Csalog Judit

LEVÉL A KERESZTÉNY ETIKÁRÓL

2005 március

LEVÉL A KERESZTÉNY ETIKÁRÓL

Meg kell mondjam: nagyon tetszett írásod (A keresztény etika paradoxonja) a januári Ligetben[1]. (Ne haragudj, amiért tegezlek, számomra ez a forma megkönnyíti a beszélgetést.)

Örülök, hogy – Schein Gábor nyomán – felhívod a figyelmet arra a ma oly aktuális felismerésre, hogy az etikus, autonóm ember és a kirekesztő-megbélyegző közösségi összetartás közti különbségtétel lényegesebb, mint a “vallásos” és “vallástalan” ember közt húzódó határvonal. Bevallom, számomra – bár gyakorló hívő vagyok – ez a határvonal eleve bizonytalan. Gyanítom ugyanis, hogy az etikus, ideálkövető magatartás végső soron mindig az egyén személyes érdekkörén túlmutató hitből származik. Ehhez képest a közös értékvilágon belül, keresztény és más vallású, illetve ateista közt a különbség tán csak annyi, hogy az utóbbi képtelen a benne élő ideálképet valamely felekezet istenével azonosítani.
hívő attitűd
Tolsztoj – úgy gondolom, ma is érvényes – megfogalmazása szerint minden vallásos érzés alapja az emberi egyenlőségbe vetett hit, valamint az a mély meggyőződés, hogy nincs helyzet, nincs körülmény, mely bárkit (bármely embercsoportot) bárki más emberrel (embercsoporttal) szemben szeretetlen bánásmódra jogosítana. Ebben az értelemben minden etikus, ideálkövető magatartás: hívő attitűd. Ma, mikor a kultúrák közti érintkezés hatására egyre nehezebb elfogadni, hogy valamely kultúra s a hozzá kötődő vallási dogmarendszer érvénye, Isten-ismerete abszolút és kizárólagos, nem a vallásgyakorlás felekezeti mércéjével, sokkal inkább az empátia terjedelmével s mélységével mérhető a vallásosság minősége is.

“Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják nekem azon a napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ki démonokat…? Akkor majd kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik törvénytelent cselekedtetek.” (Máté 7., 21-23.)

Az idézet szövegkörnyezete – a hegyi beszédet kommentálja Jézus – tisztázza a “törvény” és a “törvénytelenség” mibenlétét, egyértelműen. “Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik” (Máté 7.12), viszont: “Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? … És ha csak testvéreteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik?” (Máté 5, 44-46.)

Berény Róbert: Krisztus a kereszten

Berény Róbert: Krisztus a kereszten

Jellemző, hogy tanítása újszerűségét Jézus épp itt, ezzel összefüggésben hangsúlyozza tételesen is. Az “azelőtt azt mondták nektek” és az “én viszont ezt kívánom” közt minőségi különbséget tudatosít, épp a “közösségi”(?) összetartozás-kirekesztés meghaladását követelve, s az empátia kiterjesztését jelölve meg tanítása leglényegeként. Ez a törvény betű szerint is tiltja, hogy bárki a maga, csoportja zsinórmértékét abszolutizálva, emberi korlátait tagadva vagy feledve hozzon másokat megbélyegző, kirekesztő ítéleteket. Szelleme pedig tilt és elutasít minden gyakorlatot, mely mások, személyek, csoportok, népek, államok stb. érdekeit más személy, csoport, nép, állam stb. érdekei alá rendeli.
inadekvát szervezeti keret
Te a csoportviselkedést, meggyőzően alkalmazva a humánetológia arzenálját, úgy írod le, mint az erkölcsi fejlődés egy szükségszerű, ám kezdetlegesebb stádiumát. Ez a morál, magatartásszint egybeesik azzal a fokozattal, melynek meghaladását híveitől Jézus várja el. Ám míg ezen eszmények követése egzisztenciális misszió (a transzcendens létezőbe vetett hittől akár függetlenül is): maga az intézményesült kereszténység sokszor inkább a kirekesztő és megbélyegző csoportmorált testesíti meg. Ez a probléma sokszor a Jézus vagy egyházhűség?-dilemmáig éleződve nyugtalanít számos hivő keresztényt (is). Ezt a sokunkat kínzó ellentmondást exponálva írásod számunkra is tisztázásra, értelmezésre inspiráló támpontokat ad. Maga az ellentmondás azonban nem a keresztény etikából (nem a jézusi tanításból) következik. Valójában te is végig a krisztusi eszmevilág és a “létező” kereszténység ellenmondását hangsúlyozod. A szakadék valójában a kereszténység jézusi tartalmai és az inadekvát szervezeti keret közt feszül.

Schein Gábor úgy gondolja, hogy a krisztusi etikából csak az empátiának és az etikai idealizmus szellemének kellene következnie, s nem egy korlátolt, az empátiát beszűkítő szellemiségnek. Te – mint állítod – azt kívánod bizonyítani, hogy a kereszténység mint “tömegmozgalom”, ennek működési logikájából következően, az utóbbit szükségképpen idézi elő. Álljunk itt meg. Zavart okoz már az is, hogy az evangélium etikáját az intézményi gyakorlattal itt-ott distinkció nélkül azonosítod. További zavarforrás, hogy írásodban – mint közírásunkban-beszédünkben sokan mások – mozgalom, tömeg, csoport, sőt a tőlük minőségileg különböző közösség fogalmait szinonimaként kezeled, eltérő modelleket hozva össze egy kalap alá. A másik, ezzel összefüggő hiányérzetem oka, hogy e misszió etikai aspektusát úgy hangsúlyozod, hogy közben minden gyakorló erkölcs kerete, az ember-ember kapcsolat közege és – minőségét meghatározó – szerkezete homályban marad. Így aztán, némi túlzással, úgy fest, mintha volna az etikus, autonóm személyiség önfejlesztő, magányos és hősies alakja az egyik – a “jó” – oldalon, s vele szemben a mozgalmakba, tömegekbe tömörülő, a csoportmorál dágványában veszteglő sokadalom. Egyetértek azzal, hogy autonóm, etikus személyiség önállóság és egyéni belső munka nélkül létre sem jöhet. Csakhogy – s nem mindegy, milyen – társas keret nélkül, ha egyáltalán kialakulhat: hogyan teljesíti másokra vonatkozó erkölcsi küldetését? Én azt gondolom: Jézus üzenetének lényegi mozzanata, hogy egyrészt elzárkózott a politikától, nem volt hajlandó félrevezető fogalmait alkalmazni, sem a hatalom körül forgó, manipulatív “szempontrendszerét”, még kevésbé óhajtott kapcsolódni olyan, politika-szervezte-áthatotta-manipulálta keretekhez, mint: intézmény vagy tömegmozgalom. Másrészt működése legkezdetétől közösséget választott, spirituális alapon nyugvó szövetséget hozott létre, nevelt, alakított önmaga körül.

Jézus a politikai cselekvésnek nem csak bizonyos (“baloldali”) irányait vetette el, s főképp: nem azért, hogy a szegényekkel, elnyomottakkal szembeni intézményesült erőszakot szentesítse, igazolja, s a mindenkori lázadóktól “erkölcsileg” megvédelmezze. Átlátta, hogy az ember-ember kapcsolat lényegének belső átformálása nélkül a társadalom, a viszonyok struktúrája, együttélésünk minősége nem változhat meg (legfeljebb a lényegében változtathatatlan forgatókönyvön belül a szereposztás módosítható).

Jézus nem egy kijelentése utal arra, hogy a vérségi, társadalmi kötelékekkel szemben az eszmei, a spirituális szövetségnek, az adottba illeszkedő, konformista mentalitással szemben a választottnak s a választásnak elsőbbséget tulajdonított. E modell másik alapvető sajátsága, hogy e közösségben az egyén nem a tömeg anonim elemeként, hanem aktívan, személyesen, közlő s másokat befogadó szereplőként lehetett jelen.
hatalmi nyomás
Igaz, hogy a jézusi közösségről, majd az őskeresztény közösségről közvetlenül keveset tudunk. Annyit mégis, hogy az egykori gyülekezet – az egyház később kialakított, autoriter, a híveket receptív tényezővé lefokozó struktúrájával ellentétben – aktív, véleményt formáló és nyilvánító személyekből állt. Szent Pál egyik levelében tiltja az asszonyoknak, hogy a gyülekezetben felszólaljanak, ami – egyebektől most eltekintve – azt is jelzi, hogy a hívek egyébként beleszóltak nemcsak gyülekezeti közügyekbe, hanem lelki kérdésekbe is. Maga Pál is értekezik a különböző lelki, szellemi adományok gazdagságáról, melyek birtoklása akkor még nem a papság privilégiuma, s mely javakat a közösséggel meg kell osztani. Ugyanakkor megjelenik a tendencia, mely a keresztény közösséget a hatalommal s társadalmi nyomással szembeni immunitás műhelyéből hatalmi nyomást továbbító intézménnyé, magát a közösséget intézménnyé, hatalmi struktúrává, autoriter szervezetté alakítsa át. Ma a keresztények széles körében, többek közt a katolikus egyházon belül sokan megfogalmazzák igényüket, hogy az egyház “ellentársadalom”, az ember integritását védelmező és erősítő szövetség legyen. Félő, hogy ez az igény fájdalmasan illuzórikus. Az egyház, intézmény lévén, szükségképp olyan rendszer működésébe illeszkedik, mely – szándékától akár függetlenül is – a hatalom és uralom logikáját testesíti meg. A kereszténység megújulása csak valóban közösségi keretek közt képzelhető el. Ezek terjedése, erősödése az, amiben reménykedhetünk.

Köszönöm, hogy a továbbgondolás – most sem lezárt – küzdelmére kényszerítettél írásoddal, segítve keresztény identitásom mibenlétét pontosítani.

felső kép | Anna Margit: Pléhkrisztus