CSERÉPTEMETŐ
[VISZONTLÁTÁS]
Szepesi Attila: A cserépkabát című írásához
Az alföldi vidéken egyszerre divatos lett a kincsvadászat. Temetők, kunhalmok, csatamezők vonzották a hivatásos és amatőr gyűjtőket. Volt, aki ásott, volt, aki fémkeresővel próbálkozott.
Zászlós Lajos bácsi az elsők között keresgélt – akkor már rá is ért, katonatisztként korán nyugdíjba vonult. Terepszínű hátizsákjába főként régi cserepeket gyűjtött, de olykor fémet is összeszedett: késeket, rozsdás szerszámokat, a régi gépgyár hulladékait. Pedig úgy tudta, fémet elvinni tilos.
– Feljelentenek – súgta a szomszéd Erzsikének –, ez a besúgók paradicsoma, örömmel elárulnak bárkit. Vérdíjért.
Mindig dramatizálta ezt a szót, suttogott, szótagolt. Körülnézett, és úgy ismételte a szót, mint titkos varázsigét:
– Vérdíjért.
Erzsike zavartan bólogatott. Kerítéseik az egykori gyárból származó lemezekből álltak, ahogy a falubeli kockaházaké általában, mintázatuk valamilyen szerszám negatívja. A gép kivágta az alkatrészeket, maradt a fémlemez, barnára vagy zöldre festve még jó lesz kerítésnek.
Az új építkezéseknél gyakran kifordulnak a földből csontok, cserepek. A lakópark avar temetőre épült, mondják a jól értesültek. Nemrég a Tesco építése is leállt a leletek miatt, régészek térdeltek ott naphosszat, ecsetekkel simítva le a port a csontokról, mintha fénnyel festenének a hosszú sötétség után. Aztán jöttek a markológépek.
A közeli városból már betört a duplagarázsos mediterrán stílus, az egykori legelőn terpeszkednek légkondicionálóval – hűtés nélkül hamuvá válnának lakóik, de az automata rendszer még egy ideig öntözne. Az utcafrontról csak a garázs látszik, lehúzott fémredőnyeik mintha maguktól nyílnának. Nem látják, ki a szomszédjuk, csak az autók jönnek-mennek.
Az avarkori temetőt is feldúlták, amikor új alapokat ástak, a betelepülők nem babonásak.
A régi házak közül egyre több eladó, a palatetők hiányosak, a fürdőszoba-csempékből ösvényt raktak a kerti favécéig: zöld-sárga és mintás csempetöredékek a sárban. Népi Gaudi, csupa újrahasznosított anyag. Olykor tükördarabok a vakolatban, látható az űrből is, ha rásüt a nap. Legalább megtalálom a házam odafentről, mondta Zászlós Lajos bácsi, és biztosan úgy is lett.
nem szólt neki senki
Lajos bácsi elsőnek rakta ki a zászlókat minden ünnepen. Október 23-án (bár egyesek azt mondják, ávós volt, de sokan ezt nem hiszik, olyan rendes ember), március tizenötödikén, meg amikor már keverte a dolgokat, április negyedikén is. Aztán kirakta november hetedikén, nem szólt neki senki. A dupla zászlórúd eleve ott volt a homlokzaton, rozsdacsík növekedett alatta évek alatt. Virágvasárnap, húsvétkor és később Lajos-napkor is lengett a zászló.
Kutatta a környék történetét is, régi német oldalkocsis motorral járt cserepet gyűjteni, gumicsizmában, ásóval és vászonzsákokkal felszerelve. Sokszor a zsebeit is lehúzta a sok lelet. Avarkori cserepeit különválasztotta a csontoktól, utóbbiakat inkább eltemette. Nem volt hívő, de úgy érezte, nem való temetetlenül hagyni. Nyugtalanították a bolyongó szellemek. Ahogy telt az idő, a gyűjtögetés kiterjedt mindenféle kacatra: utolsó napjaiban összeszedett régi üvegcserepet, újkori nutellás reklámbögre maradványt is.
Amikor az Árpád-kori templomromot felújították, a munkások csak ástak, ástak és cserepeket dobáltak az összenyomott sörösdobozok mellé. A szeméthalomban voltak szövéshez használt nehezék cserépgolyók, középen jellegzetes lyukkal, edénytöredékek. Csúcsos fül, szürkés árnyalat. Ujjak nyomai az edények falán. Neolit. Árpád-kori. Avar. Mint rendes állampolgár, Lajos bácsi előbb bevitte a múzeumba. Túl sok ilyen van már, mondták. Csak a kis cserépházikó kellett. Urnaház, az ritkaság.
Megvárta a műszak végét, aztán összeszedte, amit a felújításkor kidobáltak. Az interaktív bemutatóteremben kellett a hely.
A templomdombot közben felkapták az ősvallás hívei, meg az esküvői fotósok. Olykor torlódás támadt, ősz copfos főember áhítatos középkorú asszonyok gyűrűjében nézett farkasszemet a gerberacsokrot szorongató menyasszonnyal.
Lajos bácsi türelmesen várt a rozsdás motoron, amíg elcsendesedtek. Az egyik lelőhelyen a cserepek között apró, megfeketedett pénzérmét talált. Ezüst, gondolta, otthon majd megtisztítja. Valaki a környéken egyszer 1938-as ötpengőst talált, és több százezerért adta el. Ki tudja. Megkérdezi a Rönkház Katonáját, annak internete is van, hátha ér valamit ez is.
az feldobja
Zászlós Lajos bácsi későn ért haza, a kiásott cserepeket kipakolta, a szebbeket mintába rakta a betonba, kevert közéjük mázas újkorit is, az feldobja, adott a szomszéd burkoló töröttet bőven. A nyárikonyha mellett már tele volt a beton cserépvirágokkal. Hatvanas évekbeli sárga-fekete absztrakt mintás, domborműves konyhacsempe gyümölcsökkel. Törött üveget is rakott közé. A szomszéd Erzsike is megdicsérte.
A kis ezüstpénzt becsúsztatta az egyik urnaházba. Látott egyszer egy szép filmet, amiben pénzt tettek a halott nyelve alá, a nélkül ugyanis nem visznek át senkit a túlvilágra, és bolyonghat még vagy száz évig. Ki tudja, mi az igazság, Erzsike is látott már szellemet. Lajos bácsi nem fiatal, gyakran gondol ezekre a dolgokra. Meghagyja majd, hogy temessék el vele a kis érmét, mint abban a filmben, ártani nem árthat.
Az utca túloldalán egy lebontott ház helyén rönkház épült alpesi stílusban. Tulajdonosa nemigen állt szóba senkivel, de már két utcabelit feljelentett. Az egyiknek átlógott a hársfája a telkére, a másiknak hangos volt a kutyája. A madarakra gyakran rálőtt, tetemek hevertek a lakkozott fejfák alatt. Ő is ásott a kertjében, ki tudja, mit keresett. Volt egyenruhája, fegyvere – talán az egyenruha miatt beszélt Lajos bácsival. Megbízott benne.
– Lancea Regis, a Lándzsás király… – böngészte a monitort. – Szent István verette ezüstdénár. Értéke akár harmincnyolc ezer euró… – lassan, tagoltan kimondja az összeget. Mint egy varázsigét. Babrálja a fegyverét, üres a tár.
Erzsike félt a Rönkházi katonától, pedig ő sem tűrt meg a kertjében élő állatot, dobálta a betévedt macskát, leverte a galambfészket, ne piszkítsanak. Kerti műanyag tavának partjára műbékát ültetett, dekoratív és nem brekeg.
kukára nem költött
Lajos bácsi talált a saját kertjében egy sírt is, amikor el akarta ásni a szemetet (kukára nem költött), de nem volt benne semmi különös. Pár színtelen cserép. Lókoponya, emberi csigolya, fémcsat. Még csak az kellene, hogy valami múzeumi ember felássa a kiskertet! Inkább visszatemette az egészet.
Elég volt a legutóbbi szerzemény, abból összeállt megint egy kis agyagház. Levehető volt a teteje. Benne csontszilánkok és hamu. Dúdolgatva rendezgette a kis agyagházakat.
Aztán feltűnt a szomszédoknak, hogy nincs kinn a zászló húsvétkor. Zászlós Lajos bácsi már kihűlt, a tükörcserepek meg csak szórták a napfényt az űrbe. A Rönkház katonája ment be először.
– Itt várjanak! – vakkantott oda a szomszédoknak. Amikor kijött, kezére szürke hamu tapadt, terepszínű nadrágjába törölte.
– Csak telekáron vállalom – mondta az ingatlanos, körbejárva az ólakat. A házhoz ragasztva több kamra, fészer lomokból. Egyre alacsonyabbak a telek hosszában, így szokás. – Ott az a sok mozaikcsempe az udvaron, betoncsíkba ragasztva mindenféle korból, nehéz lesz feltörni.
Zászlós Lajos bácsi telke hamar elkelt, ledózerolták. Már öntötték is a betont, vitték a szerszámkerítést konténerben, a törmelék tetején vakított a sok tükörcserép.
Új ház épült, már beköltöztek, de még kalapált a tetőn a bádogos. A Rönkház katonája dühöngött, mi ez a zaj. Hallatára fájó pont lüktetett a bal szeme mögött. És egyre hangosabb volt az ütemes kalapálás.
biztosan megszédült
Már többször szólt, levelet is írt, hiába. Becélozta hát a bádogost, jól célzott. Nem lőtt. Csak eljátszotta, még hangot is adott. Bumm. A mester az üveglapra zuhant, az pókháló-szerűen berepedt, de az ember megúszta kis sérülésekkel. Nem értette a dolgot, biztosan megszédült. Aztán megnémultak a műkörmös hangos ikrei.
Vizsgálódtak, jött egy ingás ember. Ördögűzőt is hívtak az új lakók. A talajt piszkálta a kertben, valami energiákat keresett. Nézte az urnafalut a rönkház konyhaasztalán, hümmögött. Emelgette a sárszínű cseréptetőket. Kihűlt hamu, csontpor, szürkés szilánkok.
A talajból csak agyagdarabok fordultak ki, és néhány szikrázó tükörcserép.