TAPÉTA
Van Goethének az a dala a pusztai rózsáról,
ha kettévágnánk, elérnénk a szivacsos
állományt, és a szállítószövetre
hajolva nem szűnő kiáltozás hallatszana,
sóoldatba vont létezők burjánzó kurjantásai.
Az egész a formaérzékkel ment tönkre,
csinos koponyagyűjteményekkel a dolgozószobák polcain,
glédában a madárfejecskék hasonlóságuk szerint.
Leeuwenhoek üvegeivel még minden
biztatóan haladt, tó a vércseppben,
monász a spermium, egyetlen szubsztanciában
tükröződő világegyetem.
A tapétamintát nem kellett volna,
vagy szerényen beérni ott is a
keresztmetszeti képpel,
szállítószövetek, membrán
kloropasztisz,
az egész falat betöltő,
harmóniákkal telt, tömény absztrakció.