelke viadaltéri megjelenéséről biztosította öreg barátait.39 Az ő Mózeshez, Lászlóhoz és Jézushoz igazodó lelke nem csupán egy jelmezes „harci játékhoz” (I/37), hanem a „szent szabadság címerének” megvédéséhez öltött újra barátcsuhát. A Toldi szerelme végén is csak „pihenőbe teszi le” ezt a tisztéhez illő, meglepően időtálló öltözéket, mert tudja, még szükség lesz rá: „Az öreg kámzsát is pihenőbe tette, / (Oly durva daróc ez, hogy a moly sem ette): / Majd felveszi később negyven-ötven évvel, / Ha magát is már ‘holt számba’ feledték el.)”40

Ideje észrevenni, hogy Arany a mű párbajjeleneteiben nem Toldi, hanem az olasz testi erejét hangsúlyozza:

Nagy is volt az olasz, sok erő fért belé,
Fekete mén lova nehezen cipelé,
Sokat nyomott rajta páncéla, fegyvere,
De csontos teste volt a legsúlyosb tereh 41 (II/6)

szanto8 0623

Aba-Novák Vilmos: Konyhában, hung-art.hu

A vele szembeszálló Gyulafi-testvérek testalkatáról nem nyilatkozik, csupán az olasz „Gyermekek!” megszólításából sejthetjük (II/26), hogy nem nehéz súlyúakhoz sorolja őket. Azt azonban nem mulasztja el megjegyezni, hogy „midőn a korlát közzé bejövének, / Rájok minden szemből nevetett a lélek.” (II/16) Toldi szintén „lélekként” érkezik a viadaltérre, és a tetteit is magabiztos, lelki-szellemi könnyedség hatja át. Ha az erős és testes olaszt „nehezen cipeli” a lova, ő „ragyogó” „pej paripán vágtat” (III/4, 20), „ugratja a lovát” és „táncoltatja” (III/20), sőt, „karikára forog” vele (III/21). Eközben „könnyű pálcaként” forgatja fent a fegyverét, amely zúgó szelet kavar, és fényes, tüzes kört rajzol a feje fölé:

Zúgott a nehéz rúd, kavarván a szelet,
Nagy tányért csinált a barát feje felett.
Fényes karikát írt hegye a fegyvernek,
Mint ha tüzes üszköt csóválgat a gyermek. (III/21)

levitáció

Ez az újabb Toldi-féle „szemfényvesztés”42 – értsd: eposzi csoda – a benne kavargó széllel és tűzzel, meg az ősz barát feje fölött megjelenő, fényes karikával ismertebb nevén: glóriávalegy másik híres „szentesedést” és lélekkel telítődést idéz fel, az Apostolok cselekedeteiben elbeszélt Szentlélek eljövetelét, (vö. „Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak [ti. az apostolok]. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek. Majd lángnyelvek lobbantak és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek [,..]”)43 Ez a lélekkel telítődés alapozza meg Toldi hamarosan bekövetkező, Rákos mezei levitációját; 44 illetve ennek humoros párhuzamát, a szintén varázslatosan könnyűvé lett Bence lovastól történő fölemelését.45 A hüledező tömeg arról suttog, hogy „e biz’ a meghalt Toldi lelke”, és hogy az udvarból távozása után „őt testi szemmel / Nem látta […] földön járó ember.” (III/23, 26) Az öreg vitézében csupán nyers testi erőt és érdes igazmondást látó Lajos akár tanulhatna is e nem mindennapi jelenettel közölt égi értékítéletből, hogyha kissé jobban odafigyelne az emberei értetlenkedésére:

„Ki volt ez? mi volt ez? ördög-e vagy barát?
Mért fel nem födözte a királynak magát?
Mért hódolni nem ment? Vagy semmi szüksége
Földi jutalomra, földi dicsőségre…?” (III/42)

A földi ész földi jutalomra tart igényt. Akár a lélek mellőzésével. Ez az „erény diadaláért” fohászkodó Arany46 azonban igen fura szerzet. Nem örvend a lelkiismereten túllépő, földi „okosság” győzelmeinek és jutalmainak (lásd a balladáit), és nem hajlandó bizonygatni azok magasabb rendűségét. Gyulai Pál írja róla: „A gyermek kora komollyá és mélyen erkölcsi érzésűvé vált. Az maradt az ifjú, a férfiú is, s az erkölcs e kultusza éppen úgy megérzik költészetén, mint stíljén a szentírás és a zsoltárok nyelve.”47 Nála egy száraz, akadémiai beszámoló is átforrósodik, ha a tudás, a haladás és a morál kerül szóba. Mint az 1871. május 17-i főtitkári jelentésében, ahol a nemrég lezajlott német–francia háború tanulságait összegezi: „Oly világeseményeknek voltunk tanúi, csaknem résztvevői, a leviharzott esztendő folytán, melyek a szerény tudóst éppúgy megdöbbentették circulusai [‘forgatagai’] közepette, mint a közélet emberét tanácskozó asztalánál. Mindabban, ami történt, az emberiség évezredes haladásának egyszerre tagadását véltük látni; s a tudomány férfiát kétely zsibbaszthatá: vajon a mit az ismeret-vágy, messze múltban elenyésző századok óta, hangya szorgalommal, vastürelemmel összehordott, nem fogja-e ismét elsöpreni dúló vihar; vajon a fáklya, mellyel ő az emberiség útjait megvilágítja, nem fog-e ezentúl csupán kanócul szolgáltatni minden eddigi építvény elhamvasztatására? Csuda lett volna-e, ha a nyelvtudós döbbenve áll meg rokonító munkájában, látva hogy művét az Erőszak országok hódítására, népfajok irtására kezdi kizsákmányolni; ha Clio [‘a történetírás múzsája’] eldobja tollát, midőn a népvándorlások iszonyait ismétlődni tapasztalja; ha a jogtudós botránkozva veszi észre, annyi szép elmélete után, az ököljog visszatértét; ha a bölcselem éppen választott népének tettein kénytelen pirulni; ha végre a mennyiségi és természettudományok minden dicsőített fejleménye, óriási haladása kiválóan arra fordíttatik, hogy a rombolás eszközeit tegye ellenállhatatlanokká. Mert kinek volna kedve építeni, mikor a föld köröskörül hatalmasan reng s eddigi építményét roskadozni látja.”48

szanto9 0623

Aba-Novák Vilmos: Vásári jelenet, hung-art.hu

Ez nem az ész erejének győzelmét és eredményességét bizonygató Lajos király álláspontja, hanem a bibliai történet tanulságaira emlékező íróé, aki a Toldi estéjében is utal a tudáshoz társuló veszedelmekre. Az ő fél-civilizált apródjai szintén a tudás fájáról hoznak gyümölcsöket, amelyek között akadnak rosszak is: vö. „A tudás fájáról szép gyümölcsöt hoztak, / Jót is elég bőven, s ráadásul rosszat; / Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme: / Gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.” (V/12)

Arany, a Magyar Tudományos Akadémia vezető tisztségviselője, nem becsülte le az észt és a tudást, de tisztában volt határaival és felelősségével. Azzal, amit már Szophoklész is megfogalmazott, de amit a Toldi estéjéhez ért irodalomoktatók olykor elfelejtetnének a diákjaikkal: „Ha tud valamit valaki, mesteri bölcset, újszerűt, / van ki a jóra, van ki gonoszra tör vele”.49 Nem kedvelte azt a történetírást, amely csupán „a gondolkodók és a hóhérok” neveit jegyzi fel, másokról megfeledkezik. Egy ilyen akadémiai előadásra reagált tagtársának, Jókai Mórnak a következő üzenetkével:

Az emberi öltőt nagy feledékenység elnyeli, mint tenger,
Csak kettő marad fenn az emlékezetben: Der Denker und Henker. 50

vágóhíd-táborszernagy

Egy másik barátjához, A civilizátort (1859) író Madách Imréhez hasonlóan ő sem lelkesedett az ostoba és gonosz módszerekkel terjesztett „haladásért”. Például azért a „modernizált” Ferenc József-i kormányzásért és igazságszolgáltatásért, ahol a megkegyelmezésre jogosult uralkodó csupán a halálos ítéletek végrehajtása után kér jelentést a bírósági leszámolásokkal megbízott Haynautól, 51 s ahol még a Döblingbe távozott Széchenyi István Lánchídját is ez az akasztási ítéleteket szentesítő vágóhíd-táborszernagy avatja fel. 52 A Toldi estéjében Arany nem egy önkényuralmi civilizáció „részigazságát”, hanem annak elutasítását tette közzé. Olyanformán, ahogy az abszolutizmussal következetesen szembeszálló hazai közvélemény cselekszi ezt Eötvös József John Stuart Millnek írt levelében, a magyar történelem sajátosságainak magyarázataiban. (NB: Eötvös József a Toldi estéjét „minden követelésének megfelelő” műnek tartotta…) 53: „Nemzetünk sohasem tranzigált [‘egyezkedett’] az abszolutizmussal, még akkor sem, ha az, mint VI. Károly vagy József császár alatt, a kultúra színe alatt közelített, és tántoríthatatlanul ragaszkodva alkotmányos jogaihoz, inkább lemondott a kultúra minden előnyeiről, mint hogy szabadságáról lemondjon, bár érzé, hogy a formák, melyek alatt ezt gyakorolja, rég elavultak […] Civilizációnk foka politikai institúciónknál alantabb áll, mi főképp ökonomikus fejlődésünkre is káros hatást gyakorolhat. De […] mi a legfőbb, hogy nemzetünk jelleme ezáltal az aljasodástól oltalmaztatott meg.”54

szanto10 0623

Aba-Novák Vilmos: Pannonhalmi milleneumi kápolna freskóterve (részlet), hung-art.hu

Az aljasodástól való megoltalmazásra a szabadságharc leverése utáni években is szükség volt, amikor a Toldi estéjére reagáló Gyulai Pál „a viszonyok kényszerűsége” ellenére is55 hangsúlyozta a múltba visszanyúló Arany-alkotások aktualitását: „Ha [a költő] zsenialitása vagy művészete nem találja meg azon közvetítést, mely a jelen világnézeteit, erkölcsi érzületét összekötheti mondájával, […] minket se nem érdekelhet, se meg nem indíthat. S ennek az egész mű alapeszméjén, alkotásán, jellemrajzain át kelt vonulnia. Ez az a pont, mely által műve a változó korviszonyok közt létezési jogot ví ki magának. […] A mult és jelen nép élet eme széltében-hosszában felfogásából áll elő aztán az a bizonyos varázs, mely a multat a jelenbe, s a jelent a multba játssza. […] Én mindezeket nem a légből vettem, hanem nagyrészt egy magyar költő, legnagyobb epikusunk, Arany műveiből vontam le, kit Toldi, Toldi estéje, Murány ostroma [!] című epikai költeményei halhatatlanná tőnek.”56

még több varázs

Az 1850-es évek „kényszerű viszonyai”, a magyar függetlenséget és alkotmányosságot megszüntető, a „civilizációt” ostromállapottal terjesztő „Haynau világ” és Bach-korszak nem engedte meg a nyílt és kendőzetlen állásfoglalást. De mint a korra visszatekintő kritikus írta Arany ekkori műveiről, „a lepel, melybe a költő a cenzorok vizsga szeme elől elburkolta célzatát, még szebben emelte ki gondolatait, s a kénytelen távolság, amelyből a dal hangzott, még több varázst kölcsönzött elhaló hangjainak.”57 A Toldi estéjéről szóló értelmezések – nem kis részben a mű fentebb említett „antedatálása” következtében – többnyire máig sem ismerik fel ezeket a lepleket, s így a velük kendőzött célzatok varázsát sem érzékelik.

Nem szólnak például arról, milyen különleges „felhangjai” voltak a 19. század közepi Magyarországon a Lajos királytól oly nagy kedvvel emlegetett „puskapor” szónak. A lőpor feltalálását akkoriban egy középkori német szerzetesnek tulajdonították. Ez látszólag jól jött a Bach-rendszer „civilizációs” propagandájának, a mindenre kiterjedő német szellemi fölény hangoztatásának, de nem egy ironikus reakciót váltott ki e rendszer ellenfeleiből. Jellemző, hogy Madách „arisztophanészi komédiájának” fő alakját, a civilizátor Stroomot – aki voltaképpen az egész elnyomó rendszernek nevet adó Alexander Bachot parodizálta,58 – szintén ama „nagy hivatást” teljesítő nemzet fiaként mutatták be, amely a puskaport is feltalálta:

STROOM: Igen, a nagy német haza honom! […]

ISTVÁN: Ah, úgy, tehát a németnek hazája
Az, ahol egykor puskaport csináltak,
S ma is mindenki büszkén azt hiszi,
Hogy ő vala az egyik munkatárs.

STROOM: Nagy hivatás van a német előtt? 59

A korabeli nyelvi közegben élő olvasónak Arany puskaporral példálózó, középkori csinosítójáról könnyen eszébe juthatott egy „katonás” civilizációs módszereket használó, 19. századi „német” uralkodó, a Gyulai emlegette múlt és jelen egybejátszásának nagyobb dicsőségére.

Egy másik akkori humorista, a fentebb idézett Jókai Mór, szintén fontos testvérfogalmat – a „cenzúrát” – társította ez ominózus „puskaporhoz”, amikor a kor jegyeit és irodalmi témáit, valamint a „múltat tárgyaló” Arany-műveket jellemezte: „Más poéta nem mulasztja el tudatni a közönséggel, mikor volt szerelmes? mikor haragudott meg a kritikusokra? mikor csalta meg a kedvese? mikor volt kótyagos? eventualiter [‘esetleg’] mikor nincs a csizmájának talpa? és főleg: miket tenne ő a hazájáért, ha azok a feltett tettek engednék magukat megtétetni?

Arany mindezekről nem énekel: ahelyett csak a nemzet nagy hőseivel foglalkozik, akiknek ugyan nagy virtus volt olyan nagy embereknek lenni, mikor még nem volt se puskapor, se cenzúra.” 60

A szépírónak is kitűnő Gyulai Pál szintén érintette tanulmányában ezt a „puskaporos” témát, de olyan szentimentális álpátosszal és olyan elemi fogalmazási hibákkal, mintha egy bárgyú és magyarul nem tudó Bach-huszár diktálta volna a szavait: vö. „S minő megható kiengesztelés, finom tapintat, hogy midőn a király mintegy mentve magát, így szól: „hajt az idő, nem vár, más ivadék nő fel, mely nem testi erővel, hanem ésszel győz”, nemrég egyszerű port találtak föl, s

Toldi vagy nem Toldi… hull előtte sorban,
Az ész ereje győz abban a kis porban,

tehát önkéntelenül Toldi régi búját éleszti föl. Toldi már nem hallja, s még mindig a király kezét szorítva, már előbb elhunyt.”61 Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el!…

szanto11 0623

Aba-Novák Vilmos: Hazafelé, hung-art.hu

 

A „puskapor” e kellemesen disszonáns jelentéskörnyezete eleve kétséget ébreszthetne Lajos király tanmeséjével szemben, de az Arany-kutatók színe-java több mint egy évszázada azon munkálkodik, hogy a félrevezető csalimesét fogadtassa el a mű alapgondolatának. A Lehr Albert Toldi-kommentárjait követő, fiatal Marót Károly is erre törekszik 1916-ban, majd 1931-ben, de Homéroszon nevelt szövegérzékenységének – és elemi csinosodottságának (értsd: jólneveltségének) – köszönhetően szóvá tesz egy alapvetően fontos, a mű szerkezeti felépítését érintő problémát. Nagyon zavarja ugyanis, hogy ezt a „Lajos ajkára adott alapeszmét” (mármint „az ésszel hódító, más öltőbeli ivadék végérvényes győzelmét a nyers erő maradi hőse fölött”…)62 igencsak „bántó helyen és módon” helyezi el Arany a mű kompozíciójában. Úgy érzi, az erkölcsök finomítását hirdető, a műveltséget terjesztő király fájdalmasan érzéketlenül és kíméletlenül viselkedik a haldokló Toldival szemben. Idézem: „A király […] – mint az államrendnek, a műveltséget, észt és finomodást jelentő új szellemnek ‘uralkodói magas állásánál fogva támogatója, elősegítője’63 – […] talán alkalmatlanul is, de mindenesetre tapintatlan formában példázza a halódó Toldi előtt éppen személye esendőségével a lőpor feltalálásának jelentőségét,”64 Lehet, hogy az eltávozott Toldi már nem érzi ezt, az olvasó azonban igen, s bár a mű terve és szerkezete kétségtelenül igényel bizonyos mérlegvonást, a kérdés ettől még „kérdés marad: miért tette a nagy költő ezt a […] csak a szerkezetet szolgáló magyarázgatást oly helyre, illetőleg oly ember szájába, ahol bántó?65 Mennyivel természetesebb lenne, ha Toldi ellenfeleitől, az új szellemben nevelt, ifjú apródoktól hallanánk ezeket a „Toldiról vagy nem Toldiról” szóló kíméletlenségeket, s nem „Lajos finoman rajzolt alakjának ajkáról! […] Kell valami okának lenni, hogy ezeket az éles és szükségtelennek is látszó szavakat oly tudatos és csiszolgató költő, mint Arany mégis bent hagyhatta.”66

hamis axióma

Marót Károly fontos kérdéseket vet fel, de nem ad megnyugtató választ rájuk. Bár mindvégig látja az ellentmondást a finomodást hirdető és ennek ellenkezőjét cselekvő Lajos királyban, csupán egy nagy alkotó megbocsátható hibájának hiszi, és Arisztotelész-idézettel ad rá feloldozást: „a költő, más jó dolgokkal megédesítve, észrevehetetlenné teszi a képtelenséget”.67 A kényes problémát elbagatellizálva úgy véli, „a legnagyobb és legtudatosabb ‘mű’-költők is […] sokszor engednek meg maguknak nagyobb célok vagy értékek kedvéért kisebb ‘hibákat’, melyek legfeljebb az elmés kritikusnak feltűnők, de a költemények közönsége fennakadás nélkül siklik át rajtuk.”68 A nagyobb célt nála, sajnos, a (Nagy) Lajostól képviselt „alapeszme” hamis axiómája jelenti, amelyet elfogadva még egy mérnöki gondossággal komponáló Arany Jánosnak sem hiszi el, hogy nagyon is megfelelő helyre és a megfelelő személy ajkára adta ezeket a valóban éles, és egy jó királytól szükségtelen szavakat.

szanto12 0623

Aba-Novák Vilmos: Álarckészítő, hung-art.hu

Arany számos megnyilatkozása ellentétben áll Arisztotelész fenti passzusával és Marót megoldási javaslatával. Már Petőfinek is elmondta: „nálam főleg a kompozícióban van a poézis, ha ti. van; és ha a kompozíciót már előre gyöngének sejtem, sohasem vesztegetem rá a mindennapi költészet tarka szalagbokrait.”69 A mű első, 1848-as változatának befejezése után hat esztendeje volt a szerkezet átgondolására, a szükséges változtatások megtételére. Az elkészült művel – tőle szokatlan módon – elégedett volt. Mint Végszavában írta, „nem bocsátnám sajtó alá, ha utólagosan, a művészet törvényei szerint, felőle magamnak megnyugovást nem szereztem volna.”70 Bizonyára tudta, miért időzíti éppen Toldi halálának pillanatára ezt a királyi példabeszédet. Épp ez a Toldi életét hasztalanná nyilvánító, hamis tanulságlevonás, ez az emberi küzdelmek lelki tényezőit lenullázó sírfelirat képes rádöbbenteni az olvasót e „harapósra csinosított” kölykök, meg a „civilizátor” gazdájuk egykutyaságára és embertelenségére. Párhuzamba állításuk nem üres formalitás, hanem a „lelkes” Toldi „lelketlen” ellenfeleinek megnevezése. A Világost és Aradot követő ötödik esztendőben.

Ami után az elbeszélés még folytatódik. Egy egészen másfajta „sírfelirattal”.

 

1 Keresztury Dezső: Mindvégig. Arany János (1817–1882), Szépirodalmi Könyvkiadó. 1990, 216.
2 Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 3. köt., Pest, 1865, 378. A „kapat” szó a „kap” cselekvő ige műveltető formája, ahol az alapige többek között harapásra is utalhat: l. „megkapta a kutya”, azaz ‘megharapta’. Arany műveiben a „kapat” tiszántúli tájszó ‘szoktat’, ‘tanít’ jelentésű is: vö. „Édes jó barátim, akiket jobbadán / Én kapattam egykor fegyvert fogni csatán.” (Toldi estéje IV/28): „Ráhagyó az apjok, mert úgy volt kapatva, / Mivel a vasorru őtet úgy kapatta”. (Rózsa és Ibolya).
3 Arany János: Összes költeményei, I. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964, 155.
4 Vö. Liget 2012/6.
5 ..Akármerre tekint, nem látni egyebet / Csak felé sugárzó száz meg ezer szemet, / Fennrázott süveget, karok emelését, / Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését.” CIV/26)
6 „Mint a bőszült gulya, ha vérszagot érez, / Bömbölve fut össze a kiömlött vérhez: / A lázadt magyarok azonképen vannak, / Mind az olasz felé törnek és rohannak.” (II/9) L. még Liget 2011/7.
7 Arany János: Bírálat a Nádasdy-jutalomra küldött három pályamunkáról = Uő: Tanulmányok és kritikák, vál. és szerk.: S. Varga Pál, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998, 299.
8 Arany János Összes költeményei, I. Bp., Akadémiai Kiadó, 1951, 286, 287.
9 Arany János leveleskönyve, vál. és szerk. Sátrán Györgyi, Bp., Gondolat, 1982, 156–157.
10 Cicero: Pro Milone, IV. 10. Szécsi Ferenc: Szállóigék, Bp., Universum Könyvkiadó, 1936, 81.
11 L. ennek 19. század végi meghatározását: „Ostromállapot – a kormányzatnak a katonai hatóságokra átruházása. Nemcsak háborúban, hanem béke idején is fordul elő, lázongó mozgalmak, zavarok elnyomása céljából, s kiterjedhet az egész országra, v. csak egyes tartományokra, kerületekre, városokra szorítkozhatik. Az O. kihirdetésével a végrehajtó hatalom a katonai parancsnokra megy át, akinek a polgári közigazgatási és községi hatóságok engedelmeskedni tartoznak, s aki az O. tartamára rendkívüli hatalmakkal fel van ruházva, amelyeknek erejénél fogva a polgároknak alapjogait, az egyesülési s gyülekezési jogot, a sajtószabadságot, a személyes szabadság s a hitjog sértetlenségére vonatkozó jogokat, a bírói hatáskörre vonatkozó törvényes szabályokat belátása szerint felfüggesztheti v. megszoríthatja,. A katonai bíróság a hozzá utalt ügyekben a legsommásabban, rögtönítélő bíróságilag jár el. Az O. intézményét törvénnyel szokás szabályozni. Hazai jogunkban az intézmény ismeretlen.” (A Pallas Nagy Lexikona)
12 Arany János leveleskönyve, 185.
13 Uo, 176. A kiemelés Arany Jánosé.
14 A Toldi estéje.
15 Arany János leveleskönyve, 213.
16 Ti. a trilógia második része, a Toldi szerelme befejezését.
17 Levél Tompa Mihálynak (1854. ápr. 22.) Arany János leveleskönyve. 237.
18 Uo., 256–257.
19 Dr. Esztegár László: A Toldi-trilogia eredeti kéziratai a Magyar Nemzeti Múzeumban (Első közlemény) Közzéteszi Dr. Bányai Elemér, Magyar Könyvszemle, 1905/3, 193–237; Uő: U.az (Második közlemény), Magyar Könyvszemle, 1905/4, 325–349. A javítási listák lelőhelyei: első cikk 206–237, második cikk 335–349.
20 Arany János Összes Műve/, 2. köt., Bp., Akadémiai Kiadó. 1951, 272–291.
21 Csak egy-két találomra idézett példa, az ominózus antedatálás oldalszámával: Arany János Munkái. III. köt., s. a. r. Riedl Frigyes, Bp. Franklin Társulat, 1903, 365; Arany János Összes költeménye, 2., s. a. r. Keresztury Dezső, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964, 81: Arany János: Toldi – Toldi estéje – Buda halála, szerk.: Szilágyi Márton, Bp., Osiris Kiadó, 2009, 180: az ELTE BTK honlapja: magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/gyjo/setup/portrek/arany/palyac.htm stb
22 Keresztury Dezső: Mindvégig. 167–169.
23 A magyar irodalom története. 4. köt, szerk.: Sőtér István, Bp, Akadémiai Kiadó, 1967, 111–117.
24 Nacsády József: Motiváció változások a Toldi estéje két kidolgozásában, ItK, 1967/5–6, 624–630.
25 Ti. a Toldi estéje 1847-es elkezdése óta.
26 Arany János leveleskönyve, 256.
27 Arany János: Végszó = Uő: Toldi estéje, Pest, 1854, 139.
28 Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 3. köt., Pest, 1865, 378.
29 Magyar tájszótár, I. köt., szerk.: Szinnyei József, Bp, 1893-1896,1042.
30 Vö. „Rémlik, mintha […] / Hallanám dübörgő hangjait szavának, / Kit ma képzelnétek Isten haragjának.” (Toldi, Előhang); „A nép, uram király, / Csendes, mint a halál, / Csupán a menny dörög. (V. László). Az első kiemelés tőlem, a második a költőtől származik. Sz. G. A.
31 Arany János: Végszó = Uő: Toldi estéje, Pest, 1854, 142.
32 „’El kell fogni Toldit!’ – de fáj a szó néki, / Úgy fáj, mintha önnön lelkét lehellné ki.” (Arany János Összes költeményei, I, Bp. Akadémiai Kiadó, 1951, 288) Érdemes megfigyelni, hogy az uralkodónak ez a „lélektelenné” válása ellentétben áll az öreg Toldi „örvendő lelkek szárnya lebbenésével” (IV/26), illetve magával Toldival, aki már eleve „lelkétől lelkezett magzata” az édesanyjának. (Toldi, XII/17).
33 Arany János: Bánk bán tanulmányok = Uő: Prózai dolgozatai, Bp, kiadja Ráth Mór, 1884, 105–184.
34 Liget 2011/9.
35 Arany János Összes költeményei, I, Bp. Akadémiai Kiadó, 1951, 291.
36 Arany János Összes költeményei, I, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964, 217.
37 Csak egy példa a sok hasonló magyarázat közül: „A Toldi ban a főhős az elbeszélő eszmei-ideológiai koncepciójának kifejezője volt, a Toldi estéjében már csak az alternatíva egyik ága, […] a nemzeti hagyományok védelmezője, az erkölcsi normákhoz és az eszményekhez való ragaszkodás jelképe. Az udvar pedig az európai fejlődés kifejezője, az integrációé, amely részben a nemzeti sajátosságok feladását is jelenti. […] Toldit halálos ágyán Lajos király meglátogatja, s az uralkodó kiegyezésre biztató szavai képviselik immár Arany álláspontját.” Osztovits Szabolcs: Arany János: Toldi estéje–- Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése, Corvina, 1997, 87.
38 Thuróczy János: A magyarok krónikája, Bp, Európa Könyvkiadó, „Pro memória” sorozat, 1980, 395–396.
39 L: „Vidd hírül az öreg cimboráknak, / Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad, / De a lelke ott lesz a viadaltéren.” (Toldi estéje 1/39) Tanulságos elolvasni ebből a szempontból napjaink tankönyveit. Például Pethőné Nagy Csilla irodalom tankönyvét, amely az öreg Toldi értékrendjét „végérvényesen” a múltba utalva, az új korszak „hatékonyabb eszközökkel bíró gyakorlatiasságának” győzelméről tudósítja növendékeit, és olyan „megszégyenült, tehetetlen, végsőkig kiábrándult öregembernek” [sic!] festi le az Arany János-i „fensőbb világrend” képviselőjét, akinek halálával „a lovagvilág egésze tűnik el”. Vajon minden értékével együtt, azaz „egészen” és „végérvényesen”?… (Pethőné Nagy Csilla: Irodalom 10. Tankönyv, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp, 2009, 402–403.
40 Toldi szerelme, XII/98.
41 „Tereh” (rég): ‘teher’.
42 „Ha most feltámadna s eljőne közétek, / Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.” (Toldi, Előhang)
43 ApCsel 2, 1–5.
44 Liget 2011/9.
45 Liget 2012/6.
46 „Oh, remélj, remélj egy jobb hazát, / S benne az erény diadalát.” (Fiamnak, 1850)
47 Gyulai Pál: Arany János = Uő: Válogatott művei, 2. köt., 5. rész, Emlékbeszédek, Bp. 1956.
48 Arany János: Titkári jelentés = Uő: Összes művei. XIV. köt., Hivatali iratok 2. Bp, Akadémiai Kiadó, 1964, 412. Kiemelések tőlem. Sz. G. A.
49 Szophoklész: Antigoné (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
50 Denker (ném): ‘gondolkodó’, ‘bölcselő’; Henker (ném): ‘hóhér’, ‘fene’, ‘ördög’. Jókai Mór: Arany János. (Kakas Márton arcképcsarnokából) (1865) = Uő: Írói arcképek, Unikornis Kiadó, Bp, 1993, 195.
51 „A minisztertanács [1849.] augusztus 27-én még úgy döntött, hogy Haynaunak a meghozott halálos ítéleteket végrehajtás előtt fel kell terjeszteni jóváhagyásra. I. Ferenc József azonban már augusztus 29-én arra utasította Haynaut, hogy a halálos ítéleteket csak végrehajtásuk után, tudomásulvétel végett kell felterjeszteni.” Hermann Róbert: I. Ferenc József és a megtorlás, Új Mandátum Könyvkiadó, 2009. L. még uő: Az 1849–1850. évi kivégzések (a Megtorlás az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után, Bp, 1999, c. könyv kibővített fejezete), eugyintezes. pecs.hu/download/tajekoztatok/arad_vetelkedo/hermann.pdf. – Ferenc József utasításának szövegét l. Az aradi vértanúk, vál. és szerk.: Katona Tamás, Bp., Neumann Kht, 2001.
52 Alig egy hónappal az aradi tizenhármak és társaik kivégzése után, 1849. november 20-án. L. Lőrinc László: Különös Lánchíd-ünnepek, HVG, 2009. november 24.
53 „Ha valaha művet láttam, mely minden követeléseimnek megfelelt, Toldi estéje az.” Eötvös József Művei. Levelek, 52. levél. (Arany Jánosnak), mek.oszk.hu/05400/05480/05480.htm.
54 Uo. 272. levél (John Stuart Millnek). A neves angol közgazdászt és filozófust a mai napig mint A szabadságról című könyv szerzőjét ismerik.
55 Vö. „[…] legbüszkébb emlékeink a leventekorból valók, s majd mindig meghasonlásban voltunk az újkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket fenyegette, a helyett, hogy összehangzón beléjük olvadt volna.” Gyulai Pál: Szépirodalmi szemle, 2. Epikai költemények. Toldi estéje (1855) = Uő: Kritikai dolgozatok, 1854–1861, Bp., Magyar Tudományos Akadémia, 1908, 117.
56 Uo., 104–105.
57 Gyulai Pál: Arany János = Uő: Válogatott művei. 2. köt.. 5. rész, Emlékbeszédek. Bp. 1956.
58 Strom (ném) – ‘folyam’, áradat’; Bach (ném) – ‘patak’.
59 Madách Imre: A civilizátor (1859) = Uő: Válogatott drámái, Bp, Unikornis Kiadó, 1994,143.
61 Jókai Mór: Arany János. (Kakas Márton arcképcsarnokából) (1865) = Uő: Írói arcképek, Unikornis Kiadó, Bp, 1993, 193.
62 Gyulai Pál: Szépirodalmi szemle (Budapesti Hírlap, 1855). Epikai költemények. Toldi estéje = Uő: Kritikai dolgozatok (1854–1861), Magyar Tudományos Akadémia, 1908, 126–127.
62 Marót Károly: Egy műfogás Arany Jánosnál, Irodalomtudományi Közlemények, 1931/1, 61.
63 Toldi Estéje, magyarázta Lehr Albert (Jeles írók Iskolai Tára, 90. szám), 302.
64 Marót Károly: Arany műhelyéből, Irodalomtudományi Közlemények, 1916, 12, 171.
65 Uo., 172.
66 Uo., 175.
67 Arisztotelész: Poétika (60b) = Uő: Poétika és más költészettani írások, ford.: Ritoók Zsigmond), PannonKlett, 1997, 103.
68 Marót Károly: Arany műhelyéből, 176.
69 Petőfi és Arany Levelezése, szerk.: Korompay H. János, Bp, Osiris kiadó, 2009, 109.
70 Arany János: Végszó = Uő: Toldi estéje, Pest, 1854, 142.
felső kép | Aba-Novák Vilmos: Törökkoppányi híd, hung-art.hu