SZINDBÁD ÉS A MOZDULATLANSÁG TEMPLOMA

Míg a csaló idő cammogva rohan,
száguldva ballag, repülve áll,
a biztosra áhítozol, a szilárdra – a pontra,
ahol a lélek megnyugvást talál,

és fogódzót az elme. Mint alkimista
az aranycsinálás titkát, makacsul keresed
a Mozdulatlanság Templomát: a forgó-keringő
világegyetemben azt a helyet,

amely megőrzi magát. Rácsszerkezetéből
romlás, javulás esélye kihull,
törvényen kívül önnön képletét
ismétli vég nélkül s változatlanul.

Úgy hiszed, ha eljutsz hozzá, és rápillanthatsz,
megváltás lesz az a találkozás: amit
vétettél, eltörli, minden tévelygést és
minden botlást érvénytelenít

az elégtétel, a tudás, hogy mégis
van állandóság; akad létező,
amelyen nem fog a fordítva ferdítő,
önmagát meghazudtoló idő.

Sokáig töprengsz, hol lehet a templom,
s mi lehet: sziklabarlang, évszázados
cédrus, napverte hegyhát, vagy csak
egy kő a parton, melyet simára mos

a folyó? Egy állat? Az oroszlán, a bárány?
Egy égitest? Egy könyv? Egy gondolat?
Egy érzés? Egy emlék? Egy természeti törvény,
amely hűvös edényként megmarad,

míg az anyag elfolyik belőle? Mindezt
számba veszed, nem feledkezve el
az emberről sem, kérdezel holtat és élőt,
hogy ő-e a Templom – s mind nemmel felel.

Belátod lassan: valamennyi teremtmény
szüntelen változik kívül-belül;
mint kígyó a bőrét, koronként levedli
elhordott éveit, s átlényegül.

Mégsem adod fel. Hiszel a Templomban,
akarod a létét. S ha rábukkanni nem
sikerül idekinn, hát megvonod a vállad,
s más utat választasz: elindulsz odabenn,

ahol a lélek lakik. Talán te magad vagy,
akitől a Mindenség a létezés
titkát tanulja: az ős-örök ego, mely
moccanatlan gubbaszt a sötétben, és

kezdettől tud mindent. Hálódat a mélybe
meríted, hogy kifogd, mint halász,
önmagad – és csalódsz: nem egyetlen ént, de
nyüzsgő-zsibongó sokaságot találsz.

Képeidet, ahogy álltál az évek
lencséje előtt, megőrizte az agy.
Mind eltér a másiktól, mind hasonlít hozzád.
Egyik se vagy te. Mindegyik te vagy.

Belül sem találtad meg, amit kívül
hiába kerestél. Minden hamis:
te sem vagy ugyanaz, te sem vagy egy, és
– ki tudja most már – talán nem is

létezel. Értelmetlen kutatni: csak rögeszme,
képzelgés a Templom, egy maréknyi só,
amely ízét vesztve a sárban enyészik,
mert nincsen, nem lehet kapaszkodó.

Sírsz. Három éjszakán és három napon át
folynak patakokban a könnyeid,
majd amikor a csendes hullámzás kimosta
belőled a hit utolsó cseppjeit,

felállsz, elindulsz súlytalanul lebegve.
Mint hazatérőt, magába fogad
a szürkeség, tested átitatja a pára.
Felold, feloldoz az alkonyat.

kép | adobe.com