Cselik Ágnes

POLITIKÁRÓL MINDENKINEK

2024-02-27 | Esszé

Arról beszéltünk a minap, hogy a világ nagyon törékeny egyensúlya felbomlani látszik, hogy előtörnek a szélsőségek, a bandaháborúk és a bolondok, akiknek kezében valódi hatalom összpontosul, és képesek háborúba sodorni az emberiséget. Elég csak egy pillantást vetni a térképre. Most szándékosan nem beszélek magunkról, ezt a helyzetet mindannyian ismerjük és irtózunk tőle, pedig foglalkozni kell ezzel is, mert olyan, mint a fekélyes kelés, ha nem kezeljük, egyre jobban belobban, elmérgesedik, és a végén még belepusztulunk, de a legjobb esetben is amputálni kell egy végtagot, ami maradandó csonkaságot eredményez mindannyiunk számára. Arra gondoltam, hogy a jelek szerint nem tanulunk semmiből, itt a nyakunkon a következő nagy háború, ahol szinte esetleges lesz, hogy ki harcol kivel, bár az egyszerű ember szintjén mindig is így volt a történelem során, hiszen az úgynevezett ellenség sosem volt személyes ismerős vagy haragos, és ha úgy hozta a helyzet, egy ügyes magyarázat után bármikor kiderülhetett, hogy nem is úgy volt és nem jól értettük, kicsit gyilkoltuk egymást, de megesik ez minden családban, és voltaképp nem is ellenség, hanem mindig is barát volt, sőt rokon, közeli hozzátartozó, felejtsük el a sérelmeket, a halált, a szervezett erőszakot, boruljunk össze, mert itt az új ellenség, akire a pillanatnyi aljas érdek ujjal mutat.

terápia

2022-ben, a traumatikus magyar választások után írtam már A választás bátorságáról Fernando Savater esszékötete nyomán, és most, szinte terápiaként, a Politikáról Amador fiamnak^[1] kötet tanulságait sűrítem. A teljes őrület idején megnyugtató, hogy vannak lámpások a sötétségben, akikhez mégis lehet igazodni.

Fernando Savater a kortárs spanyol filozófia és esszéirodalom világszerte elismert, baszk származású alkotója, aki nemcsak szavakkal, hanem tetteivel is kiállt világnézete mellett, magatartása, állásfoglalása miatt az ETA baszk terrorszervezet egyik fő célpontjává vált.

Fernando Savater ürügyet talál, hogy elmélkedjen a politikáról: fiának, Amadornak magyarázza az összefüggéseket. Persze olvasóként mind Amadorok vagyunk, és Savater attitűdje sem új a nap alatt, hiszen a mi kultúránkban például Szent István és Kölcsey Ferenc intelmei hasonló világnézeti útmutatást és összefoglalást nyújtanak az olvasó számára.

mindannyian idióták vagyunk

Manapság a legtermészetesebb, hogy fásultan, csalódottan, vagy akár undorral fordulunk el a politikától, ez már amolyan intellektuális és morális gőg is, szinte divat, de az ókori görögök idiotesz névvel illették azokat, akik nem foglalkoztak a politikával, semmivel se járultak a közösség életéhez, szándékosan elszigetelődtek, és ezáltal könnyen a demagógia és a manipuláció áldozataivá váltak. Az ókori görögök szemében tehát mindannyian idióták vagyunk, akik önként lemondanak arról, hogy rendelkezzenek a közösség sorsáról, és voltaképpen erkölcsi kötelességünk, hogy ne legyünk imbecillisek, ne törődjünk bele, hogy mások tönkreteszik az életünket és azokét is, akiket szeretünk, és akikért felelősséggel tartozunk.

Az emberi természet arra determinál minket, hogy közösségben éljünk, amelynek minden törvénye és hagyománya csupán konvenció, a legjobb esetben közmegegyezés, amit időről időre szükségszerűen újra kell gondolni. „Bármennyire is ősinek, tiszteletet parancsolónak vagy félelmetesnek tűnik egy szokásrendszer, sohasem elmozdíthatatlan része a valóságnak.”^[2] A társadalmi szabályokat nem a biológia törvényei szabják meg, hanem önként alkottuk és fogadtuk el azokat. Éppen ez tesz minket emberré, hiszen az állatok nem ismerik a konvenció vagy a közmegegyezés lehetőségét, nincs más törvényük, csak a genetikai, míg mi, emberek a genetikai örökségen túl még szabványosítjuk is szokásainkat. Fernando Savater rámutat, hogy az állatok legfőbb törekvése, hogy életben maradjanak, míg az ember halhatatlanságra vágyik. Az emberi közösség egyfajta védelem a halállal szemben, a társadalom azzal kecsegtet, hogy nem tűnhet el, a közösség a kollektív erő bölcsője, ahol a halál végzetes egyenrangúságával szemben érvényesül a hierarchia, fel lehet tűnni, nyomot lehet hagyni, az utókor emlékezni fog ránk, és a közösség védelmében ad absurdum az egyén még a halált is önként vállalja. Ilyenkor a halál nem értelmetlen, magányos esemény, hanem hőstett, közügy, áldozat valami magasabb rendűért, a közösségért, ami fennmarad, aminek létezése maga a kontinuum, a halál tagadása.

Arisztotelész szerint az ember „zoon politikon”, közösségben élő, értelmes, beszélő lény, azaz logosszal rendelkezik és államban, városállamban él. Mindannyiunk feladata tehát, hogy azon gondolkodjunk, hogyan lehet úgy megszervezni közösségünket, hogy minél biztonságosabb, igazságosabb és kellemesebb hely legyen. Ugyanakkor a közösségi szabályok mindig felvetik a kérdést, hogy egyénként alkalmazkodjunk hozzájuk vagy lázadjunk ellenük. Immanuel Kant azt állítja, hogy mi, emberek „inszociálisan szociális lények” vagyunk, összetartozunk, de lázadozunk is. Nos, „a politika nem egyéb, mint indokok összessége az engedelmességre és az ellenszegülésre.”^[3]

A társadalom legnagyobb ellenségei éppen azok, akik a társadalom legnagyobb hívének állítják be magukat, és önös érdekeik mentén arra akarják kényszeríteni a közösség tagjait, hogy egyetlen, általuk megállapított, „hivatalos” értékrend és mérce szerint cselekedjenek és éljenek. Ez az erőszakos elnyomás az emberi természetnek, a választás szabadságának és emberi kötelességének semmibe vétele, végső soron az ember megfosztása attól, ami valóban emberré emeli. Az egészséges társadalomban ezzel szemben szükségszerű a konfliktus és a konfrontáció, hiszen bár összetartozunk, nem vagyunk egyetlen személy, mindenkinek megvannak a saját elképzelései, kezdeményezései, sőt, még érdekei is. „A konfliktusmentes társadalom nem emberi közösség, hanem temető vagy panoptikum.”^[4]

erőszakszervezetek

A politika tehát azzal foglalkozik, hogy bizonyos konfliktusoknak elejét vegye és másokat elfogadható mederbe tereljen. Arról se feledkezzünk meg, hogy mi, emberek alapvetően és ösztönösen agresszívek vagyunk, és a politika feladata lenne megakadályozni, hogy ember embernek farkasa legyen. Intézményekre, tekintélyekre, döntőbírókra van szükség, hogy az erősebbek ne tapossák el a gyengébbeket, ne induljon be a végtelen bosszúk láncolata, és ne uralkodjon el a kegyetlenség. A gyakorlatban azonban az erőszak felszámolása érdekében a politika létrehozta az erőszakszervezeteket, a hadsereget és a rendőrséget, amik akár erőszakosan is élhetnek előjogaikkal a polgárokkal szemben, és földbe tiporhatják a szabad, kreatív, egyéni kezdeményezéseket. Azt hiszem, nem erre gondolunk, amikor hatalomhoz juttatjuk a politikusokat.

Ugyanakkor a politika feladata az is, hogy csoportosítsa az erőket, felkaroljon és kivitelezzen olyan vállalkozásokat, amikre az egyén egyedül nem képes, de a közösség javát szolgálják. Gondoljunk az út- és kórházépítésekre, iskolák fenntartására, az oktatás és egészségügy megszervezésére, az elesettek, gyengék szociális biztonságának garantálására, az áldozatok megsegítésére, sőt, a manapság nálunk oly kényes kérdésnek tekintett civil összetartozás érzésének erősítésére, és bizonyos előre látható, egyre gyakoribb katasztrófák megelőzésére, mint például a természeti kincsek végzetes elpusztítása vagy egy vulkánkitörés előrejelzése és az emberek szervezett kimenekítése. A politikának kell biztosítania az egészségügyi szolgáltatásokat, hogy a polgárok élete elviselhető, sőt élvezhető legyen, és az alapfokú oktatást, hogy minden egyes ember számára elérhető legyen az ősök által felhalmozott tudás és hagyomány alapja.

istenekkel rokonították magukat

A társadalom szükségszerűen vezetőt vagy vezetőket választ magának, akiket maga fölé emel. A vezetőket sok szempontból tabu övezi, különben nem maradhatnának meg szerepükben, mert a közösség nem engedelmeskedne egy egyszerű ember parancsának. A közösség számára mindig is fontos volt, hogy vezetőjét emberfeletti képességekkel rendelkezőnek láthassa, a vezetők a történelem folyamán istenekkel rokonították magukat, de ez azt is jelentette, hogy nemcsak az emberi, hanem a természeti törvényekért és eseményekért is felelniük kellett. Nem volt veszélytelen feladat, mert például, ha az aszály komolyan fenyegette a közösség fennmaradását, akár a kudarcot vallott vezető is áldozatul eshetett a kétségbeesett alattvalók haragjának. Az idők során az erő és a tudás, amit a vezérségre vágyónak nap mint nap bizonyítania kellett, a betöltött tisztség vagy vezetői szerep attribútumává vált: korábban azért volt vezető valaki, mert őt tekintették a legerősebbnek és a legokosabbnak, később pusztán a vezéri poszt elfoglalása is elegendőnek bizonyult, hogy a közösség automatikusan a legerősebbnek és a legokosabbnak fogadja el vezetőjét. Így éltek a régmúlt közösségek Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában, az azték és inka birodalomban, az afrikai királyságokban – tekinti át a történelmet Savater. És így élnek ma is ott, ahol nincs demokrácia – teszem hozzá én.

A görögök azonban létrehozták a poliszt, amit törvények által kormányoztak, és ezek a törvények nem az istenektől származtak, nem megfellebbezhetetlen parancsok voltak, hanem a városlakók népgyűlése hozta. A városlakók mindannyian a polisz irányítói, tehát politikusok voltak. És ezzel megszületett a demokrácia, ahol minden athéni polgárt azonos jogok illettek meg. (Már aki athéni polgárnak számított: férfi volt, bizonyos korú, nem rabszolga és a városban született.) A rómaiak pedig életre hívták a jogot, a pontos, és mindenki által követhető és követendő szabályokat, amik meghatározzák a közösségen belül az egyének érdekeit és a konfliktusokat, amelyekre számítani lehet.

A társadalmat kisebb-nagyobb csoportok alkotják, amik sokszor rész-egész kapcsolatban állnak egymással. Az egyének vagy hozzátartoznak egy csoporthoz, vagy részt vesznek benne. Ha hozzátartoznak, azonosulnak a csoporttal, és elfogadják, hogy a csoportnormák szerint éljenek és viselkedjenek, s hogy a csoport alapján ítéljék meg őket. Ha a csoport, amihez tartozunk, szétesik, ez akkora megrázkódtatást okoz, amit nagyon nehéz kiheverni. Ilyen például a család széthullása. Ha részt veszünk egy csoportban, csupán addig tartozunk hozzá, amíg az érdekeinknek megfelel, és amikor már nem szolgálja hasznunkat, kilépünk belőle. Erre a kapcsolatra példa egy nyelviskolai kurzus, ahová csak addig járunk, amíg elérjük célunkat, vagy amíg megfelelőnek találjuk az oktatás színvonalát.

agresszív misztika

Bármely fanatikus tartozás egy közösséghez azért veszélyes, mert elfedi, hogy a közösségen kívüli egyének is éppen olyan emberek, mint a közösség tagjai, és hogy mindannyiunknak emberi jogai vannak, azaz egyenlőek vagyunk. A nemzet, kultúra, társadalmi vagy ideológiai közeg, ahova születtünk, esetleges, csupán a véletlenek halmaza. „A rasszizmus egyértelműen a kollektív förtelmek legrosszabb fajtája.”^[5] Fajta tekintetében nem létezik alacsonyabb rendű ember, „ám etikai vagy politikai értelemben alacsonyabb rendű a másiknál az, aki hisz az alacsonyabb rendű emberek létezésében.”^[6] „Az idegengyűlölők mindig azt hangoztatják, hogy nekik semmi kifogásuk a „mások” ellen, de „kénytelenek” elismerni, hogy azok „objektíve” szemlélve ilyen vagy olyan defektusban szenvednek.”^[7] A „tiszta” csoportok”, „tiszta” nemzetek unalmasak… vagy csak gaztettek elkövetésére képesek.”^[8] A 20. században a nacionalizmus agresszív misztikává változott. A nacionalisták mindig valaki ellen harcolnak, egy másik állam ellen, egy társadalmi csoport ellen, állandóan megvédik magukat és minden társadalmi fogyatékosságért a másikat okolják. A nacionalizmus isteníti az erős államokat és tönkreteszi a gyengébbeket.

Sokat változott a világ az ókori görögök óta, akik elsősorban és legszívesebben a polisz ügyeit intézték (minden hétköznapi munkára ott voltak a rabszolgák). Ma már az intim szféra fontossága elsődleges a közéleti szerepléssel szemben, és a modern emberek többsége inkább magánember, mint politikus. Épp ezért a köz ügyeinek intézését hivatásos politikusokra bízzuk, delegáljuk rájuk a feladatot, képviselőket választunk, akik helyettünk és a nevünkben járnak el. Csakhogy ezek a képviselők előszeretettel felejtik el, hogy ők kizárólag megbízottak, és parancsolgatni kezdenek azoknak, akiktől a megbízást kapták. A parlamenti demokráciák zárt választási listái, a parlamenti szavazások bonyolult rendszere miatt az egyén jelentéktelennek és tehetetlennek érzi magát az államgépezettel szemben, és el is megy a kedve attól, hogy hatalmi és állami kérdéseken törje a fejét. Márpedig ez az állampolgári beletörődés a hatalmi korrupció melegágya, mert így a politikai elit valóban sérthetetlennek és elmozdíthatatlannak képzelheti magát. Nekünk, a közösség tagjainak kell arról tennünk, hogy ne nőjön fejünkre ellenőrizhetetlen hatalom. Más szóval: politizálnunk kell, a polisz ügyeire, közös ügyeinkre időt és energiát kell fordítanunk.

Fernando Savater szerint is az emberi társadalom egyik mozgatórugója a gazdaság. Ebben gyökerezik az alapvető probléma is, mert nagyon relatív fogalom az, hogy mi a gazdagság és mi a szegénység. Az állatoknak élettérre, ételre, italra, nyugalomra és szaporodásra van szükségük. Velük szemben az ember nem tudja pontosan, mire is van szüksége, és az állati szükségleteken túl állandóan újabb, kifinomultabb szükségleteket talál ki magának. „Az ember számára az ’akarni’ elsődleges és nagyon kiszámíthatatlan szükséglet.”^[9] J. J. Rousseau meg volt győződve arról, hogy minden társadalmi probléma gyökere a magántulajdon megjelenése. Ugyanakkor nem valószínű, hogy az ősi közösségek, amelyekben szinte minden tulajdon közös volt, problémamentesek lettek volna. Mégis az urbanizáció, a poliszok megjelenése erősíti fel a társadalmi, vagyoni különbségekből fakadó problémákat. A poliszokban a pénz a születési, nemesi hierarchia mellett megteremti a vagyoni arisztokráciát, ami keveredhet, de akár vetekedhet a származási hierarchiával.

roppant veszélyes

Mi emberek versengünk, vetekszünk, birtokolni akarunk: vagyont, műveket, találmányokat, de végül is a sorsunk, életünk uraivá akarunk válni. A nyomasztó mindennapi anyagi gondoktól szabadulás vágya észrevétlenül a pénz és a holnap rabszolgájává tesz mindannyiunkat. A jövő ösztökél bennünket és nem a múlt. Márpedig ez roppant veszélyes, mert a képzelt/vágyott/rettegett jövő igézetében elfelejtjük a múlt tanulságait. Szó szerint az életünkkel játszunk, de észre sem vesszük, mert azt hisszük, hogy a helyzet urai vagyunk.

Az ember ösztönösen agresszív lény. A történelem utóbbi 5500 esztendeje folyamán legalább 14 530 háborút vívtak. A 20. század újdonságai a világháborúk voltak, és a még viszonylag nyugodt időszakokban is mindig zajlott fegyveres konfliktus a világ valamely részén. A háború egyetemes emberi rossz, megítélése mégis ambivalens: tragédia, amely életeket követel, de hősöket szül és költők éneklik meg. A háború „jól jöhet” egy-egy közösségnek (politikai vezetők, kereskedők, nagyhatalmak), de egyértelműen „rossz” a hétköznapi embernek, aki elvesztheti mindenét (életét, szeretteit, jövőjét, vagyonát). Az individualizmus térnyerésével a háború társadalmi szempontból már sokkal problematikusabb, mint korábban, a történelem folyamán, amikor a közemberben fel sem merülhetett, hogy véleményezheti vagy megkérdőjelezheti egy háború szükségességét. Számunkra fájdalmasan paradox, hogy manapság a háborúk legelszántabb támogatói, az örök harcosok, akik mindig valakivel szemben és valaki ellen definiálják magukat és érvényesítik érdekeiket, és sohasem az empátia vagy az asszertív kommunikáció elvei mentén tárgyalnak ellenfeleikkel/ellenségeikkel, nos, kommunikációs szinten ők a leghangosabb békepártiak.

Szabad és demokratikus társadalomban élni nagyon összetett és bonyolult ügy. A nagy totalitárius rendszerek (kommunizmus, fasizmus, nácizmus stb.) mind azzal szereztek híveket, hogy erőszak útján végtelenül leegyszerűsítették az egyébként igen bonyolult helyzeteket. A totalitárius rendszerek közös ellensége az egyén, aki nem kíván az adott rendszerbe beletagozódni, és fenntartja magának a jogot, hogy véleményt formáljon és döntéseket hozzon. A totális hatalomra törő rendszerek egyik első lépése, hogy eltiporja az egyéni szabadságjogokat, amikről sok ember önként le is mond, hiszen a szabadság felelősséggel és döntések meghozatalával jár, ez pedig túl terhes kötelesség. Így fordulhat elő az egyébként hihetetlen eset, hogy a szabad polgárok arra használják demokratikus jogaikat, hogy megszabaduljanak egyéni szabadságuktól, és demokratikus választások során hatalomra juttatnak egy totalitárius vezetőt. Ezzel pedig eltörlik a demokráciát.

Demokráciában élni felelősséget jelent, ahol az ember képes felelni tetteiért és vállalni a következményeit. Az egyén felelőssége hatalmas lehetőség, de olykor félelmetes és nyomasztó is. Ugyanakkor – ahogy A választás bátorsága írásában Fernando Savater részletesen ki is fejti – épp a választás lehetősége és a döntéssel járó következmények tesznek minket emberré. Az állatok kizárólag az ösztöneik alapján hoznak döntéseket, az ember számára a választás intellektuális, etikai és morális kérdés. Mégis sokan és sokféleképpen szabadulnak meg a döntések és a felelősség súlyától.

Fernando Savater szerint a felelősség elutasításának leggyakoribb formái a következők: A felelősség lerázásának egyik formája, ha az egyén nem tekinti magát szubjektumnak, csupán a körülmények áldozatának, objektumnak, tárgynak, amit ide-oda sodornak az események anélkül, hogy saját akarata lenne.

A felelőtlenség másik formája a fanatizmus. A fanatikus semmilyen tettéért nem vállal felelősséget, hiszen önmagát egy felsőbb hatalom, eszme, isteni útmutatás eszközének tekinti, és hite szerint elszámolnia is kizárólag a felsőbb hatalom előtt kell.

átláthatatlan és értelmetlen

A felelőtlenség legelterjedtebb, mindannyiunk számára rémisztően ismerős megjelenési módja a bürokratikus attitűd. A hivatalokban, állami szervekben mindennapos viselkedés alapja, hogy soha senki nem illetékes, nem tehet semmiről, semmit nem akar megoldani, csak a szabályszerűség érdekli, az utasítások pedig felülről jönnek, de nem lehet nyomon követni, hogy pontosan honnan, az egész rendszer átláthatatlan és értelmetlen. Mindez arra szolgál, hogy szinte soha senkinek nem kell lemondania, nem derül ki a teljes alkalmatlanság, a tudatlanság vagy a szándékos rosszindulat, a rendszert vezető politikusok gyakorlatilag büntethetetlenek, a rendszer pedig teljes súlyával el tud járni az állampolgárral szemben, aki védtelen. Minden olyan panaszt, bejelentést, ami a bürokratikus rendszer alkalmatlanságára érkezik, a politikai ellenfelek lejárató kampányának állítanak be. Így meg lehet úszni következmények nélkül, hogy még az sem készül el, vagy oldódik meg, amire a választási kampányban konkrét ígéretet tettek.

A felelőtlenség érhető tetten azokban a személyekben is, akik úgy vélekednek, hogy ők semmiről sem tehetnek, mindent a kormánynak kell megoldania. Ez a személy még akkor sem menthető fel a felelőtlenség vádja alól, ha egyébként gyakran és hangosan panaszkodik, hogy a „kormány” nem oldja meg ezt vagy azt a kérdést.

Modern demokráciában élni azt is jelenti, hogy toleránsnak kell lennünk a mienktől eltérő világnézetekkel és szokásokkal. „A demokráciának azon felül, hogy döntéshozatali módszer, nélkülözhetetlen elvi ismérve a kisebbségek, a személyi autonómia, az emberi méltóság és minden egyes egyén életének tiszteletben tartása.”^[10] A politikát csak politikai eszközökkel lehet orvosolni, az egyén felelős tehát saját tetteiért és döntéseiért, végső soron magáért a demokráciáért.

Savater, Fernando: Politikáról Amador fiamnak, ford.: Pávai Patak Márta, Műszaki Könyvkiadó, 2003. ↑
p. 21. ↑
p. 34. ↑
p. 38. ↑
p. 90. ↑
p. 91. ↑
p. 92. ↑
p. 93. ↑
p. 106. ↑
p. 155. ↑