Lázár István

CSENGŐBÁNYA, ZEMPLÉN

1994 tél

CSENGŐBÁNYA, ZEMPLÉN

„Sándor a sáncban van?” — kérdezte már sokadszor Őze Lajos, kegyetlen szempárbajban a sötét tekintetűekkel. Ez a mondat — kevesen emlékszünk már erre, de akik igen, azok félszóból is értik egymást — egy időre szállóigévé lett Magyarországon, avagy inkább jelszóvá, amely egy makacsul szabadság-álmokat kergető, értelmiségi csoportot jól elkülönített. Nem mi kérdeztük persze ezt. Idéztük, ami tőlünk is kérdeztetett.

„Sándor a sáncban van?” — nemcsak azért ismételte a perzekutor a vallató kérdést sokadszor, mert a sötét tekintetűek konokul nem válaszoltak. Hanem azért is, mert a jelenettel még mindig nem volt igazán elégedett a rendező.

1965, Apajpuszta. Jancsó Miklós itt forgatta a Szegénylegényeket, amely azután szinte rögtön meghozta számára a világhírt. És amely akár pandúr–betyár parabolába rejtett 1956-os történetnek is fölfogható. De mindenképpen a tágasságot, a határtalan puszta szabad leheletét állítja szembe a sánccal, a testi és lelki nyomorúság, a légszomj, a rabság helyével.
filmforgatás
Nekem már lévén autóm, a társszerző Hernádi Gyulát és a jóbarát Orbán Ottót vittem ki az egyik forgatási napra. S odakinn azután társszerzősködtünk valamennyien, a közreműködő színészekkel együtt, amikor valamely, a forgatókönyvben régen rögzített mondat elmondva, a megelevenített szituációban nem hangzott elég hitelesen. Egy jelenetváltáskor pedig, amíg a stáb új helyszínre szerelt át, Jancsó szokott módján sétálni kezdett, magával vonva minket is, mind messzibb lépkedve a sánctól és a vakító fehérre meszelt háztól: a filmforgatás kelléképületeitől a sík mezőre.

Szinte mint birtokát mutatta a tájat, ahol a horizont talán egész Magyarországon a legtágasabb. Ezért is települt ide, még később is nemegyszer. A kamera itt majdnem teljesen, közel 360 fokkal elfordulhat, mégsem mutat, mégsem fog be semmit, ami emberkéztől való.

Néztem az aszfalt- vagy asztalsima pusztát, és rögtön a Csengőbánya jutott eszembe, odafenn északon: Telkibányán, a Kánya-hegy oldalában. Joggal-e? Hiszen ott éppenséggel egy bánya, egy bányának a meddőhányója kínál az apajpusztaihoz hasonló tágasságot. Ember nélkülit? Ember előttit?

Pillantás a platóról

Pálháza felől Bózsván át Telkibánya felé haladva, a Mátyás király kútja utáni kaptató vízválasztóra vezet föl, ahonnan keletre a Bodrog, nyugatra a Hernád völgyébe futnak le a patakok. Ez egyben Zemplén és Abaúj, e volt megyék és mai kistájak természetes határa. A vízválasztó gerincén északnak fordulva, majd féljobbra térve, s a Kecskeháton végigsétálva — amely éppenséggel nem hát, hanem völgy, facsoportokkal tagolt erdei rét —, annak felső végén jó szem észreveszi a fákkal, cserjével már erősen benőtt meddőhányó halmát, platóját. Ajánlatos oldalról megkerülni, éspedig nyugatról, mert szemből szinte megrohamozhatatlan. Aki azután sikerrel áttört a bozóton, holtan kidőlt fák szövevényén, erdei korhadékon, üljön le áhítattal — ha nem szédül, akkor egészen a plató peremére, a mélybe lógatva lábát.

Óriási, sokkaréjos medencét lát maga előtt a szemlélődő, körben — mint Petar Njegos, költő-püspök-fejedelem a Fekete Hegyek Országában, Cetinjén — hegyek koszorújával. Mögötte, erdőtakarásban a Kánya-hegy hatalmas tömbje, részben külön elnevezésű nyúlványaival. Dél felé arccal, jobbra a Sinta-tető, amögött, már fedve a Medve-, a Gyepű- meg a Rózsa-hegy. Féljobbra, Telkibánya fölött a Bizsóka, az Ökör- s a Kerek-hegy, a Varga-hegy, a Kunyhó-bérc, a Fenyő-kő, a Magastér meg a Hemző. Szemben a Cser-hegy — egy huszita betörés emlékére, amikor ormára ostromágyút vontak, Cseh-hegynek is emlegetik —, a Kőgát, a Csoszota, a Csöcs-völgyre hajló Fövenyes; és a három-négyszázasoktól távolabbi sorban az öt-hétszázasok felé magasodva a Bíró- és a Bohó-hegy, Szalonnás, Herceg fia. Ó-Gönc, Susulya, Kis-Tokár, a Sólymos a Sólyom-kővel, Nagy-Péter-mennykő. Kis-Péter-mennykő, Ork-hegy, Tér-hegy, Berenás, Koprina. Balra, közelben a Jóhegy, a Gordon-bérc, a Király-hegy. Kész szabadvers csak a felsorolásuk is — látásuk hősköltemény. Ámbár részben ezek is takarásban, s ahogy bővül a kör, mindjobban egymásba simulva.

lazar2_0119

Mátyás király kút és a jégbarlang bejárata, Tóth Roland, flickr.com

Ha Apajpusztán a szívet egyszerre szabadító s szorító a határtalanság képzete, itt, a Csengőbánya-platón a behatárolt határtalanság, a hegyekkel körbezárt medence mégis végtelenséget hitető tágassága ölel: hogy minden hegy mögött mindig hegy áll, még az utolsók, a legmesszibbek után is új s újabbakat vélelmez a szem vagy a képzelet. Ott is, ahol pedig a földrajzilag ismert hegységnek már véget kell érnie. S e tágasságot csak növeli az a hiány, hogy határjelet nem ad semmi embertől származó. Maga a kilátópont, a plató persze az. Ám ez a bánya sem olyan, amilyennek hinnők: durva, csupasz seb a Kánya-hegy oldalán. Itt mélybányászat, illetve mély kutatás folyt, és így a Csengőbánya maga, a meddőhányója mögötti erdőben rejtve, alig más, mint bőrön egy régi injekcióstű szúrása. Még az erdőművelés botránya, a tarvágás közeli foltja sem rontja a látványt; a távolabbi irtások meg csak a zöld árnyalatával különülnek el a fiatal vagy a vágásérett erdőktől.

Kis földtörténet és természeti földrajz

A szépség gyönyörködni való és szubjektív, szinte misztikus. Mégis, gyakran keressük megfogható matériáját. A hegyek formakincsének alapját keletkezésük, anyaguk és erózió morzsolta életük adja; erre borul — ahol van — ugyancsak formaalkotó-alakító élőviláguk.
vulkáni hamu
Valaha Eperjes-Tokaji-hegysornak nevezték. Trianon nekünk hagyta déli felét; a térképész többnyire Zempléni-, a geológus olykor Tokaji-hegységként írja le. Szülője egy fiatal, részben „csak” pármillió éves vulkanizmus. Felépítésében andezit- és riolitkitörések voltak a meghatározóak. Hegyei között több, ifjúsága okán, mert a pusztulás még kevéssé kezdte ki, szemre is tisztán viseli a vulkáni formát. A Csengőbánya körüliek is szinte kínosan szabályos kúpalakúak, s meredek oldalaikkal az alapkőzet szívósságáról tanúskodnak. A szelídebb, gömbölydedebb társak anyaga aprózódott kőtörmelék vagy tufa: vulkáni hamu. Utóbbit néhol az ásványi anyagokban dús hévizek kvarccal cementezték idővel roppantul keményre.

Hasonló korú és anyagú hegyek — délebbre persze, a Mediterráneumban — egészen mások: másként lombosodó erdeikkel, áthatolhatatlan macchia-bozóttal borzasan vagy éppen növényzet nélkül, kő-csupaszon. És mások északabbra, tajgaövezetben, tundravidékek tőszomszédságában, szoknyájuk tűlevelű erdőivel, oldalaik, csúcsaik mohás-gyopáros, hidegtűrő növényzetével.

Ez a miénk itt, ez a zempléni-tokaji jellegzetesen közép-európai hegység; ez a táj itt a mérsékelt övi nagy kategórián belül alkot sajátos, helyi változatot. S nekem, aki a szegélyén, Sárospatakon születtem, s mondhatni, Telkibányán eszméltem arra, amit emberfiának a természet adhat, a hegy, az erdő az volt, amit gyerekszemem tágabbra nyílásakor benne láttam; utóbb minden másikat ehhez hasonlítva mértem. Így vált számomra etalonná.

Dunántúlról elszármazott apám szerint Magyarország két legszebb panorámája: a Badacsony-csoport a szemközti, déli partról, és a pataki-újhelyi hegyek a Bodrogközből szemlélve. Ám ő, bár sokat időzött Telkibányán, a Csengőbánya meddőjének platójára sohase lépett; hiszem, hogy csak ezért nem sorolta melléjük az innen kitárulót harmadiknak.

lazar3_0119

Telkibánya, középkori duzzasztógát maradványai, Tóth Roland, flickr.com

Mit lát a sólyom repülés közben?

Van sólyom erre. Még van. Ott fészkel a Sólyom-kő hasadékaiban. Megkérhetjük hát, hogy tekintsen szét helyettünk kissé magasabbról. Tegyen egy kört, nem is nagyot, a Csengőbánya körül.

S ahogy fölszárnyal, rögtön megpillantja a sólyom azt a kanyargó utat, amelyen jöttünk a Mátyás király kútja felől, részben mellette futó, részben a réteken-szántókon átvágva rövidítő telefonpózna-sorral; pár erdészházat, amely ma is lakott; a romlásba dőlő juhhodályt a Sinta-tető alatti réten a gémeskúttal. Legfőképpen pedig: Telkibányát, ott a Cser-hegy alatt. Házai völgyek rajzolta utcákba rendeződnek egy- vagy kétsorosan, vagy zegzugos közökre fűzve kúsznak föl a Templomhegyre, a kopjafás temetőhöz. S látja Telkibánya és Gönc között a Cserenkő-patakot elrekesztő gátat a víztározóval. Mindezt, amíg a platón maradunk, a mi szemünk elől erdő, domb, hegy véletlen rendeződése jótékonyan takarja — így képzeleghetünk ember nélküli, ember előtti tájról.

Mit lát még a sólyom repülés közben, a Kánya-hegy fölött tovább kerengve? A természetes domborzattól kissé elütő, további meddőhányókat itt is, ott is; kevésbé a tárók beomlott bejáratait, a Cserenkő-patakénál sokkal régibb duzzasztógátakat, amelyek a hajdani ércőrlő malmok meghajtásához gyűjtöttek föl vizet; a Veresvízi-táró alatt az ősi üzemépületek: ércőrlő, ércraktár, szerszámkamra mohos romjait; jobbra egy vagy két függőakna tölcséressé vált száját… Mindezt előlünk — éppúgy, mint a föntebb sorolt „műtárgyakat” —, hiába vannak itt, közel-köröttünk, elrejti a domborzat vagy a lomb.
kőgyűrűk
De most, hogy a fölénk szállt sólyom körülpillantva segített, nézzük csak meg jobban alattunk a Kecskehát, a kecskeháti rét jellegzetes, kerek facsoportjait. Van belőlük, szinte karnyújtásnyira is, legalább féltucat. Valamennyi egy-egy kőgyűrűt nőtt be az idők során. Megannyi bombatölcsért formázó, középütt mélyülő, körben a szintből kiemelkedő kőalakzatot. Talán Kassát keresve tévedt idáig egy szőnyegbombázó, második világháborús repülőkötelék, és szórt el nemhogy féltucat, hanem száz és ezer bombát, vakon a lakatlan erdőre-rétre? Dehogy!

Kezdetben e vidék bányászai még nem bújtak a mélybe. Csak a felszínre futó ércteléreket követték, és a kútásáshoz hasonlóan hatoltak óvatosan lefelé, a meddőt kis aknáik szája köré gyűrűsen kiszórva. E horpabányászat „bombatölcséreinek” százai tarkázzák a Kánya-hegy térségét; kevés a tisztásokat, igen sok a Telkibánya környéki erdőségeket. A bányászok csak később merészkedtek mélyebben az érc után a hegyek gyomrába; és még később, az iránytű használatba vételével voltak képesek az idővel már több szintben kihajtott tárókat függőaknákkal szellőztetni, illetve egymással összekötni.

Hát így! Aranygombos Telkibánya: ma esett falucska, valaha gazdag szabad királyi város, ahol 1615-ben például úgy megbecsülték az iskolamestert, hogy Szepsi Csombor Márton egy vagy legföljebb két évi itteni tanítóskodása béréből hosszú nyugat-európai vándorútra, peregrinációra indulhatott. Így születhetett meg az egyik vagy a legelső — latin című, de magyar nyelvű — útleírás, az Europica Varietas.

Tájleírás után tűnődés

Ülünk tehát, ha nem szédülünk, akkor lábunkat a mélybe lógatva, Csengőbánya meddőjének a szélén. Előttünk és alattunk a táj, amely érintetlenségével, érintetlenségének a látszatával ragadtatott el, valójában az ország egyik legrégibb ipari tája. S ennek felszíni jegyeinél sokkal számottevőbb, ami a föld mélyén, a Kányahegy és társai gyomrában rejtezik. Közvetlen alattunk ez a kilátónkként szolgáló meddőhányó egyébként egészen fiatal. Mert még az 1950-es években is kísérleteztek azzal, hogy a régi tárók újrahajtásával — ha a kutatás elég sok és elég dús nemesfém ércet mutat ki — újjászülessék itt a bányászkodás. Ami különben — aranygomb ide vagy oda — a község epiteton ornansában valaha főként ezüstöt szolgáltatott.

Zempléni-hegység, wikimedia.org

Zempléni-hegység, wikimedia.org

Ez az 50-es évekbeni kutatás ráadásul egy legenda megerősítését vagy cáfolatát is hozhatta volna. A telkibányai református parókia szerint ugyanis a helyi bányászkodásnak az a szerencsétlenség vetett volna véget, amely egyszerre háromszáz bányász életét követelte, akikre ráomlott a hegy. Bár sok érv szól e rémtörténet valóságtartalma ellen, ha a régi, idővel feltöltődött vágatok újranyitása folytatódik, ez végső bizonyságot szolgáltathatott volna; vagy feltárja e szörnyű bánya-tömegsírt — a csontok mellett az akkori bányászkodás teljes eszköztárával együtt —, vagy szétoszlatja a gyászos legendát. Valójában persze itt a bányászkodás a középkori kezdetektől egészen a múlt század végéig folyt, bár változó intenzitással; ha volt is hát súlyos szerencsétlenség valaha, az csak visszavetette, s nem szüntette meg végleg e munkát.
legalább a földben megmarad
Ám hagyjuk ezt. Tény: a rengeteg, apró horpabánya köröttünk szerte, s hogy a Kánya-hegy belseje lyukacsos, mint a sajt. Kamasz fiúként még magam is többszáz méterre hatolhattam be a Kánya gyomrába, a Mária-táró felől, amelynek a bejáratát pár bányász vagy barlangász néhány napos munkával ma is újranyithatná. Ám nem jobb-e, ha ez a fejezet végleg lezárul? Régész, barlangász ma könnyen jut arra a keserű következtetésre, hogy netán szerencsésebb, ha valamit nem talál meg. Mert az legalább a földben megmarad. Itt is: a Veresvízi-táró alatti, bányatörténetileg egyedülálló romterületen, amióta oda turistajelzés vezet, a maradványok romlása fölgyorsult. Maholnap kő kövön nem marad. Azt meg már ne is firtassuk, mi történt volna itt, ha a Kánya-hegy mélységi nemesérc-készlete műre valónak bizonyul…

Apajpusztát utóbb, Jancsó Miklós filmforgatásait követően és a kiskunsági lovasbemutatók mellett hatalmas mennyiségű veszélyes hulladék titkos lerakásának országos botránya tette már nem híressé, hanem hírhedetté. A Kánya-hegyen legföljebb a Telkibánya környéki, híresen szép hegyikristály és más kvarcféleségek után kutakodó ásványgyűjtők, meg az erdőmunkások hagynak el nehezen bomló konzervdobozt, tejeszacskót s hasonló szemetet — szégyen ez is!

Csengőbánya, e hegyek koszorúzta, tág horizontú medence látszólagos érintetlensége csak a múltjával egész, képe csak így valóságos, különleges. De különlegességével csak még jobban bizonyítja, hogy kis hazánkban nincsen már emberkéztől érintetlen táj. Még a legarchaikusabb s elzártabb kis reliktum-területekre, őslápokra, ősgyepekre, balta nem érintette erdőzugokra, ekével soha nem járt homokdűnékre is sok és sokféle módon hat emberformálta környezetük: a közvetlen hatásoktól a határokat nem ismerő savas esőkig, a szélhordta porban lévő huszadik század végi, mikronos összetevőkig. A csengőbányai meddőn még a sólyom szeme kellett, hogy a pár évszázad vagy csak pár évtized alatt a földbe, a zöldbe merült hajdani iparvidék, bányászkodás nyomait fölismerjük. Ezer irányba ágazó kételyeink közt merhetünk-e kérdezni, mai iparvidékeink fölött körbetekintve, ezek jövőbeni sorsa felől? Helyükön vagy helyettük kárpótlást nyerni lesz-e a természetben erő? És ha lesz is, akkor nem csak az emberi populáció megroppanása, teljes eltűnése vagy csekély számú és holmi ipar előtti állapotba visszasüllyedt, ismét kőbaltás maradékká zsugorodása után?

S hány évezred alatt?

felső kép | Zempléni-hegység, edzesonline.hu