TÜNETHORDOZÓK

Ötvenéves értelmiségi asszony elvesztette húszéves fiát. Hetek múltán mondta, hogy esténként, amikor zuhanyozik, a vízcsobogást hallva néha sírni tud. Máskor, ezerféle elfoglaltsággal telezsúfolt, maximális készenlétet kívánó napjaiban, a megfelelés mindenfelől szorító prése alatt nincs rá kapacitása, ideje.

Elbert Márta filmjének^[1] publikuma – a forgalmazási lehetőségektől függetlenül – várhatóan nem lesz tömeges. Hogy is azonosulhatnánk bárkivel, mikor már magunkkal sem; társadalmi szereplővé lúgozott „énünk” saját bensőnktől is idegen?

Tarr Bélát a riporter megkérdezte, miért látunk filmjein lehangoló, csúnya miliőt? Miért csúnyák, elhanyagoltak, depriváltak filmjeinek szereplői is? Tarr, elképesztő egyszerűséggel, azt felelte: számára ez a világ, ez a közeg, ez az emberfajta – szép.

Ki meri ma vállalni, hogy a sikertelenség, depriváltság, kiszuperáltság világához bármi köze van? Ki nem retteg folyamatosan, hogy mindez testközelből megérintheti? Minél reálisabb a veszedelem, a hárító készültségünk annál aktívabb.

nem azonosul

Amikor húsz-huszonöt évvel ezelőtt a Kádár-rendszer közeli végét hírül adó, személyi kultuszt leleplező filmek műsorra kerültek, minden elvi egyetértésem ellenére sokszor volt hiányérzetem. Egyik-másiknál – szégyenkezve, bizonytalanul – úgy éreztem, valamiért hamis az egész. A szándék érezhetően tisztességes, a korrajz aprólékosan, hitelesen kidolgozott, mégis… Mert míg a tárgyi világ meg a háttérfigurák viselték a kor terhét, behorpadva, deformálódva, kifakulva-szürkülve, a főszereplők érintetlenek, gyönyörűek, laza izmú, irreálisan sima arcú, tökéletes szuperemberek voltak. Tudom, játékfilm és dokumentumfilm nem vehető egy kalap alá. Csakhogy, úgy tűnik, ez az igény, függetlenül státustól, műveltségtől, egyre inkább mozin kívül is. Röviden: a kopottakkal és sebzettekkel a rendes néző nem azonosul – ahogy nem hajlandó azonosulni kopott, sérült, kiszuperált önmagával sem.

Az, hogy vannak hajléktalanok, hogy a mindentől megfosztottság ilyen foka, ilyen mértéke lehetségessé, létezővé, legálissá és tömegessé vált körülöttünk: tény. A tények azonban arctalanok, személytelenek. Valóságos, személyessé testesült alakjukkal az érintkezés elkerülhető.

elképesztő mértéktartással

Amivel Elbert Márta szembesít minket, sokkal több kuriózumnál. A szemünk előtt zajló jelenség – sajátos rezervátumként – nincs kívül világrendünkön. Elbert, elképesztő mértéktartással, nem láttat szívfacsaró jeleneteket. Tél sincs, kőre terített újságpapíron, egymás testmelegében fekvő embergúla sincs; semmi, ami mint kuriózum azt sugallná: „ez valami más”. Extrémitásokat, egy fura világ kegyetlenségét látva a néző talán borongna – de így? A válogatott szörnyűségekkel zsúfolt filmek némelykor hatásosak, sőt eladhatók. Feltéve, hogy a nézőben erősítik védettsége illúzióját, meggyőzik, hogy az ábrázolt egzotikum rá nem vonatkozik; hogy egy ilyen periférikus élethelyzet csakis különleges, személyét nem érintő emberfajta élethelyzete. A zavartalan biztonság és fensőbbség érzetéből esetleg fakadhat narcisztikus szánakozás. Itt, Elbert szenzációtlan filmje hatására nem.

Szinte pasztellszín környezetrajz, fák, fű, lakótelep panelházakkal, bennük, sejthetően átlagos lakásokban otthonos, átlagosan dehumanizálódott, mindennapi átlaglét folyik. Nyár van. Ebbe a barátságossá lombosodott környezetbe a hajléktalan belefér, belesimul, arca, mozgása, a testén viselt átlagos használt ruha, milliók mindennapi öltözéke, nem rí ki az itt lakóké közül. Néha, mutatóban, pár váratlanul hátborzongató rémjelenet. Ezektől eltekintve az összkép – egy minden normát, minden mértéket alulmúló létforma látlelete – maga a vérlázító természetesség.

Elbert nem hagyja meg az illúziót, hogy a „hajléktalan populáció” különleges, tőlünk minőségileg különböző, embertanilag elhatárolt kategória. Sorsa, annak gyalázatos képtelensége: rész, gyalázatos világunk okozata, koncentrátuma, annak rejtett, elfedett tartalmait, minőségét: az igazságot jeleníti meg. A hajléktalan, a szó romantikus-szentimentális értelmében nem is „áldozat”. A hajléktalan tünethordozó.

A rókáknak odúik vannak, csupán az Ember Fia nincs hol lehajtsa fejét.

Utcaképes – vö. munkaképesség, munkaképes – aki nem beteg. A beteg – aki kivételesen ágyban alszik –, szakszerűen definiálva állapotát: utcaképtelen.

Egy darabig, fogalmaink képtelenségét illusztrálva, itt-ott idézőjelet tettem. Vagy harminc éve az álságost jelöltük így. Az idézőjel ma már túlhaladott. Nem azért, mert a szóválasztás szabadsága fölöslegessé tette. Mára maga a megnevezés, a szavak valósághoz viszonyítása az, ami stílustalan, s mellesleg már-már reménytelen is. Az írott szó, egykori értelmétől függetlenedve, öntörvényű alakzatokban lebeg a leértékelt és elhagyatott valóság fölött, a semmit bodorítva és göndörítve, a nyelvet erodálva és kifacsarva; lassan nincsenek fogalmaink arra, ami van.

bűn és gyalázat

Auschwitz után nem lehet verset írni, nyilván mert a versírás – és olvasás feltétele egy érvényesnek tudott kultúra. Hogy mégis – gondolom, az elemi szükségen kívül besegít az illúzió is. Az, hogy Auschwitz atipikus, nem illeszkedik a kultúránkba. Mondják, a nürnbergi per bíróságának némi problémája volt: az európai jogrendszer alapelvével ellenkezett, hogy eljárása jogszerű legyen. Nullum crimen sine lege – azaz nem jár jogi következménnyel olyan tett, mely elkövetése idején az adott ország törvénye szerint nem minősült bűncselekménynek. Nürnberg nem azt hozta tudomásunkra, hogy a törvény – és a törvénykövető magatartás – szemben állhat a humánummal akár végletesen is – hiszen ez réges-régi, közhelyszerű tapasztalatunk. Nürnberg „újszerűségét” az adja, hogy az emberség önvédelme „rendszeridegen”. Ma, a holokauszt után hatvan évvel világszerte rabszolgák élnek, 27 millióan, köztük szüleiktől öröklött adósságot törlesztő, robotoló kisgyerekek is, demokratikus országokban, civilizált kultúrnépek közt. Az adat statisztikai pontossága, valamint a rabszolgatartók tökéletes lelki nyugalma arra vall, hogy a jelenség regisztrált és legalizált; szabályozott, jogilag szentesített mederben folyik. A hajléktalanság kapcsán fel sem merül, hogy ez netán illegitim – hogy embereket földönfutóvá tenni bűn és gyalázat, hovatovább már az sem nagyon. A személytelenség, úgy tűnik, önműködő szükségszerűség, és olyan absztrakt folyamatokból következik – tökéletesen logikusan, hogy bár emberi szereplői vannak, nevesíthetők is, de megfogható felelős nincsen. Így történhet, hogy utcán háló, köztünk vadállati hontalanságban élő embertársaink láttán legtöbbünknek valami bizonytalan, tehetetlen és zavarodott, egyszersmind védekező, olykor agresszív utálatba hajló bűntudata van. Mindaddig, míg mentális önvédelmünk az erkölcs végső morzsáit is elnyeli.

Füzesabony vasúti gócpont. Forgalmas állomásán sokan várnak csatlakozásra, esetenként órákig. A WC zárva, kulcs a büfében. Az utas szemérmetesen a pult mögött tevékenykedő csapos elé járul, s fürkész tekintetétől megszeppenten rebegi, hogy pisilnie kell. Kérdésemre, miért ez az óvodásokhoz illő, körülményes és megalázó procedúra, a válasz: különben mindenféle hajléktalan használná a MÁV tisztán tartott (?) illemhelyeit. Újabb kérdésemre, hogy vajon kulturáltabb megoldás-e, hogy a hajléktalanok parkban, utcán, netán a váróterem elhagyott zugaiban…, a csapos türelmét vesztve rám mordul: mit szólnék, ha a lerondított ülőkéket nekem kellene tisztogatni.

Máshol, egy határszéli, szintén forgalmas állomáson, mikor a télre bezárt váróteremmel kapcsolatban szólok pár keresetlen szót, kereszténynek deklarált útitársam türelmesen elmagyarázza, hogy az odaszokó, a meleg helyen órákig elidőző hajléktalanok fenyegették kulturált utazásunk feltételeit: a helyzet, elhihetem, tarthatatlan volt.

A kisember, mint ezt környezetemben nap mint nap tapasztalom, nem együttérző a társadalmon kívül kerültekkel – a romákkal, hajléktalanokkal s mindenféle dezintegráltakkal –, sőt: sokszor nyíltan, gátlástalanul gyűlölködő. Ismerősömet, sokgyerekes, értelmes munkásembert próbálok a süteményt kunyeráló roma kislány iránt kicsit megpuhítani – válasz: inkább most kellene felakasztani, mielőtt a szemétláda szülei nyomdokába lép. A szimpatizáns, a szolidáris értelmiségi jó esetben az életidegen hóbortosság hírébe kerül. Rosszabb esetben úgy vélik, azokkal tart, akik „odafönn”, jólétük és létbiztonságuk érinthetetlen magasában, a való életről persze mit sem tudva, az emberek sorsa iránt mérhetetlen közönnyel tetszelegnek a kirívóan hátrányos helyzetűek, az úgymond alja népek védnökeinek szerepében.

mindenféle csőcselék

Visszatérve a füzesabonyi párbeszédhez: csakugyan, meddig lennék meggyőződéses humanista, ha a lerondított WC-fülkék takarítását nekem kellene abszolválnom? Nem tudom. Azt viszont annál jobban, hogy az együttélés napi, sokszor rendkívül súlyos konfliktusait kikerülni életidegen. És persze minél nehezebb fenntartani a konform kereteket – sokszor csak a rendezettség illúzióját –, a konformizmus és korlátoltság erőszak-készültsége ennek arányában nő. A kisember minimálbérért robotoló, korlátozott létfeltételek közé szorult, leértékelt életét minél inkább megutálja, annál gyűlöletesebb és irritálóbb számára mindenféle csőcselék, különösen mert úgy tűnik: a fantasztikus állami támogatások révén végső soron belőle, a kisemberből élnek a lecsúszottak. És mert ezeket az indulatait, hozzá még a megélhetési bűnözésből fakadt, szükségképp rasszistoid averzióit a megértés, a dialógus, a feloldás és a megbékülés fórumainak hiányában krónikusan nincs hol artikulálni, és mert a liberális értelmiségtől mit sem kap a rasszizmus és szívtelenség stigmáján kívül: mindezt a szélsőjobb s a körülötte feltünedező neonácizmus használja ki, csatornázza be.

Egyházam rendszeresen imádkozik saját vezetőiért. Igen sűrűn megemlékezik imáiban a népeket, nemzeteket vezérlő kormányokról is. Az Ember hontalan, otthontalan Fiairól és Lányairól fog-e egyszer megemlékezni?

1. Elbert Márta Utcaképes című dokumentumfilm ↑

kép | jumpstory.com