NAGY LÁSZLÓ VERSÉRŐL
2011 január
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Veszélyes vers: antológiavers. Ez néha azért kockázatos, mert nagyon jellemző, máskor meg azért, mert a nem jellemző kategóriájába tartozva, akarva-akaratlan félrevisz: olyasmivel növeli a szerző hírét, ami nem eredendően az övé. Nagy László kevés antológiaverset írt, de a Ki viszi át kétségkívül az. Páratlanul jellegzetes darab, s mint antológiavershez illik, témáját különleges töménységgel fogalmazza meg. És bizony: nem jellemző! Nagy László általában nem ilyen elegánsan formált, kerek, sőt, lekerekített, nem ilyen szabályosan dalszerű. Ez aligha az ő világa: ő göcsörtösebb, ágas-bogasabb. Természetibb, mondhatnánk. Ez meg műhelyben csiszolt gyémánt. Az sem jellemző, hogy a vers tudatosan halmozott poétikus nagyotmondásaiban, amelyek sorról-sorra követik egymást, s a beszélőt csodatévő táltosként, már-már félistenként állítják elénk, nem annyira Nagy Lászlót halljuk, mint inkább egy óriás-öntudatú elődöt, Adyt. Mert a Ki viszi át egyfajta jó értelemben vett ki ha én nem-büszkeséget szólaltat meg fájdalmas tragikummal. Adynál ugyanebből a témából átok lesz az Aki helyemre áll strófáiban: a Távozó megátkozza azt, aki őutána a világon ölelni mer. A csillagszemű Nagy László egy interjúban azt üzente az utókornak: csókolom őket – itt sem mond átkot, de szuperlatívuszaiba közös alapélményünket sűríti, hogy senki sem tud úgy szeretni, ahogy én. A víz kétszeresen is jelen van a versben: létem ha végleg lemerűlt – ez az első motívum. Hová? Nyilván a Styx vizébe. És: ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra. Ez a „túlsó part” is a csendes, sötét Halálfolyóé. A költő úgy hiszi: a Nagy Érzést, mint kölykét az állat, a halálon túlra is magával menti majd, hogy ott, az Örökkévalóságban fölnevelje.
A jegyzet a Vigyél át, révészem című antológiába készült.