Nagy Ilona

CSINÁLTAK EGY JÓ LAKODALMAT…

1991 nyár

CSINÁLTAK EGY JÓ LAKODALMAT…

„Valódi erotika az európai népmesékben alig érezhető: hajlamosak minden realitás szublimálására” – mondta a neves svájci mesekutató, Max Lüthi. Ez a vélekedés uralkodik tulajdonképpen az egész német és német orientációjú mesekutatásban. Annak ellenére, hogy a tündérmeséknek legalább 70%-a menyasszony- il­letve vőlegényszerzésről szól, a hősök és hősnők nem mutatkoznak szerelmi jelenetekben, egymásra találásukat csupán a lakodalom követi, a nászéjszaka már nem.
híján vannak minden pikantériának
Lutz. Röhrich freiburgi folklór professzor gondosan számba vette a mesék eme elszalasztott lehetőségeit, a nyilvánvalóan erotikus töltetű jeleneteket, amelyeknek ilyetén természetét a mese említés nélkül hagyja, megkerüli, vagy éppen félremagyarázza. Számtalan mesehős jut be csellel a királykisasszony hálószobájába és fordítva, mesehősnők egész sora lopakodik be a kérője szobájába (például a „ta­lányfejtő királykisasszony”), de ezek a jelenetek híján vannak minden pikantériának. A hősepikából is ismert éles kard, amely az együtt hálókat elválasztja egymástól, mintegy bizonyságául a szűzies érintetlenségnek, bizony, semmi szerepet nem kap: úgy tűnik, kard nélkül sem történne semmi említésre méltó a két fél között.

A mesében, írja Röhrich, az ágy csak arra szolgál, hogy aludjanak benne.
frivolnak ítélt epizód
A példák szaporítása helyett szolgáljunk mindjárt magyarázattal: a német kutatók máig a Grimm-meséket és utóéletüket tanulmányozzák. Márpedig a Grimm testvérek köztudottan átírták a népmeséket, mégpedig a gyermekek számára. „Minden, a gyermekek életkorához nem illő kifejezést új kiadásunkból gondosan kitöröltünk” írják. Tehát még a puritán erkölcsű, protestáns-hugenotta polgári miliő által éltetett szóbeli kultúra termékei sem voltak eléggé szalonképesek ahhoz, hogy a gyermekszobákba helyeztessenek, alapos szűrésen kellett átesniük. Jól mutatja ezt a Rapunzel (Ligetszépe) meséje: a toronyba zárt leány egy szép napon nem leány már, de hogy mi történt vele, Grimmék diszkréten elhallgatják. Gyűjteményeik első kiadásában még elhangzik a mit sem sejtő leány kérdése a tündérhez: „Mondd meg, kedves Frau Gothel, miért van az, hogy a ruhácskám egyre szűkebb? A második kiadásból ezt a frivolnak ítélt epizódot kihagyják, hiszen a házasság előtti szexuális kapcsolatra való utalásnak a tisztes német polgárházban nem lehetett helye. Így hullottak ki a Grimm-mesékből a vérfertőzésre vonatkozó részle­tek („A csonkakezű lány” meséjéből), a béka és a királylány együtthálásának epi­zódja és így tovább. Pedig a Grimm-mesék előzményeként elismert francia és olasz mesék, Perrault és Basile barokk irodalmi feldolgozásai kevésbé voltak szemérme­sek, s az akkor már ugyancsak ismert keleti mesék (Ezeregy éjszaka) pedig kifeje­zetten férfias vágyköltészetnek tekinthetők.

nagyilona3

A Grimm-mesék mégis a 19. sz. első felének romantikus ízlését, erkölcsét köz­vetítették, és óriási hatásuk nagyon hosszú időre megszabta az akkor éledő európai népmesekutatást: különösen a mesék gyűjtését és kiadásra előkészítését. Persze, a múlt századi, de még a későbbi gyűjtemények preparált szövegei sem írhatók csupán szegény Grimmék számlájára: természetesen közrejátszott és közrejátszik ma is ebben a keresztény erkölcsi parancsokon túl a természetes szemérem, no, meg az a tény, hogy a polgárosulás az eredetileg felnőtt közösségekben élő mesét a gyermekek műfajává tette.
cenzúra
Az erotikus meséket gondosan elrejtették az olvasók (nemcsak a gyermekolva­sók!) elől. A század elejétől kiadtak ugyan ilyen gyűjtéseket nemcsak Nyugat-, hanem Kelet-Európából, a mediterrán országokból is, de csak szigorúan tudomá­nyos fedőnevű kiadványokban (Anthropophyteia, Futilitates, Latriada, Maledicta): 1905-ben éppen itt jelentek meg Johann Bünkernek egy soproni utcaseprőtől, Tó­biás Kerntől gyűjtött pajzán meséi. Jellemző, hogy A. N. Afanaszjev (1826—1871) orosz erotikus meséi 1917-ig a cári cenzúra miatt („nehogy az orosz nép becsületé­re külföldön árnyékot vessenek”), 1917 után a szovjet cenzúra miatt nem jelenhet­tek meg hazájukban. Maga a gyűjtő valamikor a múlt század hatvanas éveiben, hogy az utókornak mégis fennmaradjanak, „csupán a régiségkutatóknak és a könyvbarátoknak” Genfben egészen kicsiny példányszámban oroszul kinyomtatta. Kiváló előszavát „Philobibl” álnéven írta alá. Ebből a kiadásból századunkra két példány maradt fenn: az egyik a leningrádi akadémiai intézetben elzárva, a másik az első világháború alatt Párizsban semmisült meg. Egy elveszettnek hitt példány került elő 1975-ben Franciaországban, amelyet végre 1977-ben fordításban kiad­hattak.

A század első felétől tartja magát a pszichoanalitikus mesemagyarázat, amely még az oly ártatlannak minősített Grimm-meséket is egyfajta pánszexuális üzenet hordozóinak hirdeti. Számos ismert mesének valóban elfogadható értelmezését ad­ják ezek az elemzések, hasonlóan a kozmikus eredetmítoszok modelljét a mesék­ben rekonstruáló kísérletekhez, amelyek a mitológiai iskola feléledéséből szü­lettek.

A 20. sz. úgymond szexuális forradalma segítette világra ezeket az irányzatokat is éppúgy, mint az erotikus meséknek az újrafelfedezését a 60-as években. Csak­hogy addigra a nyugati társadalmak jószerivel kifogytak az eleven mesemondók­ból, az első világháború szele elfújta még a hírüket is. Ha itt-ott felbukkan egy-egy, a folkloristák öröme leírhatatlan. Ám a mai mesélők már nem azokat a meséket tudják, amelyeket száz évvel ezelőtt élt elődeik. Maradnak az archívumok, a századfordulón készült (egyébként igen kiváló) feljegyzésekkel, (a finneknél, észtek­nél például még a harmincas években gyűjtött anyag is remekül használható) és a néhanapján előkerülő reliktum-mesélő, akinek a repertoárja egy modernebb kor szüleménye.

nagyilona1

Ehhez képest mi magyarok igazán irigylésre méltó helyzetben vagyunk. Voltak kiváló gyűjtőink, akiknek nem volt bátorságuk megmásítani a szövegeket, vagy nem is akarták, és gyűjteményeikből kihagyni sem óhajtottak olyasmit, ami esetleg nem éppen a saját ízlésük szerint való volt. Így kerültek például addig ismeretlen mesetípusok Berze Nagy János mesekatalógusába, saját gyűjtéséből, a harmincas évekből. A nemzetközi katalógus sok esetben, ha címet és típusszámot ad is ezeknek a szövegeknek, tartalmi ismertetés helyett csak annyit közöl róluk, hogy szövegük „obszcén”. A hatvanas évektől a már felszabadultabb korszellemnek köszön­hették nyilvánosságra kerülésüket azok a kifejezetten erotikus témájú novellamesék, népi elbeszélések és főleg tréfák, amelyeket Nagy Olga, Vöő Gabriella, Burány Béla, Ujváry Zoltán és mások köteteiben olvashatunk. Ezek a szövegek mindenütt túlélték a klasszikus tündérmeséket, varázsmeséket, s nálunk még ma is jól gyűjthetők. Nagy Olga és Vöő Gabriella elemzéseivel nemcsak a paraszti er­kölcsről és értékrendről, de a folklór alkotások esztétikai törvényeiről is alaposabb ismereteket kaphatunk.
világrendező elv
Visszatérve az igazi mesékhez, ismét Nagy Olgára hivatkozhatunk, aki Erdély­ben, a havasokban a külvilágtól hosszú időkre teljesen elzártan élő famunkások között vagy archaikus kultúrájú cigányoknál, de különböző társadalmi fejlettségű falusi közösségekben is találkozott rendszeresen mesét hallgató közösségekkel. Mi­vel semmi, ami emberi, nem idegen tőle, hitelesen és belső cenzúrának sem enged­ve adta, adja közre köteteit, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a népmeséről. Többek közt azt sem, hogy a varázsmese a szerelmet mágikus erőként, világrendező elvként is ábrázolhatja, de a helyi erkölcsöket is megfogalmazhatja, a reális részleteket pedig olykor „szublimálja”, olykor nem.
tapintatosan kihagyta
Ugyanis a hiteles szövegközlésnek, egy-egy mesemondó teljes repertoárja vizsgálatának számos előzmény után immár ötvenéves hagyománya van Magyarországon, de még mindig lappanghat bennünk a kétség, hogy vajon teljesek-e az eddig közölt gyűjtemények. Magam nemrégiben szerkesztésre kaptam kézhez kritikai kiadáshoz sajtó alá rendezve egy negyven évvel ezelőtti gyűjtést. Az előszó írója is megkapta, és nyugodt lélekkel állapíthatta meg, hogy mily figyelemreméltó jelenség, hogy a szóban forgó mesemondó egyetlen erotikus mesét sem mondott el annak idején. Csakhogy ő nem kapta meg az eredeti kéziratot, amelyből a sajtó alá rendező ezeket a szövegeket tapintatosan kihagyta.

A hamisítás tulajdonképpen már a gyűjtéssel kezdődik. A mesemondó vagy elmondja az összes meséjét a gyűjtőnek, vagy nem; vagy úgy mondja el, mint egy idegennek, vagy úgy, ahogy a hallgatóinak szokta. De ehhez tudni kell, hogy miként a hallgatóság is mindig változó, úgy változhat a mese is alkalomról alkalomra. Melyik változat hát az igazi? És a gyűjtő vajon nem szelektál már a gyűjtés pillanatában is? Később jöhet még a mesék kiadója, aki válogat, vagy ne adja isten, az író, aki átkölti… Ezek után mit mondhatunk arról, hogy milyen a szerelem ábrázolása „a” népmesében? Mindig véget ér a mese a lakodalommal, vagy néha van folytatás is?

nagyilona6

Példaként álljon itt egy részlet Bözödi György most megjelenő kötetéből! Egy gazda fia sikeres próbák árán („A félelemkereső” mese hőséről van szó) király lesz, elnyeri az átoktól megszabadított királykisasszony kezét. De ezzel nincs vége a mesének, a friss király egy idő után elindul, hogy meglátogassa szüleit. Útközben rablók támadják meg, katonáit leöldösik, ő maga egy szál gatyában menekül. Apja nem ismeri fel (anyja igen, de az ő szavának nem hisz az ura), egy kandász (kanász) fogadja fel szolgának. Az immár álruhás király szorgalmasan jár a disznókkal, betanítja őket, mint a katonákat, hogy tudjanak vigyázzba állni.

A királyné hiába várja haza az urát, elindul ő is a katonáival, hogy felkeresse. Az ő katonái bezzeg végeznek a rablókkal, s odaérnek a mezőre, ahol a konda legel. Háromszor üzen a királyné a kandásznak, hogy ugyan mondja már meg, nem látott-e errefelé egy ilyen s ilyen királyt. A válasz: jöjjön ide a királyné maga. Közel megy, kérdi.

„Azt mondja:

– Jönn közelebb, mert megmondom.

Még közelebb ment, úgy kérdezte. Azt mondja, hogy:

– Ehejt feküdjék le, né, s akkor megmondom.

Azt mondja a királyné:

– Menj el, te mocskos kandász, hát én hogy feküdjek le neked? Itt a sok katona­ság, lát.

– Nem látnak — azt mondja a kandász –, mert én a disznókat körbe állítom.

Elkiáltotta magát a disznóknak:

– Szuperáj linkc um!

Az egész disznócsorda fölállott sorba egész kerekön két lábra. A királyné közből lefeküdt. Mikor rajta vót, hát meglátta a gyűrűt az ujján…”

nagyilona4

A látszólag közönséges jelenet lélegzetelállítóan szép megfogalmazása a mesék­ben oly gyakori végzetes szerelemnek: akik egymásnak vannak rendelve, azoknak összetart az útjuk, egymáséi kell legyenek. Még ha nem ismerik is fel egymást, mint ebben a részletben, valami láthatatlan erő egymás karjába löki őket. Nem két idegen találkozásáról van szó, mondja a mese a maga nyelvén. A dialógus arról tanúskodik, hogy mindketten pontosan tudják, hogy minek kell bekövetkez­nie, csak még azt nem, hogy miért. A jegygyűrű oldja meg a helyzetet, felismerik egymást. Bözödi mesélője, Bágyi János ehhez a kozmikus erejű találkozáshoz fan­tasztikus ellenpontozást kreált, groteszk színpadot a különös nászhoz, a díszsorfa­lat álló disznók feszes karéját.

A népmeséket átírhatjuk a gyermekeknek és finom ízlésű felnőtteknek, válogathatunk belőlük: szépségüknek nem árt, jut is, marad is belőle. De hogy miként jelenik meg a szerelem, az erotika a népmesékben, azt még nagyon sokáig csak sejteni fogjuk. Annyi biztos, hogy nagyon sokféleképpen.

 A képeket a Magyar népmesék rajzfilmsorozatból válogattuk.