Csengery Kristóf

ISMÉT A VANITATUM… DALLAMÁRA

2002 január

ISMÉT A VANITATUM… DALLAMÁRA
Kölcsey és Orbán Ottó után

Milyen tág az ég feletted,
s mily fullasztón szűk a hely
lenn az ég alatt! Föletted
már a morzsát is, amely
maradt régről. Pusztításod
(hisz saját sírodat ásod)
biztató nevet kapott:
jó száz éve úgy hívod,

fejlődés. Ne mondja senki
azt, hogy nem előre mész.
Kell gödör: jó szélesen ki-
ásod. Kell sok tonna mész:
az is meglesz. Kell a hulla,
mely a vízszintest tanulva
feled majd függőlegest,
ha végleg leszállt az est.

S hogy leszálljon végleg, arra
is van gondod. Nincs fedél,
mely kibírná, oly viharra
vár remegve, aki él;
nagy a cél, de nagy az ár is:
nézd a felhőt – nukleáris.
Játszma zajlik, jár a lap,
s porrá lesz egy perc alatt,

ami porból vétetett. Ha
azt kérdik, mi változott,
mit felelsz? Mint az ecetfa,
mely kiszáradt udvarod
köve közt: ha megkapaszkodsz,
merre fordulsz, mely malaszthoz?
Mi hited volt, mind hamis
(lásd: ledőlnek tornyok is)

Mi változott? – így a kérdés;
ment előbbre a világ
kezed által? Mint a vérzés,
visszatérnek a hibák.
És a Föld, szép lány a görcsben,
görnyed az idő-tükörben,
várva, jöjjön enyhület.

Egy ciklus: öt évtized,
néha nyolc-kilenc. Nem mindegy?
Ami volt már, visszatér
máskor, másként: mintha mind egy
körben járna. És nem ér
semmit új pénz, ősi törvény,
mert berántja, mint az örvény,
a nagy, lomha akarat,
mely nem ismer más utat.

Pusztulsz? Megmaradsz? Veled vagy
nélküled: nem módosul
a végösszeg. Élni nem hagy
önnön fajtád? Válaszul
kárhoztasd az anyaméhet,
mely kihordott, várd a véged,
dicsérd, aki eltemet,
s örülj, ha nincs gyermeked.

A MI VÁLTOZOTT? című összeállításból
kép | shutterstock.com