Lugosi Lou

CSILLAGKÖZ

2007 május

CSILLAGKÖZ
Van néhány olyan álmom, amely élőbbnek tűnik nekem, mint maga a valóság.
Isadora Duncan

 

Kövér asszony volt az asztrológus. Barna haja vállig ért. Az arc zsírpárnái közül előredülledő két sötét szem mintha valami igazságfélét követelne vagy hirdetne. Emma megsemmisülve bámulta a hatalmas asztal papírhalmazai mögül a számítógép képernyőjét. Mindenekelőtt a nagy kört, amely az egész világmindenséget magába foglalta, így persze Emmát is, amint a csillagok között úszkál. Az élete, a múltja, de még a jövője is át volt húzva nagyon szép, bíbor- és narancsszínű, igen határozott vonalakkal, amelyek legtöbbször kereszteződtek.

Jó lett volna óvatosan leemelni őket egymásról, rezzenéstelenül, mint a marokkójáték pálcikáit, de mindenki tudja, hogy ezek a vonalak erősen bekarcoltak az égbe, mint az acélpántok vagy a kifeszített fényes íjak.

Kiszolgáltatottan ült a merev krikszkrakszokkal szemben, és már bánta, hogy elkészült róla ez a rajz.

Még a fényképeket sem szerette, pedig azok csak egyetlen pillanatot rögzítenek a valóságból. Sőt, utálta. Valószínűleg magát a rögzítést utálta.

Azért jött a francia tengerpartra, hogy az asztrológusnő gyerekeivel játszadozzon. Távoli rokonok; tengeri szél, amely fel-felkapja a habos hullámokat; egy kis téli napfény, ami rá-rácsúszik az arcra, ráfirkál valamit, aztán továbbsiklik. A kétéves kislány dallamos beszéde, amely kizárólag csak magánhangzókból áll, és a franciás orrhangon ejtett „N”-t arra használja, hogy a sok lágy hangot összekösse egy szét-széthulló csokorba. A szőke baba két copfja, és a kis, bársony kenguru, amelyik viszi a gyerekét – ennyi volt, ennyi lett volna a kirándulás, ha a magát csillagásznak álcázó rokonasszony meg nem kérdezi Emmától, hogy hol és mikor született – egész pontosan.

a fekete hold fekete pecsétje

Ő a maga részéről ezt a kérdést utálta legjobban a világon. Ebből mindig baj lett. A „mikor”-ból is, a „hol”-ból is. Nem kellett volna válaszolni. Miért válaszol minden esetben az ember, ha kérdést tesznek fel neki? Csakis, mert beprogramozták, nevelés címén beprogramozták, mint Huxley figuráit a Szép új világban. Számot vetve, hogy talán rengeteg idejébe telt a kövér asszonynak, amíg az egész képernyőt bevonalkázta, és a nem túlságosan összeillő, de feltűnően szép színeket összeválogatta, Emma udvariasan megkérdezte, miért van minden út lezárva az ő horoszkópjában és lepecsételve a fekete hold fekete pecsétjével. A nő elégedetten hallgatta a kérdést. Magába szívta, mint valami táplálékot, és a gyomra legmélyéből fújta ki a választ: megnézzük! A megfejtés mindig az alany előző életéből következik. Élvezettel elmagyarázta, hogy az alany többször él, és a két-két élete közti csillagközi létben elvállalja mindazt, ami majd megtörténik vele, és azt is, ami nem történik meg. Általában ez az utóbbi a nehezebb. Elvállalja pedig azért, hogy kijavítsa előző életét. Így születik az alany. Illetve ezért születik. Az „alany” szót erősen hangsúlyozta, pedig Emma már régen értette, hogy ebben a történetben ő az alany, és kínosan feszengett a rokonféle asszony előtt elhibázott előző élete miatt. Mégiscsak kellemetlen! Különben már olvasott ilyesmit. Emlékezett is a könyvre. Narancsszínű kötet volt, és azt írták rá, hogy „Scientific Explorations, Nyíregyháza Kft”. Egyetemi tanárok írták. Vagy elmeorvosok. Amerikaiak. Persze Emma nem hitt az amerikaiaknak. Valahogy mindig úgy alakult a sorsa, hogy Amerika-ellenes közegbe került. A franciák azt vetették az amerikaiak szemére, hogy nem volt történelmük, a szovjetek pedig azt, hogy volt. Ő a szovjet rendszer alatt nevelkedett, Pesten, a hatodik kerületben, és úgy beidomították, mint Pavlov kutyáját. Ahogy meghallotta a szót, hogy „amerikai”, megszólalt benne a csengő. Pedig még sohasem látott élő amerikait. Még a párizsi Villette parkban sem, ahol dolgozott, s ott igazán sok külföldi megfordult.

lugosi2

Hogyan vállalhatta volna, hogy ne teljesüljenek az álmai? Hogy a megszállott törekvés elé gátat emeljenek? Ki vállalná ezt önszántából, és milyen áron? Hogy előre beleegyezik: a hegedűn majd megreccsen a hang, akkor kiabálnak, hogy félrefogott, és a hangszer kiesik a kezéből? Elvállalta volna ezt? Hogyan is juthatott idáig? Tényleg tele lehetett csillagporral a szeme, ha ennyire elvakult. Eltévedt a csillagközi létben! Összezavarodott. Az is igaz, hogy ott semmiféle útbaigazítás nincsen. Egy rohadt tábla se, hogy mi merre, vagy egy vacak nyíllal jelölt fa.

Vakítóan száll a csillagpor, mint a hó, bokáig süllyedsz benne. Zene szól, Debussy! Holdfénynél! Ezt a lemezt tetette fel a férje temetésén. Érdekes, hogy ilyen magasságig felszállnak a hangok. Persze lehet, hogy épp idáig kellett elérniük, a csillagközig, ahol Emma ügyetlenkedett, két csillag között.

Sajnálta, hogy nem hozott napszemüveget. Szemrehányást tett magának, amiért soha nincs nála napszemüveg. Jó, nem szereti viselni, de a táskájába azért betehetné, szükség esetére. Igaz az is, hogy a retikülök mindig degeszre tömöttek. Most aztán csíphette szemét a csillagpor. Szerencsére elolvadt, mint a hó, így arany könnyek folytak az arcán. De szép! – gondolta. Ilyen ékszerfélékre vágytam, valahányszor verset írtam. Persze nem értem fel idáig. Lenn kaparásztam a porban egy fekete golyóstollal, és hamuba mártottam, és száraz levelek barna levébe, ha elapadt a csorgoványa.

Csillagporból és kiszáradt lombokból kitúrt egy kis kupacot, amely úgy-ahogy ágyhoz hasonlított.

halványpiros eső

Érdekes, hogy a Földről idesodródott levelek puhábbak és illatosabbak voltak, mint bármely helyi kellék. Elalvás előtt arra gondolt, hogy ha más utakon menne, talán más dallamokat is találna a Csillagközben. Megeshet, hogy a Pillangókisaszszonyba botlana. Puccini azt nyilatkozta egy olasz újságnak, hogy a Pillangókisasszony zenéjét fentről diktálták neki. Lehet, hogy innen. Bár Emma nem hitt a misztikus dolgokban. Első álmában mégis azt kívánta, bárcsak neki is diktálnának effélét. Lemásolná és aláírná, hogy Emma. Vagy megcímezné: AZ EMBERISÉGNEK – Emmától. Ez szép volna. Halványpiros eső hullott nagy cseppekben – átlátszó ribizliszemek, de nem nedvesítettek be semmit.

Az asztrológusnő ott felejtette Emmát a Csillagközben. A teflonlábosába beleégett az étel. Késsel nem merte lekaparni, nehogy megsértse a bevonatot, a fakanál pedig nem tudta leválasztani a feketére perzselődött zöldpaprikát az edény aljától. A pici csemeték úgy játszadoztak, hogy elárasztották vízzel a konyhát, azzal az elképzeléssel, hogy majd felmossák, s ez jó ötlet volt, mert a piszoktól már ugyancsak ragadt a kő –, de parányi voltuk miatt annyi erejük már nem volt, hogy fel is töröljék. Így aztán csak csúszkáltak a pocsolyában, és kagylónak, medúzának, tengeri csillagnak képzelték magukat. Mindez tökéletesen elterelte az asztrológusnő figyelmét Emma előző életéről, mégis, amikor megpillantotta őt a fürdőszobában, az álmatlan éjszakától furcsa szemmel, szorosra húzott, sárga pöttyös reggeli köpenyében, hirtelen megsajnálta, és tréfásan-mosolyogva feléje dobott egy hosszú, fényesfehér selyemsálat. A sál egy pillanatra megrándult a levegőben, és Emma vállára esett. – Ez a tiéd – mondta az asszony, azután körülményesen elmesélte, hogy Emma táncosnő volt előző életében, igen-igen híres táncosnő, úgy hívták: ISADORA. Isadora Duncan. Emma ámulva és bámulva hallgatta az elbeszélést, nem tudta beleképzelni magát abba az életbe. – Volt egy lány, úgy hívták, Isadora – ismételte magának, tisztán hallotta a saját hangját. Úgy gondolta, ébren van.

A táncosnő egész életét a teljes testi-lelki-szellemi szabadság elérésére, és a tökéletes önmegvalósításra szánta. – Én is szeretném – kotyogott közbe Emma. – Persze – válaszolt szokatlan bölcsességgel az asszony. – Mindenki szeretné. De van egy mérték. A tiédet most kicsit lejjebb szorították, mert Isadora-létedben csúnyán átlépted a megengedettet. Innen kel fel, innen száll fel a fekete hold fekete pecsétje. Ha megint túlszaladnál, gondosan leállít, hogy teljesíthesd, amit teljesítened adatott.

lugosi3

Egy árva szót sem hiszek az egészből, gondolta Emma, de jólnevelten hallgatott.

– Szoktál-e vacsorát főzni a családodnak? – Minden este. Harminc évig minden este főztem. És mindig levest is. – Na, voilá, már meg is érkezett a megnyugtató válasz – csipegte az asszony. – Persze azért van még egy-két dolog a levesen kívül, de én nem tudok ezzel az Isadorával többet foglalkozni. Ezt belátod. Keservesen találtam meg, minden számításomat egybevetve. Órákig dolgoztam, és közben odasült az étel.

Érezte, hogy ezt nem kellett volna hozzátennie, de még mindig nem tudta, mi lesz a lábossal. – Beáztatni! – Beáztatta.

A nizzai repülőtérről a párizsi gép egyenesen ráfordul a tenger felett húzódó égi országútra, és befúrja magát a két kékség közé, amíg szemünk előtt össze nem mosódik víz és mennybolt. Így az az utazó, aki ügyesen bumlizik, és már felszállás előtt elintézi, hogy ablak mellett és szárny fölött kapjon helyet, esetleg azt is elérheti, hogy megérintse a végtelent. Egy ilyen kiváltságos pillanat tört részében döntötte el Emma, hogy megkeresi Isadora Duncant. A gondolat kivitelezhetetlenségénél fogva értelmetlennek tűnt, de elszántságánál fogva elég erősnek ahhoz, hogy megkísérelje ledönteni az értelem szabta korlátokat. Másnap reggelre világossá vált előtte, hogy Párizsban kell kezdenie a kutatást. A „másnap reggel”-nek óriási jelentősége van a történetben. A levegőben sokszor céltalanul kószáló gondolatok, ha meg-megülepednek is egy álmodozásra előkészített, félig-meddig üres fejben, reggelre általában elfonnyadnak. Az éjszakai sötétség beléjük mar, és kiégeti amúgy is vézna gyökereiket. Reggelre kihajíthatják valamennyit a szemétkupacra. Ellenben ha egy gondolat megvív az éjszakával, és szembenéz a gúnyos hajnali fényekkel, megérdemli a napfelkeltét, és megéri a másnap reggelt.

Amikor a történetnek azon a bizonyos másnap reggelén Emma kinyitotta a szemét, a Duncan-gondolat győztesen ült az ablakban.

valamelyik dantei bugyorban

Emma megörült neki. Rámosolygott, és kiválasztotta a kutatás kiindulópontját. Szerencsésnek találta, hogy ilyen rendkívül bonyolult, nem is tudni, hová szétágazó tervhez tökéletes és egyértelmű helyszínt talált – egy pillanat alatt. Arra gondolt, hogy a táncosnő San Franciscóban született, és Párizsban akart táncolni, ő pedig Pesten született, és ugyancsak Párizsban pályázott a sikerre. Tulajdonképpen a világ két csücskéből indultak. Sajnos, ezenkívül semmi nem jutott eszébe, se Duncanről, se a táncról. Mintha csak egy „minden fénytől néma helyhez” ért volna valamelyik dantei bugyorban, nem villant föl az agyában semmi. Még azt sem tudom, mit kéne tudnom – állapította meg szakértői pontossággal. Apja viccére gondolt, amelyben az öreg parasztnak fájt a lába. Apa csak két-három viccet ismert, három-négy történetet és két dalt, amelyeket nem tudott jól előadni, mert nem volt hallása, de ezekben mégis az élet minden nagyobb kérdése, és a válasz is benne foglaltatott. Amikor tehát az öreg paraszt az orvos elé tartotta piszkos rongyokba bugyolált mocskos lábát, azt mondta az orvos: ezt a lábat először is meg kell mosni. „Először is könyvtárba kell menni” – vágta rá Emma.

Az öreg paraszt helyeslően bólintott.

Mintha új vérkeringés lökődne az álmos testbe, felbődültek az elszabadult energiák, fülébe harsantak a Pompidou-centrum hatalmas, kék harsonái, illetve betülköltek a félbe tört hajókémények, amelyekkel a kultúrközpont építésze fel akarta hívni magára a 70-es évek Párizsának figyelmét, elfelejtkezve, hogy Párizs az Eiffel-torony óta nem csodálkozik semmin. A Pompidou fellegvárában kell találkoznom Isadorával.

lugosi4

Számba vette persze, hogy ha sikertelenül jár, még megpróbálhatja Mitterand Bibliothéque de France-át. Ha Isadora történetesen ott lenne, úgy kell keresnie, mint gombostűt a szalmakazalban. A monumentalitás Emmát is szétnyomja, volt már rá példa. A számítógépekhez kell fordulni, méghozzá bizalommal, és nem a szokásos könyörgéssel. Sajnos, épp ezért lehet kudarcos. De akkor még mindig ott az Arsenál! Oda mindenekelőtt be kell iratkoznia. Azután megkérdezik, mi az, ami után kutat. Ezt az istenért meg nem mondani, mert elviszik a Saint Anne-ba. Az meg nem könyvtár, hanem diliház. Az emberek könnyen megriadnak, ha valaki eltér a megszokottól. Viszont ha olyasmit mond, hogy Irene Fornes amerikai írónő Fefu és barátnői című darabjának francia fordításához keres lehetőleg illusztrált anyagot a múlt század elejének emancipációs női mozgalmairól – ezt azonnal elhiszik és természetesnek találják. Kap egy kártyát, és belép. Csodálatos csend van. Visszafojtja a lélegzetét. Az Arsenálban minden Párizsban létező könyv megtalálható. Ha Isadora ott sincs, az csak azt jelentheti, hogy nem tartózkodik Párizsban.

De Isadora Párizsban volt. Egészen közel Emmához. Öt metrómegállónyira. Rögvest a Pompidou-könyvtárban. A „sport és művészet” részleg negyedik polcán kuporgott, kiszolgáltatva az örökkévalóságnak, ami többek között azt is jelentette, hogy bárki bármikor beleolvashatott a titkaiba, beleturkálhatott az életébe, és akár piszkos, izzadt kézzel végigsimíthatott az alakján, amelyet az átlátszó görög lepel épp csak takart.

hogy is képzelte

Amikor Emmát az orvostanhallgatók báljára vitték Pesten, a Gellért Szállóba, a pattanásos arcú diákoknak csak annyit kellett kinyögniük, hogy „szabad?”, és máris átölelhették. A bál törvényei szerint nem lehetett felkiáltani, hogy „nem, nem szabad, hogy is képzelte!” Különben ezt apa miatt sem lehetett megtenni, aki sötét öltönyében ült Emma mellett, és rém büszke volt az egészre. A világoskék taftruha háta, amit pedig a nagymamája varrt, nedves és foltos lett az érintésektől.

Pontosan délután négy óra volt, amikor Emma először szembenézett Isadorával. Annyira meglepődött Isadora erős, égő tekintetétől, hogy sietősen elfordult, és a könyvtári falióra hosszú, díszes percmutatójára tapadt, hadd húzza-vonja magával a mutató. De a mutató meg se mozdult. Állandóan négy óra volt. Emma összezavarodott. Talán a meleg is nyomasztotta, a rengeteg lélegzet a levegőben, a súlyos csend is, amely beszorult a könyvek közötti folyosókra, és megtapadt a könyvek lapjain. Olyan rosszul sikerült a várva várt és agyontervezett találkozás, hogy egész éjjel hánykolódott, kétszer felébredt, és másnap nem is akart visszatérni a könyvtárba. Aztán hogyhogy nem, huszonnégy óra sem telt el, s mégis az épület előtt találta magát. Ezúttal már nem kellett kérdezősködnie, tudta, merre menjen. Isadora a második emelet 7-ben lakott a 792-es szürke polc-soron – mint egy szürke házsor, ahol az egyforma panellakások ajtaján névtábla fityeg. Az övére azt írták: DUNC. 2. Így lehetett megtalálni. És már várta Emmát. Nagyon is várta. Talán nemigen akadt illusztrisabb látogatója, hiszen kit érdekel a mai világban, mit táncoltak Párizsban az 1900-as évek elején, és milyen filozófia alapján.

Emmát sem érdekelte a tánc, kicsikét sem érdekelte, de belátta, hogy Isadorát nem lehet megközelíteni a tánc nélkül, és amint a könyvekből hamarosan megtudta, a táncművészetet sem lehet elképzelni Isadora nélkül.

„A tánc papnője” szenvedélyes, őszinte, forradalmi, végletes, írja Faure, Colette, Levinson – megteremti az emberi test szépségének mítoszát, mondja 1910-ben O’Sheel, a költő. Még a cinikus Jules Grandjuan, a kor elsőszámú karikaturistája és plakáttervezője is meghatva szól megjelenéséről egy egészen új kozmoszban. Emma szédelgett az egzaltált szavaktól, és a különös képektől, amelyek úgy úszkáltak körülötte, mint egy hatalmas akváriumban a színes halak. Nizsinszki mint faun, meztelenül, erotikától áthatottan, és a nimfák úgy vetették szét lábukat körülötte, mint a lányok a francia tévé éjjeli „X” filmjében. Cocteau-nak tetszhetett a balett, mert jó kritikát írt. Emma szerette Cocteau-t. Megörült, amikor a jegyzeteire bukkant ebben az idegen közegben, mintha ismerőssel találkozna ismeretlen emberek között. Különösen Orpheuszát szerette, amint bújócskát játszik az istenekkel.

Elhatározta, hogy a hétvégén elviszi Isadorát a Csillagközbe, és mindent őszintén elmond neki.

lugosi5

Isadora viccesnek találta, hogy az ő színes, szenvedélyes életét Emma fogja kijavítani a sötétkék, aranygombos kabátjában, amelyet ötvenesével árulnak minden áruház első emeletén, de nem ellenkezett. Belement a játékba. Nem is volt ötlettelen a móka: én vagyok te, te vagy én. – O. K. – mondta amerikai akcentussal. – O. K! Emmát újra elfogta az a szorítás. A fájdalom a gyomra körül kavargott, fel-felnyomult a torkáig, elhomályosította a szemét, mint az autó ablaküvegét a lehelet télidőtájt, amikor hulldogál a hó. Kabátja gallérját az álla fölé húzta, hogy Isadora ne lássa az arcát, csak félig, csak félig-meddig, csak amennyire feltétlenül szükséges. Szégyenkezve észlelte, hogy kitaposott fekete csizmája idomtalanul, nehézkesen süpped a csillagporba. Isadora mezítláb volt. Lábujjhegyen állhatott, mert talpa alatt is szállingóztak az aranyszemecskék, parányi forgószélként, mint a gyerekkori Városligetben megbámult csillogó forgók az árus kezében. Azt a fehér, görög ruhát viselte, amelyre Emma egész életében vágyott.

Vagy Isadora imbolygott, vagy Emma szédült a káprázattól, de a görög hacuka ide-oda lengett, mint a papírsárkány az égen. – Mégsem kellett volna kihoznom a könyvtárból – gondolta. – Ott jobban elcsúszott a síkos, fehér lapok között. Valahogy nem volt ennyire feltűnő. Külsőleg hasonlítottak egymásra. Jókora koponya, ovális arc, nagy, kerek szem. Méretre körülbelül egyformák, se túl magas, se alacsony, alkatuk inkább nőies, ami a táncosnő esetében meglepőnek tűnt. Őt mintha kissé sötétebb színekkel vázolták volna, sötét haja, bőrének fénye, melegebb, puhább hatású. Leginkább a száj és az áll különbözött, újra csak Isadora javára, persze Emma megítélése szerint, aki nem szerette a saját, túlságosan vékony metszésű száját, és megbámulta a másik telt ajkát. A díva érzékelte, mintegy a pórusaiba szívta Emma keserves hangulatát, és nem tudta, mire vélje. Talán unatkozik mellette. Talán elégedetlen vele. Talán úgy találja, nem felel meg a szerep követelményeinek, és nem is alkalmas rá. Észrevette, hogy úgy beszél a kapcsolatukról, mint egy szerződésről.

most vagy soha

Lehetséges, hogy elveszítette szuggesztivitását? Fakó lett, kiszívta színeit az idő? Úgy látta, partnerének óriási az előnye. Földközelben van. Bármikor átlép a Csillagközből az Életközbe. Mindenáron vele akart maradni. Ha sikerül megnyernie, talán őt, Isadorát is magával viszi, amikor majd hazamegy. Nem kéne visszatérnie abba a monoton, halk zúgásba, amelyet végtelen idők óta hallgat, amellyel végül is már régen egyesült; amire nem lehet táncolni, és szükségtelen mozdulni. Alkalmatlan az ugrásra. Belegémberedett az állandó örökkévalóságba. Cselekedni kell. Most vagy soha.

Behunyta a szemét, alakja megfeszült, karjait kitárva kört kerített maga köré, és a bezárult kör közepéből zuhanni indult a mélybe, tovább és tovább, igazi önmaga felé, a test legbelsejébe, ahonnan régen, majdnem gyerekfejjel, a táncot már egyszer diadalmasan felhozta.

Abban az időben a hideg műterem hatalmas ablaka előtt állt, órákig, sokszor teljesen mozdulatlanul, napokig és heteken át. Anyja zongorázott, Beethovent, Schubertet, Mendelssohn-szimfoniát; elvesztek az időben, a zenében, elfelejtették, de nem is tudták volna kifizetni a lakbért. Ahogy kinyitotta a szemét, azonnal a tengert kereste, aztán csak néhány lépést kellett tennie, és ott állt előtte. Emma követte. Nagy szerencse, hogy a Csillagközben ilyen könnyű megtalálni a tengert. Persze lehet, hogy Isadora minden zugot ismert már, ha figyelembe vesszük, hogy 1927-ben hagyta el a Földet. Az is elképzelhető, hogy ahol megjelent, ott megjelent a hatalmas víz is, hiszen azt írja emlékezésében, hogy minden létfontosságú pillanatát az óceán rendelte el. Azt írja, hogy táncát is a hullámok ritmusa irányította, ahogy a mélység öléből kiszakadt, átfutott a testén.

lugosi6

Lehet, hogy eddig is itt volt a tenger, csak Emma nem vette észre. Mindig rosszul tájékozódott. Azért ez nem valószínű. Bele kellett nyugodnia, hogy ugyanúgy nem érti a jelenséget, ahogy a matematikaórán a másodfokú egyenleteket. Azokat sem érte fel ésszel, és mégis léteztek! Mindenesetre ilyen helyen legjobb nem kérdezősködni. Vagy nem válaszolnak az embernek, vagy nem tudják.

Isadora térdig állt a vízben. Emberfeletti erővel figyelte a hullámokat. Hínárok, színes kövek, halak, tengeri csillagok között talált a tenger hullámzásával egy irányban mozgó képeket az életéről. Hosszú, fehér ujjai között csorogtak a kihalászott képek, cafatokban és mint a tülldarabkák, rongyfoszlányokban felrajzolták Isadora pályájának jeleneteit. Ezekben az illusztrációkban kellett volna Emmának megtalálnia régi önmagát. Azonosításról lett volna szó, és egy előző élet felismeréséről.

Nem kellett volna ilyesmibe keverednie.

Hirtelen úgy találta, hogy mégiscsak jó volt reggelente bemenni az irodába, mindenkinek köszönni, mindenki köszönt, elővette az iratokat a szekrényből.

– Neked, érted, miattad gyötrődöm, Emmuska. Próbálj kicsit koncentrálni – könyörgött Isadora. Hívhatsz Doritának is, ha akarod. Akik szerettek, Doritának hívtak.

Emma nem válaszolt. Nem tudta, hogy szereti-e. Különben Isadora nem érzékelte, de a képek nem voltak teljesen világosak. Vagy csak a színük maradt fenn, vagy csak a formájuk. Formák színek nélkül, vagy színek formák nélkül. És túl sebesen futottak, mint egy felgyorsított vetítésen.

– Ne így mutasd, Dorlita! – visított Emma. – így nem látom!

– Hogyan mutassam? Magyarázzam? Ez Duse Eleonora alakja, Jeszenyin, Gordon Craig, Rodin, D’Annuncio.

– Nem ismerem fel! Nem ismerem ezeket az embereket. Apát hozd elő, rátalálok vizesen is, torzan vagy arc nélkül is, ha elveszítette az arcát, akkor is.

– Azt nem tudom. Apa-képem nincsen. Nekem soha nem volt apám.

Nézték egymást.

mesebeli lugas

Emma ennél szörnyűbbet nem is tudott elképzelni. Megsimogatta a haját. Tapintásra olyan volt, mintha hosszú ezüstszálakat simított volna egy karácsonyfán. Isadorában fel sem merült, hogy a haja fémes érintésű. Jóleső, meleg érzés fogta el; Greffulhe comtesse, a párizsi elit királynője a fejére tette könnyű, fehér kezét, az elegáns hölgyek mosolyogva mind egyszerre bólogattak, és a szalon rózsákkal volt feldíszítve, mint egy mesebeli lugas. Azon gondolkozott, hogy az ő hallatlan egyszerűséget kereső, tiszta görög formáktól ihletett tánca beleillett-e ebbe a környezetbe, amikor Emma megkérdezte, miért nem kereste meg az apját. – Nem gondoltam ilyesmire Emmuska, nagyon elfoglalt voltam. És azt hiszem, ő is. Kalandor volt. Ezt mondták.

– Az én apám hivatalnok volt.

– Az más – nyugtázta Isadora a győzelmet, a legkisebb szívfájdalom nélkül. – Gratulálok neked, Jó dolog.

– Jó volt. Egyszer egy nagy kertben volt az egész család. Valami rózsalugasban ültünk. Kitaláltam egy játékot. Mindenkinek gondolkodás nélkül kellett válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor volt a legeslegboldogabb. Apa azt mondta, amikor reggelenként kézenfogva szaladtunk az iskolába. Talán a Csillagközben lehetséges még egyszer megtenni azt az utat? A Szondy utca és a Próféta utca közötti szakaszról beszélek. Megpróbálnád-e velem, Isadora, hogy lehetséges-e még, vagy túl későn jutott eszembe?

Nem hosszú út.

Megpróbálták.

Megpróbálhatták.

Szerencsére Isadora ruhájáról szünet nélkül pergett a csillagpor, és bearanyozta az aszfaltot. Mindez szükségesnek látszott, hisz apa legboldogabb útja, a Szondy utcától a Próféta utcáig bizony nagyon-nagyon szürke volt.

Újra szürke lesz, ha a szél felkerekedik a hatodik kerület háztetői fölött. De Emma számolt ezzel.

lugosi7

Isadora zokszó nélkül gyalogolt, de a történetből csak arra következtetett, hogy Emmáéknak nyilván nem volt pénzük villamosjegyre. – Ne bőgicsélj, Emmucika – mondta anyáskodva, mi is nagyon szegények voltunk, mégse sírtunk. Rá se értünk volna, hogy ilyesmivel töltsük az alkotásra kiszabott gyönyörű életidőt. Négyen voltunk testvérek, mind a négyünket csak a művészetek érdekeltek, semmi más. Anyát is. Vándoroltunk. Lakásunk se volt. Ha módunkban állt, műtermet béreltünk, zongorával, hogy anya játsszon, zeneórákat adjon, én gyakoroljak, keressek, alkothassak, megalapítsam az új iskolát, amely megváltja a mozgásművészetet. Sejtettem, tudtam, hogy felpattannak a zárak, benyomul az új szellem, hatalmas lélegzetével felszabadítja a béklyókba kényszerített testet. A test lélegzeni kezd, ahogy hullámzik a tenger, visszaadja a szenvedélyt, a szenvedést, a vágyat, az érzést, előtted vérzik, elvérzik.

– Úristen – gondolta Emma, de nem mert válaszolni. Később eszébe jutott, hogy talán így beszéltek az 1900-as évek elején, és Isadora nem tehet semmiről.

– És a fivéred? – ajánlott egy kerülőutat.

egy rendőr elkergetett

– Raymond telerajzolta hatalmas görög oszlopokkal a műterem falait. Képzeld el, hogy anya közöttük zenélt, én a görög oszlopok közt táncoltam. Elhagytuk Chicagót New Yorkért, Amerikát Európáért. Beleőrültünk Londonba. Nem tudtuk otthagyni a British Múzeumot, a South Kensingtont, csak akkor eszméltünk fel, amikor Velázquez Vénus és Adonisától hazatérve bezárták előttünk a panziónk ajtaját. Láttuk, hogy a csomagjaink bent maradtak. Örökre. Hála jó csillagomnak, anyám azonnal megértette, hogy nem akarok iskolába járni, és így rengeteg időm maradt olvasásra, de még Dickensnél sem leltem annyi nyomorúságra, mint amennyit ezekben a londoni időkben megértünk. Napközben még csak el-elkószáltunk Raymonddal, kiállításokat látogattunk, amelyek Amerikában nem léteztek, és így elég jól elfeledkeztünk éhségről és valóságról, de éjszakánként a Green Park padjain kuporogtunk. Negyednapra egy rendőr elkergetett. Tisztelgett anya előtt, és letessékelt bennünket a stallumról. Elisabeth húgom keservesen üvöltött. Ő már aludt.

Elgondoltam, milyen drága, kényelmes hotelekben lakom majd, amikor ők már nem lesznek velem. Fröcsköl a csillárok fénye, hárman hozzák utánam az utazótáskáimat. Láttam a kalapdobozok színes szalagjait, az ékszerkazettámat, még a csavart nyelű ezüsttükröt is, amely pontosan olyan, mint Sarah Bernhard tükre, nehézveretű és könnyű. De anya, Raymond és Elisabeth továbbra is itt állnak majd a megaláztatástól dermedten a londoni ködben, és ebből a képből az én új, megváltó, forradalmi táncom már ki nem szabadítja őket. Lekéstem. Elborított a fájdalom. Nehéz, vörös, földig érő posztóruhába burkolt. Mozdulni se bírtam. Aztán villanásszerűen átrohant rajtam a gondolat, hogy mi történne, ha hátranyomnám a jövőt? Hiszen pontosan ismerem, csak alkalmaznom, forgatnom kell. Tudod, kedves Emma, valószínűleg rengeteget hibáztam, és Isten tudja, teneked is mit kell összekínlódnod, hogy kijavítsd az életemet, de egy dologban biztos vagyok: amit elképzeltem, mindig ki is próbáltam. Elindultam a legelegánsabb londoni szálloda felé. Tudtam, merre menjek. A félálomban lévő portással közöltem, hogy a liverpooli éjszakai vonattal érkeztem, a legszebb lakosztályt kérem a családom részére, azonkívül kávét és amerikai reggelit szaracén palacsintával. Azt is elintéztem, hogy csak akkor keltsenek fel, ha a csomagjaink megérkeznek, hisz úgysem tudjuk elhagyni a szobánkat, amíg át nem öltözünk. Emma ámulattal és bámulattal hallgatta a történetet. Csodálta Isadorát. „Ámulok meg bámulok” – idézett neki egy kis Csongor és Tündét, hogy valamivel megajándékozza, de hát Isadora sohasem járt iskolába, nem ismerte Vörösmartyt. – Nagy kár. Biztosan szeretnéd.

lugosi8

Csillagok kik a jövendőt
Fénybetűvel kék mezőben
Írjátok le a nagy égben,
Ti, a menny szép szemei,
Kedvezőn mosolygjatok,
A varázskút éjjelébe:
Sorsom nyugszik rajtatok.

– Szép – mondta lassan Isadora.

– Soha nem fogom kijavítani az életed – válaszolt Emma. – Itt a kezem rá!

Isadora megfogta Emma kezét. Nézegette, forgatta, mintha először látna ilyesmit, aztán a tenyerébe zárta.

Kétségtelen, hogy a Csillagközben mindig nagyon hamar sötétedett. Vagy elszaladt az idő, és tényleg későre járt. Mindketten elaludtak.

Dorita többször is megkérdezte még Emmát, hogy szokta-e megsejteni a jövőt. Emmuci azt felelte, hogy ez bizony ritkán esik meg vele, de néha előfordul. Most például határozottan érzi, hogyha még egy-két napig nem megy be az irodába, kirúgják a munkahelyéről. A „rúgás” szó kiborította a tánc apostolleányát. Szó szerint értette. Brutálisnak, otrombának titulálta. Fél óránál is tovább tartott, amíg felfogta, hogy ez csak egy kifejezés, amelyet az 1900-as években még nem használtak, és csak a mai világban időszerű. – Persze, ha minden szónál fél órára leállunk, nem megy a dolog. – Miért akarod, hogy állandóan megálljunk? – csodálkozott Dorita. – Nem akarom, épp azt mondom, hogy nem akarom, és nem is úgy mondtam: „megállunk”, hanem „leállunk”. De nem kell ebből nagy ügyet csinálni! Én a mai korban születtem, mégse értek egy csomó szót, vagy úgy teszek, mintha érteném, máskor meg, mintha nem is hallanám. Sajnos, lehet, hogy ez szomorú és sunyi védekezés. De mi az a „szó”?!

– Igazad van – mondta Isadora könnyedén.

Ez fájt. Égetősen, mint egy kardcsapás, egy árulás. Emma imádta a szavakat. Néha, már ébredéskor rájuk gondolt, és kedve lett volna leborulni az Úr előtt, hogy megköszönje létezésüket.

Mi lenne belőlünk szavak nélkül, Istenem? Néha hatalmas kosár tátogó halat látott. Krisztus először megváltott minket a kereszten, másodszor a szavakkal.

Emma komolyan vette a munkáját, és csöppet sem örült az ötletnek, hogy Isadora elkísérje az irodába, de Dorlita hízelgett, és könyörgött. – Soha életemben nem láttam irodát. – Jó, indulunk – döntött keservesen, mert végtére is nem tudta, hol hagyja vagy kire hagyja, elveszíteni pedig nem akarta.

Előhozta a kocsiját. – Ülj be gyorsan, 6-8 perc alatt ott leszünk.

– Nem ülök autóba – válaszolta Isadora csendesen. – Metróval menjünk! Olyan boldog leszek, Emmus, ha újra látom a metrót! Lehet, hogy elsírom magam. Nem tudom. Hát nem megható ez az új művészeti irányzat?! Hullámvonal, és mindjárt mellette a másik, amely ellenkező irányban siklik. Az az érzésed, mintha a hullámvonal a saját tükrében keresné önmagát. Csodálatos az „art nouveau”, mint egy önmagába vissza-visszatérő dallam. Micsoda tüneményes kompozíció, hogy egész Párizs kíséri a melódiát, a metrótáblák, a metróbejáratok csavart, díszes vonalaival!… Nem ülök autóba.

azonnal megfojtotta

Nézték Emma ütött-kopott, fekete járgányát, amelynek egyik kereke folyton leengedett. Emma tudta, hogy kell felpumpálni, de most anélkül is beért volna a Villette-be, aztán hirtelen megjelent előtte a Petit Parisien 1927. szeptember 15-i híre, amelyet tegnapelőtt olvasott a Pompidou-könyvtárban: „Tegnap este, Nizzában, az Angol sétányon ISADORA DUNCAN nyitott fehér sportkocsiját vezetve halálos balesetet szenvedett. Nyaka köré tekert hosszú, fehér sálja először utána lebegett, majd a hátsó kerék elkapta, és azonnal megfojtotta. A sál a hirtelen halál beállta után sem eresztette el a dívát, hanem továbbvonszolta. Eltorzultan, sárban, porban, vérbe fagyva találták meg az Angol sétány járdáján”.

– Ha metrózni akarsz, hát metrózni fogunk. Úgy lesz, ahogy akarod, hisz te vagy a vendég.

Emma maga is meglepődött, milyen marhaságot mondott. Miféle vendég? Az agyunkban vannak ilyen jól előkészített mondatkák, gondosan elraktározva, csomagolva, gondolatfélék, amelyeket nem mi magunk gondoltunk, és ezek alig várják az alkalmat, hogy előbukfencezzenek.

– Köszönöm! – örvendezett Isadora.

A metróút nehéznek bizonyult.

Még a történet is majdnem belepusztult. Előfordulhatott volna, hogy mire Emma felér a Porte de Pantin kijáratának lépcsősorán, már nincs is többé semmiféle történet. Tömeg volt, természetesen, tolakodás, dulakodás. Isadora mintha a vállán kucorogna, mint valami madár. Mindenesetre egy madárnál semmiképp sem nagyobb. Emmának fájt, hogy ennyire össze lehet zsugorodni, ennyire megalázóan át lehet változni, csalódott az lsadora-képben, amelyre már úgy nézett, mint egy oltárra. A nagy lökdösődésben gyakran védelmezőn a válla elé kapta a kezét, úgy, hogy egy kislány meg is kérdezte az anyukájától, miért kapkod olyan furcsán a néni, de ez annyira nem érdekelt senkit, hogy a gyereknek sem válaszoltak. Amikor a Jaurès-nél végre átszállt, és kiszabadult a sokaságból, nyugodtan megvizsgálta a kabátját. Nem volt rajta madár. Semmi nem volt rajta. Isadora eltűnt. Vagy ott se volt. Talán soha nem is volt jelen, képzelete vetítette Emma mellé, de már nincs a kép. Szétmaszatolta. Hányszor megesik, hogy az ember hisz, lelkesedik, még az életét is feltenné valamire, amiről utóbb kiderül, hogy nem is létezik. Kinevethetnék. De kik? Nem nevet senki. Számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy Isadora becsúszott az ezüst brosstű markazit szemcséi közé a felöltő bal oldali gallérján. Ez a feltevés viszont annyira erőltetett volt, annyira – ahogy mondják – hajánál előrángatott, hogy Emma elszégyellte magát.

lugosi9

Megállt a Villette előtt. Mély lélegzetet vett, idézett egy kis Csehovot a Ványa bácsiból biztatásul: „Dolgozni fogunk” vagy „dolgozni fogunk, galambocskám”, kicsit sírt, nézte a zöld füvet, a fákat, a piros házikókat a zöld alapzaton.

– Milyen csodás a te irodád, Emma! – kiáltott mögötte Dorita. – Olyan, mint egy nagy kert, mint egy nagy park, mint egy gyönyörű asszony hosszú, zöld szoknyája piros pöttyökkel. Nem tudtam, hogy Párizsban már ilyen irodák vannak! Milyen építészeti irányzat ez?

– Posztmodern.

Emma olyan büszkén válaszolt, mintha ő találta volna fel a posztmodernt.

– De hol tartjátok az aktákat?

– Huszonhat kis piros épület van itt. Ha szétszednénk, láthatnánk, hogy mindegyik huszonhét kockából áll. A huszonhét kis kocka teszi ki a nagy kockát, amely tulajdonképp a házikó.

Most bemegyünk egy ilyen Folie-ba, ahol az irataim vannak, illetve a folyó ügyek. A táncosnő a „folyó ügyek” kifejezést nem értette, de az épület előtti csatornában folydogált egy kis víz – talán erre céloz Emma. Kérdezősködni nem akart. Ráfeküdt a dossziék tetejére, leomló, fehér ruhája valószínűtlen ködbe vonta Emma aktacsomóit. Emma magyarázta az eseteket, de hamar híre ment, hogy magában beszél. A kollegák mindenféle ürüggyel benéztek hozzá, volt kuncogás és futkosás, különösen azon mulattak, hogy Emma a számítógépet magyarázza magának.

– Lehet, hogy most végre meg is érti – viccelődtek.

Az iratköteg tetejéről nagyszerű kilátás nyílt a Villette-re. Isadora lelkesen magyarázott. A park közepén hatalmas, kör alakú gyep forog. Vékony, fényes szalaggal kettészeli a víz. Az emberek visítoznak, ahogy pörögnek, kerengenek rajta. A másik rét meg háromszög formájú, mint egy háromlábú szék, amelyik mindig másik lábán áll, hogy a közönség jót csúszkálhasson a zöld fövenyen.

– Én ilyesmit nem látok.

– Sajnálatos, ha nem látod, mert szép és vidám. Táncolni szeretnék a kertekben!

Elmesélte, hogy amikor Párizsban élt, minden hajnalt úgy köszöntött, hogy a Luxembourg kertjeiben táncolt a fivérével. Hosszan gyalogoltak aztán, ízlelgetve a reggeli várost, míg a Louvre-ba értek, egyenesen a görögökhöz, ahol Raymond nagy kartonokra vázolta a vázák motívumait, ő pedig megpróbálta megeleveníteni a hősnők mozdulatait.

– Tudom már, melyik kertbe viszlek! A legeslegszebbe. A Tükrök kertjébe.

Huszonhét hatalmas tükör vetíti eléd a fákat, és az emberek, akik közéjük lépnek, el-elveszítik a valóság határait. Sokszor Orpheuszról beszélnek, aki a tükrön átlépve ment az Alvilágba Euridikét keresni. Persze csak a franciák. A németek azt kérdik, milyen anyagból vannak a konstrukciók, hogy nem törnek el, ha beléjük vágnak egy labdát. A svédek pedig azt, hogyan lehet ezeket tisztítani.

gyermekeiért sikoltó Médea

Isadora földig hajolt a szobornéma középső tükör előtt, aztán térdre csuklott, karja az arca előtt, hosszú, sötét haja a földet érintette, ahogy hátrahajlott. Tényleg olyan volt, mint a gyermekeiért sikoltó Médea. Eltűnt a tükrök között, a tükör átlátszóvá vált, hogy feltűnhessen mögötte, aztán újra tükörré lett, hogy elrejtse. Emma megköszönte a táncot.

– Tudod, én majdhogynem itt lakom, Dorlita. Amikor kislány voltam, eljött hozzánk a pap a Szondy utcába, és megáldott minden sarkot a lakásban. Ez a tánc, Dorlita, olyan volt, mint egy lakásszentelés. Bernard Tschuminak hívják az építészét. Svájci. Ő nyerte a nemzetközi pályázatot, mert nemzetközi pályázatot írtak ki a Villettre. Egyedülálló!

– Jól van, Emmuci.

Úgy tűnt, Isadora picit mégiscsak meghatódott.

– Cserébe most én is megmutatom neked a szobáimat.

– Ez lehetetlen – mormogta, de csak maga elé Emma, nem akarta megsérteni a másikat. Isadora a Maxim’s elé vezette. Neki, személy szerint, szörnyű emléke volt a Maxim’s-ról. Egyszer a magyartanárnője eljött Budapestről, elmondta, mennyire rosszallja, hogy nem jelentkezett a bölcsészkarra, hogy itt Párizsban már minden eredetiségét elveszítette, és olyanná lett, mint aki most jött ki a Maximból. Adott neki egy díszes tányért, amely Flaubert szülőhelyét ábrázolta, de ettől még rémesebb lett az egész jelenet, és örökre visszautazott Pestre. Emma zokogott. A férje sem tudta megvigasztalni.

lugosi10

– Tudjátok-e egyáltalán, te meg a te Berta nénid, hogy mi a Maxim’s?

– Persze, hogy tudjuk. Züllött kabaré, ahol meztelen lányok potyognak a levesbe.

– A Maxim’s egy étterem. Az egyik legelegánsabb étterem Párizsban. A legfinomabb és legigényesebb emberek járnak oda. Ízléses, disztingvált, nagyon drága.

Emma tudta, hogy a férjének igaza van, tudta, hogy régen és jól ismeri Párizst, mégis erősebben élt benne mindaz, amit Berta néni képzelt.

Borzongva állt az épület előtt. Rue Royal 3.

A Maxim’s zárva volt.

Pontosan fél ötkor, amikor a szomszédos Concorde tér óriási rutinnal és megfeszített figyelemmel gabalyította a csúcsforgalmat, felpattantak a misztikus zárak, és csak néhány lépcsőn kellett átmenni, hogy feltáruljon a mozdulatlanságba dermedt, szépségbe merevedett, hervadó-szunnyadó világ. Az asztal megterítve, súlyos ezüsttel, két személyre. Hol vannak azok, akik ide hivatalosak? Majd eljönnek és leülnek? Most várni kell?

Isadora ide-oda repkedett a csupa-virág, csupa-lepke kerámiák között. Otthon volt. – Nézd meg, milyen volt az ágyam!

Futva húzta magával Emmát a legbelső terem felé.

– Hová tetszik rohanni? – A turistavezető a hely komolyságához illő sötétkék kosztümbe öltözött, most elképedve nézte a megkergült vendéget. – Nem szabad egyedül látogatni a termeket. Ez Pierre Cardin kívánsága. Engem nem zavarna, ha önnek úgy tetszik, hogy egyedül szaladgáljon itt, de magyarázat nélkül nem is lehet megtekinteni a kiállítást. Ezt is ő akarja így. Ez az ő gyűjteménye. Hatvan éven keresztül gyűjtögette az art nouveau tárgyait.

– Hatvan év – ismételte rémülten Emma, és visszaállt a sorba. A többiek leereszkedő mosollyal nézték. Szerencsére kevés látogató volt. Nem sok embert érdekelt a dolog.

különös nőalakok sóhajtoztak

A sötét üvegdarabkákból kirakott lámpaernyők alatt indákkal befutott vázák börtönében különös nőalakok sóhajtoztak, lepke-, levél-, virágformába zártan. Emma sajnálta őket, pedig szépek voltak, százszor szépek, mint a Kékszakállú várának asszonyai. Ott voltak ezüstfésűik, a kakas farktollából készült, fekete boájuk, és ott volt az ágy is.

– Citromfából faragták – suttogta Isadora –, és ébenfával díszítették. A pipacsok az ópiumot idézik, az ópium pedig az álmot. Igazi Emil Gallé-alkotás. Egész életműve könnyed és díszes. Az elefántcsont berakások, az arany intarziák szépséget lehelnek, és te velük, közöttük, bennük élsz. Tudod, hogy néha még nevet is adott a bútorainak? Egy törékeny kis asztalt a múlt illatának nevezett.

Szép gondolat, dünnyögte erőltetett mosollyal Emma, s közben arra gondolt, hogy sok keserves dologba belesodródott már, de hogy egy asztalt megszólítson, az még nem merült fel benne.

– Lehet, hogy valamiről lemaradtam?

A kérdés nem lehetett fontos, mert senki sem válaszolt, és másodszor már nem tette fel. Hagyta, hogy szétfolyjon, felszívódjon a Semmibe, a többi kérdéssel együtt, amelyeket egyszer feldobtak, aztán ottfelejtettek valahol. Kint sütött a nap. Szerette volna, ha már vége az előadásnak, de akkor kitört a botrány. Egy Toulouse-Lautrec-kép előtt álltak, amely kellemes arcú asszonyt ábrázolt nagy kalapban, a kor divatja szerint hatalmas, lebegő strucctollal.

– Missia Certes – mutatta be a hölgyet az előadónő. – A burzsoáziához tartozott, mégis felkereste a kabarékat, akárcsak Lautrec. Csodálatosan zongorázott és énekelt, de leginkább újszerű, korszakalkotó táncával hívta fel magára a figyelmet.

– Ez nem igaz! – sikoltott Isadora. – Könyörgöm, Emma, ne engedd, hogy így hazudjanak! Összeköttetései voltak! Összeköttetések révén jutott a színpadhoz. Ilyen beszéddel megsértik az igazi művészeket, akik a színpadért éltek, akik a színpadért haltak. Műkedvelő volt! Mellékesen táncolt kicsit, és mindent elintézett magának, amíg más ficlikre tépte a zsigereit, és annyit gyakorolt, hogy véres lett a lába.

lugosi11

Emma felháborodott. Hát ezért fizet az ember egy kiállításért!?

– Ezt mi kikérjük magunknak – mondta hangosan. – Ezt mi nem fogadjuk el.

Döbbent csend lett.

– Mit nem fogadnak el? – kérdezte a kékkosztümös.

– Mindazt, amit Missia Certes-ről mondott. Azonnal vonja vissza!

– Az éneket és a zongorát hagyhatod – súgott Isadora.

A hangulat felforrósodott.

– A zongora maradhat, ha akarja. Minket nem zavar.

– Ön megőrült. Amikor megjött, futkosni kezdett egyedül, most meg összevissza beszél, ráadásul többes számban. Kérem, én profi idegenvezető vagyok húsz éve. Én a témákról szakkönyveket olvasok, amit elolvastam, megtanulom, amit megtanultam, elmondom. Semmi mást nem mondok, mint amit megtanultam. Illetve amit elolvastam.

– Épp az baj, hogy maga azt mondja, amit olvasott. Mi pedig jelen voltunk a helyszínen és láttunk. És láttuk, amit láttunk.

– Maga nem lehetett jelen. Legalább száz év telt el Missia Certes tánca óta.

– Ne foglalkozzon az én időbeosztásommal – vörösödött el Emmus, mint akit rajtakaptak.

Isadora hálásan karolt belé az utcán. A Concorde tér felé mentek, amely kissé csendesedni látszott.

– Istenien megvédtél! Nem gondoltam. Nem is lehetett rád ismerni. Mintha nem is te lettél volna!

– Tudom – mondta szomorúan Emma. – Csodálom, hogy ilyen hosszú idő után is ennyire bánt téged ez a dolog.

– Halálom órájáig, hidd el.

– De hiszen azon már túl vagyunk.

– Akkor úgy látszik, tovább is.

túl fényes

A Csillagközre rátapadt a júliusi telihold. Túl nagy volt, túl széles, túl fényes. Nem az az ismerős nyári, amelyet Emma mindig annyira várt a születésnapján. Ismeretlen, kemény Hold volt, nem szólította meg Emmát, elfoglalta az egész szobát. Ha ráhúzták a függönyt, átlépett a függönyön. Mintha mindent magának akarna megszerezni. A szobát, a szekrényt, még Emmát is. Felszívta a szőnyeg színeit, letörölte a képeket a falról. Segítségért kellett volna kiáltani, de nem tudta megmondani, mi a baj. A bajnak sokszor nincs neve.

A történet elakadt. Nem volt többé medre, amelyben tovább folydogálhatott volna. Megrekedt. Kétségtelen, hogy Emma nem ismert fel egyetlen személyt és egyetlen tárgyat sem a korábbi életének hitt létből, és így az elbeszélés törvénye szerint Isadorának vissza kellett térnie abba a láthatatlan messzeségbe, ahonnan érkezett, vagy legalábbis a Csillagközbe, arra a helyszínre, amelyet a történet még felölelhetett, és behatárolhatott, amennyire lehetett, amennyire egy egyszerű történettől ez elvárható volt.

Hallgattak. Még másnap is szó nélkül lépegettek egymás mellett, mintha sétálnának. Betértek a tükrök kertjébe, mint akik hűvösséget keresnek. Úgy ültek a padon, mintha elfáradtak volna a gyaloglástól, mivel az autót az egyik, a metrót a másik nem kívánta. Igaz, hogy Emma reggel vérvizsgálaton volt, ahol valami thyroid betegséget állapítottak meg, és egy parányi tablettát szedett, a pajzsmirigy-túlműködés megakadályozására, de ez semmi levertséget nem okozott, úgy érezte magát, mintha be se vette volna. Isadora Emma vállára hajtotta a fejét.

Most búcsúzik tőlem, gondolta Emma, aztán átlép a tükrön, és átmegy a másik világba, ahogy Orpheusz csinálta. Ekkor értette meg, miért épp ebbe a kertbe kellett jönniük. A huszonhét hatalmas tükör hátlapját szürkés gránitlapból képezték ki, és a Villette-közönség sokszor megjegyezte, hogy a kert erről az oldalról nézve temetőhöz hasonlít. Emma mindig megvédte az építészt, és bebizonyította a feltevés képtelenségét. Most mégis úgy érezte, hogy talán igazuk volt. Majd virágot csempészik a kő elé, amelynek tükrén Isadora eltűnik. Elképzelte, ahogy megérkezik a tiltott csokorral, hiszen azért van a virágoknak külön kertjük, hogy ne terpeszkedjenek rá az egész térségre, mintha a Villette egyszerű, 19. századi, úgynevezett hausmanni park volna, de nem törődik majd a Villette-szellemmel, és nem törődik semmivel, hanem lefekszik a földre, és átöleli a követ. Annyira megsajnálta magát, amint épp fekszik, hogy hangosan zokogni kezdett.

lugosi12

– Nem tévedtünk, Emma, csak tévesztettünk – hallotta Dorita hangját.

– Hogy érted ezt?

Isadora semmiképp nem akarta elveszíteni jelenlegi helyzetét. Tudta, hogy a jövője Emma kezében van. Lázasan, hadarva beszélt.

– Tévesztettünk, mert kívülről akartuk megközelíteni a múltkori életedet. Tárgyakat és személyeket mutattam neked, mintha képeket mutogatnék. Nem hathattak. Mert csak a belső látás valódi. Tegyünk másik próbát. Néhány napra, vagy csak néhány órára vedd át az én létemet, lélegzetemet, temetkezz belém és az én bőrömben élj át valamit. Valamit, amit én megéltem. Meglátjuk, Isadora voltál-e, vagy mindig is Emma voltál, és csak a saját reinkarnációd vagy, ami elég sajnálatos lenne, nem beszélve arról a kárról, ami engem ér, ha nem javítod ki az életemet.

– Megpróbálom.

A kertben lézengő szerelmespár riadtan nézett fel.

– Rendeld el a próbát!

– Mi lesz az az esemény?

Isadora a bayreuthi ünnepi játékokat választotta. Talán tévedett. Emma félt Wagnertől, ahogy mondani szokták, a frászt kapta, ahogy meghallotta ezt a hatalmas zenét.

– Nem lehetne valami csendesebbet? Schubertet vagy az Adagiót Albinonitól? Valahogy elakad a lélegzetem, ha ennyi fúvós és ennyi hegedű szól egyszerre. Persze, jól tudom, hogy nem lehet belőle levenni.

riasztóan nagy az orra

Wagner Cosimának riasztóan nagy volt az orra, és jelentőségteljes, mintha rendkívül kemény vonásait az ormány fogná össze az arc közepén. Emma minden erejével magas, alabástrom homlokára koncentrált, főképp amikor megtudta, hogy vendéglátója nemcsak Wagner felesége, hanem Liszt lánya is. Úristen! Ami sok, az sok. A Wahnfried-villa kertjében sétáltak, első közös utuk Wagner sírjához vezetett volna, de Emma már útközben összeesett.

– Semmi baj! – nyugtatta Isadora. – Nem történt semmi. A fáradságodra hivatkoznak. Tudnak a berlini turnémról. A berlini turnéra hivatkoznak.

– Akkor jó – válaszolta, bár fogalma sem volt, miféle berlini turnéról van szó. A szobája ablakából is Wagner sírjára lehetett látni, felesleges is lett volna odamenni. Nem is volt máshová kilátás. Szeretett volna átöltözni. Isadora átlátszó tunikájában szinte nem is merészelt a társaság előtt mutatkozni. Híres zenészek ülték körül az asztalt, Richter, Muck, Heinrich Thode, néhány ismert arisztokrata, lehet, hogy királyi családból valók. Mindenesetre mindenki kifogástalan öltözékben jelent meg a vacsoránál. Ha legalább a hosszú, szürke rakottszoknyája vele lenne! Amennyire lehetséges volt az ellenszenves meisseni porcelánétkészlettől, térdére húzta a damasztterítőt, mely szerencsére hosszan lecsüngött a perzsaszőnyegre.

lugosi13

– Külsőségekkel bíbelődsz! – siránkozott a barátnője. A Tannhäuser van előtted, és rohadt abroszokkal foglalkozol.

– Haza akarok menni. Én a Tannhäusert nem ismerem.

Isadora gyorsan megszakította: – Várj csak!

A kertben a füvet kaszálhatták, a vágott rét balzsamos lehelete beszállt a szobába. Túl becses a Lét, nem szabad, hogy kifolyjon a kezedből. Ha csak egy pillanatra is elengeded, véged van.

– Emma, szénaillat van! Nem érzed?

– Na és? Miért érdekes ez?

– Holnap majd megismered a Tannhäusert. Ráhagyatkozol a zenére, és magától megoldódik minden. Reggel 10-kor kezdődik a próba.

Emma megadta magát. Nem kapaszkodott tovább a gondolataiba, hagyta, hogy elmossák a morajló, dübörgő, vagy épp vigasztaló hangok, amelyek hullámokban érkeztek a hangszerek irányából, mintha valami hatalmas víz mozgolódna. Elárasztották, körülfogták, dobálták, ringatták, néha diadalmasan elragadták, és emelték, vitték az ég felé. Megfogódzkodott a nézőtéri ülés karfájában.

– Rosszul vagy?

– Nem, dehogy. Csak mintha elszédültem volna.

– Csimpaszkodj a zenébe, az majd egyensúlyban tart!

– Azt teszem, épp azt teszem – bizonygatta Emma.

Másnapra elolvasta a szövegkönyvet, és jelentette, hogy ebben az operában az élet egyik legnehezebb problémája vetődik fel: a VÁLASZTÁS.

– Szerencsére nem nekünk kell megoldani – enyhített a sötét hangvételen Dorita. – Csak a Vénusz-barlang táncait kérték tőlünk. Illetve tőlem. Vagyis tőled. Szóval Isadorától, aki mi vagyunk, mármint aki én voltam, és aki te leszel.

A Vénusz-barlang zárt tér, mint Wagner koponyája, amelyben lázasan, szédülten keringenek az érzéki gondolatok, zárt tér, amelyet kínzóan feszít az elfojtott szenvedély. A tébolyig! Érted? Ezt kell megálmodnod.

– Voltak elfojtott erotikus vágyaid?

– Férjnél voltam. Mindig férjnél voltam.

– Na és?

– Mi értelme lett volna elfojtani?

Isadora elveszítette a türelmét. – A keservét! Nem zárdából jössz te?

– Jártam zárdába – válaszolt nyugodtan Emma –, de az én időmben Magyarországon bezáratták az egyházi iskolákat. Egyszer gondoltam, hogy mégis apáca leszek.

– Hát jobb lett volna! – visított Dorita. – Jobban tetted volna!

– Olyan gyönyörűségesen szépnek láttalak. Képtelennek ilyen közönséges viccelődésre. Azt gondolná az ember, hogy neked kell kijavítanod az én életemet, és nem nekem a tiédet.

– Hát több értelme volna – kötekedett a másik.

– És látod, mégsem így van. Belátod. Mire való különben a reinkarnáció? Miért volnék melletted?

megfojtja a sálja

Úgy érezte, mély gödörben van, ahol ráadásul a homok is süllyed. Megfulladunk, Isadorát megfojtja a sálja, engem a thyroid-betegség, amely olyan gyorsan hajtja a szívet, hogy alig lehet levegőt venni. A saját hangját is messziről hallotta. Hasonlított a visszhanghoz, de csúnya volt. Inkább elhallgatott. Keresztmamája abrosza lebbent meg előtte. Kávéhoz terített. Ezüsttel. Mindig ezüsttel. – Ha az abroszig felérnék, megmenekülnénk.

Felvergődtek az abroszig.

– Nézd, Isadora – szólt a régi hangján. Rákönyökölt keresztanya gyönyörű, mahagóni asztalára. Az asztal biztonságosan fenntartotta. Keresztanyánál mindig is biztonságban volt. A csillárról lelógott egy pici viaszangyal, lila csipkeruhában, kezében kard, és állt ott egy kék puff, amelynek hosszú, fényes rojtjait úgy fonhatta be, mintha a saját haja volna.

– Nézd, Isadora – rugaszkodott neki másodszor is a szónoklatnak –, most nehéz helyzetben vagyunk. Azt reméltem, azért választottad a Tannhäusert, mert ő hosszas vívódás után elveti a testi szerelmet, és az égiek felé fordul. Joggal reméltem, hogy reinkarnációd alkalmából te is végiggondolod merész kalandjaidat, és hasonlóképp cselekszel. Nem hittem, hogy a Vénusz-barlanggal állsz elő, és engem is bele akarsz gyömöszölni. Ha tudom, milyen rengeteg javítanivaló van rajtad, tán mégis rászánom magam az apácaságra. Én mindig csak a te átszellemült, fennkölt táncodat figyeltem megbabonázva. Most pedig kétségbeesetten látom: ha azért születtem, hogy jóvátegyem egy korábbi élet hibáit, semmit nem tudok teljesíteni. Amikor majd kinyílik a horizont, és meglátjuk a nagy titkot a csillagok mögött, ott állok lelógó, üres kézzel. Sajnálni fogsz engem, Isadora, megbánod, hogy nem segítettél, sírni fogsz!

lugosi14

A titokról eszébe jutott a „Tudomány Ünnepe” 2002-ben, amikor a francia tudósok azt nyilatkozták a tévében, hogy emberi aggyal sem a végtelenül kicsi részecskét, sem a végtelenül nagyot nem lehet felfogni. A tudomány így középen kapirgál mindaddig, míg az embernél nagyobb szabású értelemmel nem találkozik.

– Bizonyítsa be! – üvöltött a műsorvezető. Botrány volt. Épp most kellett ilyesmit beszélni? Az ünnepen? Emma félt, hogy a VILLETTE-nek is kellemetlensége lesz, mert az ottani Cité des Sciences-ból ment a közvetítés. Elképzelte a „végtelen nagyot” keresztanya asztalánál, és bár a villetti tudósok megmondták, hogy felfogni úgysem tudja, mégis szédült. A „végtelen nagy” húzta lefelé, mint egy turbólégszivattyú. Isadora szomorúan nézte, amint ügyetlenül bukdácsol a „végtelen nagy” hullámai közt, és kinyújtotta érte a kezét. Emma belecsimpaszkodott.

_ Sajnálom, Emmuci. Egy-két dolgot igazán kijavíthatnék, csak hogy megnyugodjál. Elfelejthetném D’Annunziót! Sokáig elkerültem őt, mert vallásos áhítattal imádtam Dusét, és nem akartam fájdalmat okozni neki. Csúnya volt, mint az ördög, de amikor hozzám ért, elöntött a forróság, és remegett a lábam. Majd szétpattant a testem. Félholtan vitt az erdőn át, lefektetett a fák közé. Megfogant bennem az örökkévalóság. Ha táncolok, csak előhívom a bensőm mélyéből, és olyan magasra lendül a karom, amilyen magasra soha fel nem érnék. Neki tapsolnak. A mozdulataimban él. Nem akarom, hogy miattam tönkremenj! Elfelejthetem Rodint, hogy javítsunk az életemen. Rodin vastag ujjait az agyagon, a hasamon, a test hajlataiban, forró leheletét, amellyel életet fújt az érzéketlen kőbe, alvó, kábult érzékeimbe, mint a Teremtő.

Emma előtt megjelentek Rodin szobrai, mintha először látná őket. A halhatatlanság örök idejére összefonódott testek, a hullámzó vonalak majdnem zenei harmóniája, a fehér márványba vésett földi szerelem. Eddig mindig csak Dante sapkáját figyelte a Gondolkodó fején, és a pokol kapujának különböző változatait.

Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy újra megnézze a szobrokat. Jó lett volna közéjük feküdni, s aludni, aludni mellettük, velük, egy éjszakán át vagy tovább, nem tudta pontosan, mennyi ideig. Talán sokáig.

belebetegedett

Isadora is szeretett volna visszatérni a múzeumba. Eszébe jutott az 1900-as évi Világkiállítás, amikor először nyitották ki a pavilont a nagyközönség előtt. Besodródott a tömeggel, és földbe gyökerezett a lába. Nem ismerte Rodint, így találkozott vele először. De tudta, hogy a Tannhäuser-kísérlet után nem mennek többé sehová. Látta, hogy Emma belebetegedett. Azért is akar a földre feküdni, mert nem tud felállni.

A kórházban minden páciens ágya mellett volt egy kényelmes karosszék a látogatók részére, de Doritának semmi kedve nem volt beleülni. Otthonosabban helyezkedett el a keskeny, fehér szekrény tetején, amelybe beakasztották Emma hosszú, szürke rakottszoknyáját, arra az esetre, ha újra meg kellene jelennie valahol. Dorita lelógatta, néha-néha meg is lóbálta mezítelen lábát – inkább hasonlított egy hippire, mint egy antik dráma hősnőjére, ahogy Cocteau írta róla. Unatkozott. Emma szeme majdnem mindig csukva volt, és alig beszélt hozzá. Ha mégis mondott valamit, az ápolónők azonnal rémülten rohantak, hogy jelentsék: félrebeszél. Miért lenne bűn, ha félrebeszélne? Miért kell rögtön felírni, jegyzeteket készíteni erről? Talán újabb gyógyszerrel vagy injekcióval is kínozzák. Megszorult az egész. Pocsék volt. Ebben a pocsék helyzetben álltak elő az orvosok azzal, hogy értesíteni kell a családot, mivel a szívdobogást nem tudják lassítani, és nem vállalják a további felelősséget. Úgy látszott, ettől kezdve a családnak kellett volna átvenni a felelősséget, de sajnálatos módon a családot nem lehetett előkeríteni. A beteg anyukája kötelességtudó, precíz asszony, de túl idős ahhoz, hogy ilyen rendellenes, majdnem rendetlen dolgot közölhessenek vele, mint egy teljesen szabálytalan szívdobogás. Felment volna a vérnyomása, vagy lement volna, ami ugyanolyan nagy baj. A testvér fontos kiküldetésben volt. Édesapja és keresztanya biztosan ott ücsörgött az ágy lábánál, ahogy Isadora is, de őket nem lehetett látni. Az orvosok olyan személyt akartak, akit látni lehet. Így került sor a nizzai rokonasszony meghívására.

– Jaj, életem, drágaságom – csókolta Emmát a nő. Ha tudnád, mennyire örülök, hogy újra látlak! Telefonálni akartam, írni is, mert képzeld, tévedtem a múltkor, mikor azt mondtam, Isadora Duncan reinkarnációja vagy. Tévesztettem egy házat. Tovább mentem egy házzal, hogy megértsd. Annyira, de annyira bántott! Nem szoktam így elkalkulálni magam, de késő volt, rosszak voltak a gyerekek, a teflonlábosomba beleégett az étel, tudod. Nem nagy baj, ugye?

lugosi15

Emma felnyüszített, legalábbis a nyüszítéshez hasonló, torz vinnyogás tört ki belőle.

– Úristen – nyomult előre a hang, és mire a torkáig ért, artikulátlan sikollyá változott,

– Csak nem azt akarja mondani, hogy semmi közöm Isadora Duncan életéhez?

– Pontosan ezt akarom mondani, És hidd el, jobb is így. Te egy villanyszerelő lánya voltál, Kispesten vagy Kőbányán. Nem látom pontosan a külváros nevét, de abban biztos vagyok, hogy valahol Pest környékén van. Jobban jártál így!

– Milyen későn szólnak – gondolta Emma, és a falnak fordult. Behunyta a szemét. Az asszony hagyta, hogy aludjon. Jót tesz neki, ha alszik. Lement a gyerekekért a társalgóba. Megengedték, hogy behozza őket, ha nem maradnak sokáig. Hiába, nem tudja kire hagyni a kicsiket. A szomszédasszony hallani sem akart róluk.

Amikor szólt a családnak, hogy nem ér rá, azt válaszolták, azért csak induljon el, a csillagok majd megvárják. Ha tudnák, hogy a csillagok sohase várnak. Száguldanak, rohannak az égi randevúik után. De hát ki törődik égi ügyekkel! És akkor már csak az hiányzott, hogy ő is tévedjen! Lelkifurdalása volt Emma miatt. Csak nem ő a hibás? Beugrott az orvosi szobába, hogy megtudakolja a betegség okát.

– Különösebb oka nincsen – magyarázta a doktor –, talán azt mondhatnánk, a Természet félreütött egy hangot, mint a virtuóz a zongorán. Harmadik napja 146-os pulzus felett vagyunk.

Lehet öröklődés… Magának volt pajzsmirigy problémája?

– Dehogy, dehogy – menekült rémülten az asztrológusnő –, én nem tartozom a családhoz. – Háromszor sem szólt a kakas, amikor mindent megtagadott. Kicsit el is szégyellte magát. – Úgy értem, nem vagyok az anyja.

Ebben maradtak.

A csemeték körülugrálták a kórházi ágyat.

– Mit hoztál, mit hoztál?

Emma paplannak álcázott, csúnya, kemény pokrócát ráncigálták. Szerencse, hogy az ajándékok már a szürke rakottszoknyával együtt a szekrénybe kerültek.

– Kisautót hoztam és marokkójátékot.

– Mi az a marokkójáték? – üvöltött lázasan a kisfiú.

– Színes pálcikákból áll. Ahogy ledobják őket, összekeverednek. Óvatosan, rezzenés nélkül le kell emelni egyiket a másikról úgy, hogy ne keresztezzék egymást. Ha sikerül, nyertél.

– És ha nem sikerül?

– Nem sikerülhet minden. Ha nem sikerül, hát nem sikerül. Az a fontos, hogy játszottatok, hogy próbálkoztatok, hogy hittetek a játékotokban, és örültetek.

Erre már senki nem figyelt. A gyerekek a kisautó csomagolópapírját tépték eszeveszetten, és azt kiabálták, hogy piros, piros.

fuldokló hangok

Itt a történet véget is érne, mivel Isadora nem tudta tovább hallgatni a barátnője torkából feltörő halált jelző, fuldokló hangokat, és lemászott a szekrény tetejéről. Jól tudta, hogy szép lenne, ha vele maradna utolsó perceiben, de sajnos, épp a hörgés volt az, amit egyáltalán nem bírt idegekkel. Ezt meg lehet érteni, és őszintén remélhető, hogy az olvasó is irgalmas elnézéssel lesz iránta.

Ahogy kiért a kórház kapuján, Emma utol is érte. Látta, amint könnyű léptekkel távolodik a Csillagköz felé, csillogóan fehér, görög tunikában, vállig érő, sötét hajjal, lába nem is éri a földet, ahogy Cocteau Nizsinszkijről írta. Nyaka körül a hosszú, rojtos kendő, amelyet Emma vásárolt a sarki áruházban, a Rivolin.

kép | Edvard Munch festményei, wikimedia.org