RAJTAÜTÉS
WORLD PRESS PHOTO
Szép ez a fotó, olyan, mint egy megrendezett színpadi kompozíció, talán a finálé, a nagy zárókép, amikor minden szereplő felvonul a színpadra, és jól megszerkesztett, dinamikusnak tűnő jelenetbe merevedik. Pedig tudjuk, hogy ez az élet egyetlen pillanata, a kimerevített idő, és nincs is itt a főszereplő, akinek megrendelésére készült a darab. A rendező mindig ügyel, hogy távol maradjon attól a helytől, ahol a leszámolás zajlik, az ő keze nem piszkolódik össze, nem tehet semmiről, nem is tudta, mindenki értse meg, nem volt más megoldás, ezt kívánta a közjó és a haladás, a fejlődést nem lehet megállítani. Nincs itt semmilyen önös érdek, az ország fellendülése teszi szükségessé az intézkedéseket. Majd kárpótolják a rajtavesztetteket, egyszer, majd, jelenleg érjék be az ígéretekkel, és legfőképp ne rendezzenek jeleneteket, ne kényszerítsék a rend fenntartóit erőszak alkalmazására. Sajnálatos, hogy nem hallgatnak a szép szóra és ellenszegülnek, kínos ez mindenkinek, leginkább magának a politikai hatalomnak. Lám, nyilvánosan mossa kezét, nyilatkozik a sajtónak. Itt a Word Press Photo kiállításon is ki kellene tenni a mindent tisztázó sajtóközleményt, akkor biztosan senki sem értené félre a képet, mert így, ugye, a tájékoztatás egyoldalú, a másik fél nem hallgattatott meg. Holott igenis kell az a vasútvonal, össze kell a kötni a kikötőt Pereirával, ezt mindenki tudja, a régió fellendülése számít mindenekelőtt. San Isidro útban van, elég ránézni a térképre, a vak is láthatja, a vasút nem kerülhet ekkorát, rettenetesen megemelné a költségeket. Volt természetesen szó kárpótlásról, igaz, hogy máig csupán elszállt ígéret maradt, de hát majd, egyszer, nem kell türelmetlenkedni. Meglesz, amikor a helyzet lehetővé teszi és a körülmények is úgy alakulnak, hogy az ország megengedhet magának némi nagyvonalúságot. Most nehéz idők járnak, ilyenkor kellene összefogni, megérteni, nem pedig nyilvános botrányt csinálni. Jobban belegondolva ezek az emberek San Isidróban kárt okoznak az országnak, rontják a megítélést és akadályozzák a haladást, nincs bennük belátás, egyéni érdekük fontosabb számukra, mint a nemzet jövője. Példát kellene statuálni, hadd lássa mindenki, hogy a nemzet erős és egységes, és nem tűri az árulást. Örüljenek, hogy ennyivel megúszták, elcsattant egy-két pofon, volt ráncigálás, és időnként oda is kellett rúgni. Szabályosan rajtuk kellett ütni, de maguknak köszönhetik, és ha még egyszer hallatnak magukról, kapnak többet is, hogy megemlegessék és elmenjen a kedvük a lázongástól.