Peterdi Nagy László

CSICSIKOV ÚJABB KALANDJAI

2009 január

CSICSIKOV ÚJABB KALANDJAI

Az orosz stratégiai bombázók a Karib-tenger felett gyakorlatoznak, az Északi Flotta a Földközi-tengeren kóborol. A grúz hadsereget szétverték, az Északi-sark jegébe jó mélyen letűzték az Oroszországi Föderáció felségjeleit. A legfontosabb hír azonban mégiscsak az, hogy két színházi előadásra hónapok óta nem lehet jegyet kapni Moszkvában. A sokféle művet játszó Ifjúsági Színházban Tom Stoppard új darabja (The Coast of Utopia) megy, saját rendezésében. A túlsó part címen fordítható mű a Herzen vezetésével Nyugatra menekült orosz emigráció drámáját jeleníti meg, s ebből vezeti le a mai orosz liberalizmus dilemmáját. De van egy másik megközelítés is: a cseppnyi Tabakerkában (Dohányos szelencében), Oleg Tabakov magánszínházában a Holt lelkek Bulgakov utáni első, igazán jelentős dramatizálása látható. A nagy érdeklődés pedig nemcsak Mindaugas Karbauszkisz litván rendezőnek és a színész Szergej Bezrukovnak szól, hanem egy új, érdekes mai hősnek, az általa megszemélyesített Csicsikovnak. Egy mai orosz kapitalistának.

Ebből is látható, hogy a világ legnagyobb országában milyen ütemben folyik az államszocializmus konvertálása, most éppen – államkapitalizmussá. „Meghalt a király, éljen a király!”. És látható az is, hogy nem megy nagyon könnyen ez sem. Van, amit hozzá kell hazudni. Például azt a pikáns benyomást kelteni, mintha kezdődnék újra elölről az egész.

Játék és valóság

1989 forró júliusában történt, alig egy hónappal a Népi Küldöttek Kongresszusa után, amely lelkesen megerősítette Gorbacsovot, és jóváhagyta a peresztrojka programját. Úgy tűnt, ezzel a mesterien rendezett színjátékkal, amelyet a rádió és a tévé két héten át „élőben” közvetített, sikerült leengedni a „fölösleges” feszültséget: a felülről irányított reformok most már kézben tarthatók. A Nyezaviszimaja Gazeta későbbi sztárja, Szergej Parhomenko akkor még a Tyeatr című folyóiratot tudósította – egészen eredeti formában. A kongresszust egyfajta misztériumjátéknak fogta fel. Gorbacsov játszotta a Nagy Reformert, Szaharov professzor volt a Megdicsőülő Szent, a párt funkcionáriusai pedig a Gonoszok Kórusát alakították. Az igencsak mérsékelt példányszámban megjelenő szakfolyóiratot egymás kezéből kapkodták az olvasók. A fiatal kritikus ráérzett a helyzet lényegére: az élet és a színjáték a reneszánszban és a karneválban – no meg Mihail Bahtyin Rabelais-ról írott könyvében – annyiszor megcsodált összeolvadására.

a média jelentősége

A helyzet azóta is, egyre csak „fokozódik”. Tudjuk, még a Patyomkin páncéloson sem ideológiai okokból, hanem a zsizsikes borsó miatt tört ki a lázadás. A peresztrojka kezdetén is ez volt a helyzet. A kuznyecki szénmedence egyik kisebb bányájában, Mezsdurecsenszkben műszak után nem tudtak tisztességesen megmosakodni az emberek, mert nem volt szappan. Erre sztrájkba léptek. Ettől ők ijedtek meg ugyan a legjobban, de a lavinát megállítani már nem lehetett: egymás után álltak le a Kuzbassz bányái, és nyomukban Donyec, Karaganda, Vorkuta, Szahalin. A „felülről” jövő reformok „alulról jövő” népi megmozdulásba csaptak át. A szibériai bányászok ráéreztek a média jelentőségére. Gondosan ügyeltek például, hogy bár már régen nem dolgoztak lent a bányában, mindig munkaruhában és szénporos arccal vegyenek részt a gyűléseken és tüntetéseken. Fejükön sisak, a lábukon nehéz bakancs, gumicsizma. Estére kelve meggyújtották a bányászlámpákat, úgy rajzottak ki a főtérre, a Lenin szoborhoz. Kellett ennél forradalmibb munkásosztály?

A kapitalizmus markírozása azonban kicsit több szakértelmet igényel. A magyar olvasó töviről-hegyire ismeri már a moszkvai banditák és prostituáltak, meg a korrupt hivatalnokok világát Az orosz szépség szakértője, Viktor Jerofejev, meg Pelevin és Szorokin műveiből. Ljudmila Ulickaja regényeiben ízelítőt kapunk abból is, hogyan éli meg az értelmiség, hogy ezek az urak és hölgyek lettek az élet urai Oroszországban. De még mindig hiányzik a képről valaki. Nem is olyan régen mindannyian együtt üldögéltek a Jerofejev megénekelte lakótelepi konyhákban, és késő éjszakába nyúló teázás közben vitatták meg ország-világ dolgait. Néhányuknak sikerült még idejében privatizálni a mozit és a kultúrpalotát. Nyilvánosan most mindenki őket szapulja. De azért tőlük várja a kenyerét. És ez még a legártalmatlanabb ellentmondás azok közül, amelyekbe évszázadok óta bele szoktak pusztulni az ország valamirevaló emberei.

I. Péter óta, akinek arcképét Putyin az íróasztala fölé akasztotta, Oroszország továbbra is hanyatt-homlok menekül a nyugat-európai kapitalizmus elől. Közben mégis onnét várja a megoldást minden problémájára. A legegyszerűbb megoldás, hogy mindig minden népvezér, első titkár és cár feltétlenül reformer, sőt forradalmár legyen. I. Miklós, aki kivégeztette a dekabristákat, vérbe fojtotta a lengyel és a magyar felkelést, és megrendeztette Puskin párbaját, remekül mulatott A revizor bemutatóján. „No, mindannyian jól megkaptuk, de főként – én!” – jelentette ki őfelsége, és elégedetten dörzsölgette a tenyerét. Egy igazi posztmodern szerző ma már fel sem veszi az ilyesmit. Természetesnek tartja, hogy a színházban még a koronát viselő nézők is játszanak. Szegény „kisorosz” Gogol azonban, akit legjobb barátja, Puskin is csak „a mi hoholunknak” becézett, nagyon megijedt ennyi vérfagyasztó cinizmustól. Tudta ugyan, hogy trónra lépésekor az ifjú cár kocsit küldött a száműzött Puskinért, és személyes „cenzorának” szegődött. De ismerte a pórul járt polgármestert is, aki egy „nyavalyás firkászt”, egy „rohadt liberális sátánfajzatot” átkoz a darab végén. Egy olyan városban, ahonnét még váltott lovakkal is csak nyolc nap alatt érhető el a határ.

paródiája az egész polgárosodásnak

Ez a körülmény a Holt lelkek első kötetének végén merül fel, amikor a város urai arról suttognak, hogy Csicsikov francia kém, netán maga Napóleon. Nem is olyan nevetséges dolog ám ez! Az ügyeletes cár az orosz fegyverek győzelmét Napóleon, Hitler, vagy akár csak a grúzok felett mindig a maga történelmi küldetésének igazolására, a rendszer propagálására használja fel. Erre épül a bátor orosz katona, a paraszti–nemesi összefogás és az erős állam ideológiája. A nép tudatában Napóleon a nagy felforgató lett, paródiája az egész polgárosodásnak, megtestesítője az önző és önhitt materializmusnak és istentagadásnak, a burzsoá kapzsiságnak és szerzésvágynak. A Napóleon-ellenesség, a benne megfogalmazódó nyugati, kapitalista embereszmény elutasítása még sokkal később, Tolsztojnál is feltűnik, főként a Háború és békében. Most meg a parlamenti pártok nagyobb részében, a kommunistáknál és az állampárti „medvéknél’” látjuk viszont. Napóleont mindenki a személyes ellenségének érezte, akárcsak a telefonbeszélgetések idejét mérő automatákat a nyugdíjas nénik. De a Csernyigovi kormányzóságból érkezett fiatal egyetemi oktatót[1] szintén valami olyasmi érdekelte, mint a gyakorlatias császárt annak idején: hogyan lehetne elfoglalni ezt a gazdag földet? Így, ahogyan van.

A „közel-külföldről” jött emberek persze, nem nagyon válogathatnak. Puskin udvari történész úr, az egészen más. Az ő dédnagypapája csak etióp rabszolga volt, akit ajándékként hoztak Oroszországba. Gogol azonban – „hohol”, „kisorosz”. Az ilyeneknek bizonyítani kell! Mivel a birodalom legfőbb letéteményese a cár, hát elsősorban őmellette kell hitet tenni. Ő – jót akar! A Válogatás a barátaimmal folytatott levelezésemből című tanulmánykötetből az derül ki, hogy Oroszország nem a cári rendszer strukturális bajaitól szenved, csupán a hivatalnokok, a középszintű apparátus tagjainak személyes ostobaságától és korruptságától. Vagyis a rendszer reformálható. „Ki a hibás: mi vagy a kormány?” – teszi fel a kérdést a szerző. És a válasz: „A kormány hibátlanul működik. Erről tanúskodik a megjelent határozatok tömege, a rendeletek, a törvények, a különböző intézmények, a felépült házak és a kiadott könyvek sokasága, a különböző humanitárius, szociális és népjóléti intézmények, közöttük sok olyan, amely más országokban egyáltalán nem is létezik. Rendeletekben és határozatokban nincs hiány. Az a baj csupán, hogy a mi minden hájjal megkent csalóink és korrupt hivatalnokaink ki tudnak játszani minden rendeletet. Számukra egy új rendelet csupán lehetőség a megtollasodásra. Ahová csak nézek, azt látom, hogy a törvények alkalmazóiban és végrehajtóiban van a hiba, vagyis – bennünk!

És ha konkrét példa kell: „Az orosz színházak vezetését kis kaliberű csinovnyikok tartják kezükben. Ezeket színházi tikároknak nevezik. Hogy honnét jöttek ezek, nem tudni. Egyszer csak itt vannak. És szüntelenül a maguk fontosságát bizonygatják. Fokról fokra a kezükbe vesznek mindent. Akár egy láthatatlan molypille, ezek a titkárok maguk alá rendelnek minden színházi funkciót, és az elhivatott vezetőket is maguk alá gyűrik, lehetetlenné teszik. Az én Hlesztakovom senki ezekhez képest.

Egy szó, mint száz, alaposan meg kell itt reformálni mindent, ha azt akarjuk, hogy minden maradhasson a régiben! És ha az „elhivatott vezetők” nem boldogulnak, jöjjenek akár a „rohadt liberális sátánfajzatok”! Előbb-utóbb főrendezők és igazgatók, rektorok és dékánok lesznek ők is, gondolhatta I. Miklós, amikor vörösre tapsolta tenyerét A revizor bemutatóján. És igaza lett. Akkor ugyan a szerző ijedtében Rómába szökött. Nemsokára levélben kérte azonban az uralkodót tartózkodása költségeinek fedezésére. És az, bizony, jócskán elhúzódott. Egy ilyen nagy ország megreformálásakor sok mindent végig kell gondolni! Meg kell írni a Holt lelkek első, majd második kötetét, és az erkölcsi újjászületés többi nagyszabású programját is. Tizenegy évig csiszolgatta, javítgatta még A revizor szövegét, a próbákon is. Az utolsó variánsban ő maga is megjelenik a színen, hogy „megmagyarázza” a komédiát. „Az volt a célom csupán, hogy a fennálló rendet eltorzító néhány túlkapást a nevetés megsemmisítő hatásának tegyek ki”. Pedig élete végéig nem kapott tisztességes hivatalt.

Gogolról írott könyvében Nabokov megemlíti, hogy a 19. század hetvenes éveiben – tehát vagy negyven évvel a komédia bemutatója után – egy orosz politikai emigráns, aki a Stoppard darabjában bemutatott körhöz tartozott, össze akarta hozni Marxot a szibériai száműzetésben élő Csernisevszkijjel. A Földrajzi Társaság tagjának adta ki magát, úgy indult el Szibériába, hogy megszöktesse. De csak Jakutszkig jutott, ott lefülelték. No, nem a politikai meggyőződése miatt, hanem mert inkognitóban utazó pétervári főhivatalnoknak vélték – olyan finnyásan nézegette a helyi embereket és viszonyokat. Meg olyan kényesen vigyázott a körme tisztaságára. A szituáció tehát örök: Oroszországban mindent csak a cár, a főtitkár és hivatalnokaik találhatnak ki. Még a forradalmakat is.

Hős kerestetik

Állítólag A revizor témáját Puskin adta a szerzőnek. Ugyanezt lehetett hallani a Holt lelkekről is. Mintha bizony akár egyik, akár másik Puskiné lett volna! A „holt lelkek” és az álrevizor története akkoriban széltében-hosszában ismert volt már Oroszországban. Egy igen sikeres ukrán író, G. F. Kvitka-Oszjovjanyenko például ezzel a címmel írt darabot: A fővárosi idegen, avagy felfordulás egy járási székhelyen. A korszak „alapviccei” voltak ezek, amelyek – húsz évvel a Napóleon feletti győzelem és tízzel a dekabristák leverése után – otthon, házikabátban mutatták be a győzteseket. De hiszen Európa megmentője, ez a hatalmas ország, korhadt, korrupt és poloskás! Ez derült ki a téma különféle feldolgozásaiból. És a közönség felszabadultan tapsolt mindegyiknek. Puskin és Gogol sem igen tehetett mást, mint hogy a maguk véleményét ezekben a történetekben adják elő. Bár biztosak lehetünk benne, hogy a cár a darabról és szerzőjéről, de még a drágább páholyok bérlőiről is mindent tudott, elment a bemutatóra, és a korlátolt és öntelt reformer megelégedésével nyugtázta a sikert.

tipikusan orosz világ

A szerző előbb zavarba jött, aztán megértette: a cár örül, hogy ilyen olcsón megúszta. Kit érdekel, hogy mit köhög a bolha egy járási székhelyen? Alighogy átért a postakocsi a határon, áttette hát gyorsan a Holt lelkek cselekményét is – egy kormányzósági városba. Jó ideig párhuzamosan dolgozott a két művön. Ha az egyikben elakadt, folytatta a másikat. De a regényben kibontakozó, tipikusan orosz világot egyre nehezebb volt a mintául választott mű (talán a Tartuffe?) dramaturgiai (műfaji, világnézeti?) korlátai közé szorítani. Egy idő után már a saját darabját is csak értelmezni tudta. Ugyanazt tette vele, mint a későbbi korok rendezői. A Holt lelkekkel viszont megújította a regény műfaját, és ami a legérdekesebb, talán még a drámáét is. Méghozzá – igazán 21. századi módon: „meg- és elemelte”, virtuálissá tette. Ezért is lesz minden bizonnyal sokkal több színpadi interpretációja, mint a műfaj klasszikus szabályai szerint megírt A revizornak.

A kortárs orosz színház, amely nem vállalta Gribojedov tragikus komédiáját, Az ész bajjal járt és Puskin „népi tragédiáját”, a Borisz Godunovot, A revizort úgy játszotta csak, mint egy orosz típusokra írt francia bohózatot. De a színészek nem hagytak békét a szerzőnek. Csak ennyi lenne az egész? Nincsen itt még valami? Gogol előjátszott nekik, újabb és újabb szövegváltozatokat készített, és kötetnyi elmélkedést fűzött a darabhoz a drámai és az elbeszélő műfaj közötti egyezésekről és átfedésekről. Ezekből kitűnik, hogy a legfontosabb szereplőt nem mindig a színpadon kell keresni. A legjobb lesz, ha mi is ebből indulunk ki. A negyedik felvonás utolsó jelenetében a színfalak mögött készítik elő a kocsit, amely az álrevizort továbbrepíti majd. De Hlesztakov, a semmi kis pétervári ficsúr korábban is ilyen utasításokat ad: „A kocsisoknak mondd meg, hogy kapnak fejenként egy rubelt, de úgy hajtsanak, mint egy gyorsfutárral! S énekeljenek, ahogy a torkukon kifér!” Aztán a kocsis megbiztatja a lovakat, „a csengettyűk megcsendülnek, a függöny legördül”.

De már az sem mindegy, hogy miként történik a lovak biztatása. A revizor 1973-as magyar kiadásában például a kocsis még így fordult a lovakhoz: „Gyí, te, Táltos!” Az 1984-es kiadásban ennyit tud kinyögni: „No! Gyű, te csikó!” Mintha egy tehenet vagy ökröt nógatna. Az eredeti szöveg viszont ez: „Ej, vü, zaljotnüje!” Az utolsó, le nem fordított szó nem itt honos, idetévedt, esetleg költöző madarakat jelent, amelyek az ostor pattintására visszarepülnek a hazájukba – boldogan és sietve. Tehát: „Huss, madárkáim!” Vagy: „No, rajta, madárkáim!” És azok felrepülnek, és elragadják, „elemelik” a trojkát. Éppen úgy, mint a Holt lelkek végén. Ehhez a ponthoz érve Gogolról írott sziporkázó könyvében Vlagyimir Nabokov szükségesnek tartja, hogy említést tegyen a kék színű perzsaszőnyegről is, amelyet a polgármester teríttet leendő veje lába alá a postakocsiban. „Hlesztakov ezen a mágikus szőnyegen repül a kulisszák mögé, légi útját ezüst csengettyűk csilingelése kíséri.

Az eredeti szöveget nem ismerő rendezők a gyorshajtást meg a csengettyűket Hlesztakov megszokott hencegéseként értelmezik. De nekik is feltűnik azért valami: csak nem lesz ebből a széllelbélelt alakból mesebeli hős? De bizony, az lesz! Úgy látszik, hősök nélkül nem megy a dolog. A varázsszőnyeg, a trojka vagy akármi, ami „megemeli” ezeket a földhözragadt szereplőket. A Kis Színház nagy színésze, Mihail Scsepkin vezette próbákon éppen itt akadékoskodott legtöbbet a szerző. Azt követelte, hogy a csengő-bongó csengettyűszó sokáig ne haljon el még a függöny legördülte után sem. Azokban az előadásokban, amelyeknek a rendezésében maga is részt vett, gondosan ügyelt erre. Ha a színpadi technika lehetővé tette volna, talán ő is egy vágtató trojkát vetít az előfüggönyre, mint Georgij Tovsztonogov 1972-es leningrádi és budapesti rendezésében, amelyet – Mihail Lavrowal és Kállai Ferenccel a polgármester szerepében – a két városban felváltva játszottak. A trojka az igazi revizort hozta, egy nyeszlett kis embert, aki – az egyenruhát leszámítva – félelmetesen hasonlított Hlesztakovra. Sőt, lehetett akár ő maga is. Mondjuk, szerzett magának a fiatalúr valahol egy uniformist. És valóban, kezdődhetett elölről az egész.

Krakkóban például el is kezdődött! A Stary Teatr Jerzy Jarocki rendezte 1980-as előadása éppen ezt a pillanatot, az igazi revizor érkezését „emelte meg”. A két davajgitáros zsandár, aki bejelentette jövetelét, ott is maradt az ajtóban. Nemcsak a tekintély kedvéért, hanem hogy ne léphessen meg senki. A polgármesterék nagy ebédlőasztalát meg sietve vörös posztóval borították le, az „eseményeket” lezáró fegyelmi tárgyalásokhoz.

Eltelt még néhány év. Jött a „konszolidáció”, és megint a Szolidaritás jelölhetett szakszervezeti vezetőket a Gdanski Hajógyárban. De azon már ők sem tudtak segíteni, hogy a dolláron vett műszerekkel teletömött hajókat rubelért lehetett csak értékesíteni. Egy igazi revizor kellett volna oda is. Hát importáltak, tőlünk! A Katona József Színház 1986-os Revizora akár megegyezéshez is vezethetett volna: adtok nekünk egy pozitív kortárs hőst, mi pedig biztosítjuk, hogy az oroszok és a németek minden tiltakozása ellenére tovább kísérletezhessetek a „rendezői színházzal”. De amikor a „disznópofák” közé betoppant Máté Gábor, mindjárt kiderült az üzlet lehetetlensége. Két évtizednyi küszködés megteremtette a figurát, amellyel Gogol 11 évig birkózott: a „blagorodnoje licót”, a pozitív személyt. Egész tragikus mélységében tárult itt fel a Kelet-Európában bekövetkezett történelmi pillanat. A reformok és a revizorok a régi-új elit naiv cselfogásai voltak csupán, amelyekkel meg akarták úszni a kereskedők „áskálódásait”. Amikor látták, hogy ez a fogás nem sikerül, gondolkodás nélkül túladtak a reformereken. Az előadásban a halálra rémült hivatalnokok ujjongva fogadják Máté Gábort, a megejtően fiatal igazi revizort, és betessékelik – egyenesen a liftaknába.

Ez bizony rendezői és dramaturgiai trouvaille volt, a szó legigazibb értelmében. Az igazi revizor, a Király Küldötte megérkezik a nagy példakép, a Tartuffe végén is. Zsámbéki 2001-es előadásában azonban már foncsorozott szemüvegű smasszerek kíséretében jön. És mi akkor értjük meg, hogy Tartuffe is, ahogyan a lengyelek mondják, „közülük” való. A sima modorú belügyis főhivatalnok, miután ismerteti a királyi döntést, kezet ráz a „megtért” Orgonnal és kezet csókol a ház asszonyának. Távozóban talpra segíti a földre sújtott Tartuffe-öt is. Szükség lesz még rá. De XIV. Lajos udvari komédiásánál a Király Küldötte még ügyes fogás volt csak. Olyan, mint az elcserélt levél, a szélhámosnak ígért lány, a szerelmesek meg a cserfes szobalány összeesküvése és a komédia többi fogása. Gogol valami többet akart, de nem sikerült tisztáznia magában sem, hogy mit.

mindenáron pozitív hős kell

A revizor mélyebb értelmén tűnődő rendezőknek Zsámbéki és Fodor Géza bemutatott egy igen elgondolkodtató „megoldást”. És az események azt mutatják, a lengyelek meg is fogadták a tanácsot: nemigen hisznek már az átszellemült ifjú reformerekben. Az oroszok pedig még ennél is tovább mentek. Ha már mindenáron pozitív hős kell, legyen inkább a Holt lelkek vámosból lett vállalkozója, a pocakos kis Csicsikov! Ez valószínűleg már Gogol fejében is megfordult. Legalábbis erre utal egy megjegyzése a regény hőséről, akiből minden erőfeszítése ellenére sem sikerült embert faragni. „Ha legalább egyetlenegyszer érdeklődést mutatott volna valami iránt, ha egyszer legalább leitta volna magát, és részegen elmosolyodott volna.” Akkor talán több lehetett volna a hazug, mert csak virtuális, vadkeleti polgárosodás orosz zsákutcáját szemléltető, puszta illusztrációnál.

Egy mai hős

A regény ránk maradt szövegének voltaképpen két befejezése van. Az első kötet végén található a sokat idézett „lírai kitérő” a vágtató trojkával. De ilyen csoda évszázadonként csak egyszer esik meg a sztyeppén. Az egyik kátyúban megdöccen a kerék, és az agglegénycséza egyszer csak szárnyra kap. A lovak elragadják a kocsit. A kocsis meg, a bolond, ahelyett, hogy csitítaná őket, hozzájuk hajol, és a fülükbe sugdos. „Ne félj!” Orosz ember lévén – ha „hohol” is – az író megbűvölten nézi a szárnyra kelt trojkát, és még merészebb vágtára biztatja. „Trojka-madár!” – suttogja. És már csak az örvénylő fehér por látszik a sztyeppén. Már nem is Csicsikov a fontos, hanem a sztyepp. Akitől a magát kapitalistának képzelő kis csaló éppoly idegen ugyan, mint a – mai szóval élve – spekulatív tőke, amelynek a fantomját kergeti. De megengedi neki, hogy a hátán kocsikázzon. Még egy darabig. „Gyönyörűen szól a csengő, széllé változik, és süvölt a darabokra hasított levegő, minden, ami csak a világon van, elmarad mögötte, és sanda tekintettel tér ki útjából a többi nép, a többi ország...”

Nagyon szép ez a kép a trojkával. De egy T72-es tank, vagy akár egy jó traktor most többet érne. És hiába, a „reális gazdaság” Csicsikovnak sem erőssége. Márpedig ezek a dolgok nem orvosolhatók ideológiai pálfordulással. Ami nem jelenti, hogy ne is kísérelje meg az ember. Különösen, ha pillanatnyilag nincsen jobb ötlete. A második kötet utolsó lábjegyzet tudatja: „E fejezet korábban készült, mint a többi”. A regénnyel akkorra már tökéletesen összefonódott Revizornak viszont ez adja az igazi befejezését. Cári biztost neveznek ki a holt lelkekkel kapcsolatos visszaélések kivizsgálására. A városba érkező „igazi revizor” először vagyonelkobzással fenyegetőzik, az ügyek kibogozhatatlan halmaza azonban csakhamar meghátrálásra kényszeríti.

De hagyjuk most azt a kérdést, hogy ki a legnagyobb bűnös. Most az a fő dolog, hogy megmentsük hazánkat.”

Mivel az IMF hajlandó finanszírozni a bűnbánatot, és Csicsikov is javulást ígér, az akasztás ezúttal elmarad. De hősünk nagyon megtört. Fújtat rémületében. Belenéz a tükörbe. Kétségbeesve veszi észre, hogy kopasz foltok éktelenkednek a fején, mert esküdözés közben megtépkedte a haját. Hogy visszanyerje valahogyan a lelki egyensúlyát, új frakkot rendel magának, egészen újfajta szövetből. Akárhogy is, ő még nem akárki! Nagy a világ, és egy valamirevaló vámtiszt talál magának helyet benne. Ezután legfeljebb jobban vigyáz.

A jól ismert agglegény-cséza tehát ismét útnak indul. De kicsit másként búcsúztatja a szerző, mint első alkalommal. Könnyű belátni, hogy főként A revizor fogadtatásának egy évtizednyi tapasztalatai miatt. „Kifizette a szabót, s végre elhajtatott a városból, de valami igen különös hangulatban. Ez már nem a régi Csicsikov volt, hanem csupán romja a régi Csicsikovnak. Lelkiállapotát lebontott épülethez lehetett volna hasonlítani, amelyet azért szedtek szét, hogy újat építsenek belőle. De a munkát még nem kezdték meg, mert a terv még nem érkezett meg az építésztől, s a munkások tétováznak, nem tudják, hogyan fogjanak hozzá”.

A korengedményes nyugdíjig Csicsikovnak sokat kell még házalni. A történelmi átmenetre adott „kegyelmi idő” azonban lassanként lejár Oroszországban is. Egy új építész kellene. De ha az építész késlekedik, akad helyette színházi rendező. Ráadásul nem orosz, ahogyan Gogol sem volt igazán az. Csakhogy nagy különbség van egy „kisorosz” meg egy litván között! A szerző mindent megbocsátott volna hősének, ha az nem veszi olyan szörnyű komolyan saját magát. Ha egyszer, egy kerti partin, tökrészegen, jót röhög az egészen. Mit kell itt olyan szörnyű komolyan venni? Minden Csicsikov az állami vagy pártapparátus káderéből vált „új orosszá” az utóbbi két évtizedben. Szerényen és szemérmesen, proletár módra. Csak egy szép nagy koronát kell ráragasztani a szélvédőre, és olvasót akasztani a visszapillantó tükörre. Lehet esküdözni és hajat is tépkedni. Legfontosabb, hogy nem szabad sajnálni a pénzt a párt kampányára, amibe éppen belépett az ember. „És aztán mehet minden tovább!

Évtizedek óta műsoron van a Művész Színházban a Holt lelkek dramatizált változata, amit még Bulgakov készített. A művészeti vezető, Oleg Tabakov azonban úgy döntött, saját kis színházában, a külvárosi kultúrotthonból átalakított Tabakerkában újítja fel az előadást, és jól döntött. Ez az előadás jóval nagyobb sikerrel megy, mint a Művész Színházé, elsősorban a főszerepet játszó Szergej Bezrukovnak köszönhetően. „Az első kapitalistát alakítja, aki orosz földön született, de megértette, hogy nemcsak a természeti kincsek ‘kiaknázásával’ lehet pénzt keresni” – magyarázta egy interjúban Tabakov, aki maga is remekel az előadásban, a kifosztott öregembert játszó fösvény földesúr, Pljuskin megbocsátó nosztalgiával előadott szerepében.

bele is bukik

Csicsikov fiatal, „népi származású”, szinte pozitív figura lett ebben az előadásban. Oblomov barátjának, a minden tekintetben „normális” és „életrevaló” Stolcznak az életfilozófiája ez Goncsarov ismert regényében. Aki elveszi a jólelkű, de tétlen fiatal orosz nemestől még a menyasszonyát is. Csak hát hogyan tartsa meg ő maga is? Az „új oroszok” százezreinek teszi fel most az élet ezt a kérdést. És éppen olyan nehezen tudnak rá válaszolni, mint 150 évvel ezelőtt a dédapáik. Bezrukov Csicsikovja minden erejével az érvényesülés nyugat-európai, a „harmadik világban” is jól bevált módszeréhez akarja tartani magát. De egy orosz ember számára szörnyen keserves dolog ez. És bele is bukik, annak rendje és módja szerint. Nem az emberek irigysége, az unatkozó dámák pletykái, és persze nem is a hivatalnokok ébersége, hanem a szabadpiac alaptörvénye, a konkurencia miatt.

Mivel könnyű esetnek véli, utoljára hagyja a részeges életmódja miatt szintén fiatalon nyugdíjazott Nozdrov gárdahadnagy felkeresését. De kiderül, hogy a bohém módra kezelt, elhanyagolt udvarház farsangi díszletei mögött egy másik éhes hiéna lapul. A léhűtő ifjú tiszt nagyon is pontosan számon tartja Csicsikov furcsa vásárlásait, és sikerül megfejtenie a titkát. A leleplezést kerülendő igen előnytelen üzletet ajánl, amit az – „nyugatos” beképzeltsége, még inkább kicsinyes vidékisége miatt – nem fogad el. Így aztán, amikor úgy tűnik, mindent szerencsésen bevégzett, és csak a halott jobbágyok hivatalos bejegyzése van még hátra, egyszerre minden összeomlik.

Hiába volt az állandó szorongás és készenlét, meg a kérlelhetetlenség. A mindenre elszánt, még magukat sem kímélő, globalista ifjaknak meg kell küzdeni a kártya-, nő- meg lóbolond, de a pénzt sem megvető hazafias kihívóikkal. Aztán szépen meg kell alkudni velük. És ez meg is történik a színpadon, csak egy kicsit egyszerűbben és őszintébben, mint ahogyan a valóságban történni szokott. A meghajszolt, sarokba szorított Csicsikov előveszi kabátja béléséből a megmentett bankókat, és két egyenlő részre osztja. A nyalka huszártiszt hanyagul a csizmaszárába teszi a maga részét, és a szívélyes búcsú után megy, hogy visszavonja a feljelentést.

A kérdés mai szakértői szerint e mozdulat nélkül nincsenek reformok, és nem lehetséges a kibontakozás. Így, miután a holt lelkekkel és politikai képviseletükkel kudarcot vallott, Csicsikov nem ahhoz a bizonyos, a regényben szereplő öreg patríciushoz indul el feltöltődni és újjászületni. A rendező igazi trojkára ülteti, otthon aztán kifogják a lovakat, megitatják őket (továbbra is a színpadon!), és leheverednek melléjük az illatos szénára. És hősünknek ekkor, hosszú idő után először, sikerül egészséges, mély álomba merülni. Rá is fér, meg szüksége is van rá. Mert tovább kell menni! Mindig csak előre, és egyre feljebb!

Ehhez a ponthoz érve, azt hiszem, nekem is korrigálnom kellene valamit. Eddig Csicsikov kalandjairól beszéltem, de az igazság az, hogy a „pohozsgyenyije” szót próbatételnek, vagy akár pokoljárásnak is lehet fordítani. Így is van kiírva a cím a Tabakerka színpadának portáljára: „Pohozsgyenyija”. Többes számban. És hiába a sok helyzetkomikum, amiben csak úgy lubickolnak és hancúroznak a remek színészek, igen feszült a hangulat.

Bezrukov fizikailag is mai figurát játszik. Ez azt jelenti, hogy a színpadon is lelkiismeretesen produkálja mindazokat a pszichoszomatikus tüneteket, amelyektől az új vállalkozói réteg szenved. Kerek arca, magas homloka, alacsony, de kemény kötésű termete, fojtott, magas baritonja, szaggatott mozdulatai, egész figurája a mi Soós Imrénket idézi. Igaz ugyan, hogy ő parasztfiúból lett népi kollégista volt, akinek a történelem hirtelen túl nagy lehetőséget adott. De hát nem ugyanez történik-e manapság az „új oroszokkal” is? Akármelyik csapat pólóját viselik, szinte készen kapták, amit elődeiknek még vérrel és verejtékkel kellett megszerezni. Ki mit tud kihozni ebből? Főként pedig, hogyan tudnak majd megegyezni? Ezen múlik most minden. Úgy tűnik, az illúzióból „katasztrojkába” fordult peresztrojka most már egész Kelet-Európábán nyugdíjba megy. Lezárul lassanként az új kapitalizmus első, „vadkeleti” szakasza. A Szovjetunió nem lehet alternatíva többé, valami egészen új dolognak kell következnie. Állammonopolista kapitalizmus és imperializmus? Tehetséges és energikus, de kicsit skizofrén kapitalistákkal? Vagy éppen a 100 éve már nekiindult orosz államkapitalizmus új kiadása lesz? A Tabakerka színpadán kissé stilizált, betlehemi istállót látunk, mindenféle mai kétségektől gyötört napkeleti bölcsekkel. Nekik lesz-e a végén igazuk, vagy Heródes király szolgáinak? Nehéz megjósolni. A kisded még összevissza gőgicsél, de mindnyájan úgy teszünk, mintha értenénk a szavát.

  1. Puskin ajánlására Gogol ukrán történelmet adott elő a Pétervári Egyetemen.
kép | shutterstock.com