BABITS MIHÁLY VERSÉRŐL
2014 május
A HARMADIK EMELETEN
Óh micsoda reggel! Szemem semmit se lát
a négyszögü ablak szürke tábláin át.
Ólomlemezekkel
vannak beszögezve; s azt hiszem, talán itt
csak vidám kedélyed világa világít –
óh micsoda reggel!
Jó így lakni, édes, magoson, magoson
mikor ragyog a kék, tavaszon, tavaszon
s mint sziget az égben,
horgonyzó léghajó szőnyeges lakásunk
és kívülről csupán egy-egy fecskét látunk
suhanni a kékben.
De még jobb, de még jobb – mikor nincs más világ,
csupán az emberé, s szemünk fecskét se lát –
ilyen szürke télen,
mikor nincs más világ, csupán az emberé,
akkor még jobb, édes, ki se látni belé
s lenn tudni azt mélyen.
Ez a mi nagy próbánk: kínjait érezni
s köztük ős, szent, vidám magvakat őrizni
– simítsd hozzám orcád! –
Látod, hősen, tisztán, s boldogan maradtunk,
előttünk köd, mögöttünk köd, és alattunk
egy elsüllyedt ország.
A sziget és tenger (1925) fontos ihletője a „hitvesi szerelem”, de épp ilyen jelentős szerepet játszik a kötetben történelem és politika. Itt olvasható a Könnyű dalt szeretnék írni a kedveshez, de a Csonka Magyarország és a Petőfi koszorúi is. Címadó vers nincs a könyvben: sziget és tenger alapgondolat – elkülönülés és összetartozás metaforája, melyet számos költemény sokféleképpen bont ki. Ilyen A harmadik emeleten, melyben az emblematikus motívum fele szó szerint is megjelenik: s mint sziget az égben, / horgonyzó léghajó szőnyeges lakásunk. A vers egyfelől Aranyra és Petőfire utal – előbbire a Toldiból jól ismert ereszkedő jellegű magyaros felező tizenkettesek méltóságával, utóbbira (mint Rába György figyelmeztet) egy idézetnek is beillő áthallással. Babits: Jó így lakni édes, magoson, magoson; Petőfi: Száll a felhő magasan, magasan. Másfelől az sem meglepő, ha az olvasó a Levelek Iris koszorújából élén álló In Horatium gesztusára gondol: a „Gyűlöllek, távol / légy, alacsony tömeg” nemes elzárkózására a középszertől. A hétköznapok tömege lent kavarog, a költő világát fent találjuk, az eszmék emelkedettségében. A fényt a vers hiányként jeleníti meg: szürkeségről olvasunk, ahol csak vidám kedélyed világa világít. A záró gesztus összekapcsolja a magán- és a közösségi lírát. A befejezésben ugyanis pátosszal és tragikusan kinyílik az emeleti szoba képe: előttünk köd, mögöttünk köd, és alattunk / egy elsüllyedt ország. Nem kétséges: a húszas években vagyunk.