KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSÉRŐL
2012 augusztus
AUGUSZTUSI REGGEL
Kékül az ég, az éjjel haldokol,
pihennek a házak még csendben alva,
de már lángtól vörös az égnek alja,
és égni kezd az óriás pokol.
Az ember ébred – a láng sustorog –
fájdalmasan liheg, kikél az ágyból,
beteg a fénytől, nincs nyugalma, lángol,
fejét paskolják a lángostorok.
És nő a fényár, zúg a virradat,
a tűzpokol harsog, dübörg, dagad,
az árva ember fetreng benne főve.
Véres sarokkal, bőszen ront előre,
és este elnyúlik az ugaron,
mint egy agyonhajszolt, véres barom.
A nyárral csúcsára ér az év, aratásra vár a búza, kínálja magát az érett gyümölcs, könnyű ruhában, saruban sétálhatunk a kék ég alatt. Ez maga az éden! vagy inkább a pokol? 1949-es szonettjét (Július csatája) Szabó Lőrinc így kezdi: „Itt a pokol, a nyár, élvezem, mint az ördög”. Nos, 1907-ben a huszonkét éves Kosztolányi is a poklot látta meg a nyárban (igaz, ő nem a júliusról, hanem az augusztusról írt) – de ez a pokol nem a hőséget vígan élvezőé, hanem valóban a szenvedő ember pokla. A napsugár itt pusztító lángostor, az ember beteg a fénytől, nincs nyugalma – az augusztusi hőség kíméletlen verőfénye egyetlen nagyjelképpé növekszik: az igavonó állattá aljasított, végkimerülésig robotoló ember börtönének szimbólumává. A nagy verseskönyvek attól jók, hogy a világot körüljárható szoborként, a maga ellentmondásaival ábrázolják. Kosztolányi első kötete, a Négy fal között (1907) lapjain nemcsak az Augusztusi reggelt találjuk meg (a Pasztellek ciklusban), de a nyitó Lámpavilágnál sorozat 13. darabjaként ott a Nyár című vers is (szintén szonett, 1904-ből), amely így kezdődik: „A nyár az én szerelmem, érte égek”. Ilyen a költő: elmond nekünk valamit, aztán elmondja az ellenkezőjét…